Ania c'est moi

Most fizeted meg az árát a test bűneinek. Most fizeted meg az árát a gyenegeségnek, hogy engedtél a kísértésnek, bár tudtad, hogy nem helyes, tudtad, hogy jó eséllyel tönkretesz és felemészt belül.

Visled méltósággal. Viseld nyugalommal. Viseld örömmel.

Lehet, hogy sok mindent elrontottál, de a sorsodat nem rontottad el teljesen. Viseld örömmel a szenvedést, mert ez fog megszabadítani az átoktól. A szív buta, mint a seggem. De tényleg. Egyik nap még akarod, másik nap már szabadulnál tőle. Ha ezt tudná ő is, és elsősorban inkább jó társad akarna lenni, akkor lenne értelme a küzdelemnek.

De ő azt választotta, hogy elnyelje őt a sötétség. Amikor szereted, akkor azt akarod, hogy a saját kárán tanuljon. Hogy szabad akaratából válassza a fényt. Akkor is, amikor ez azzal jár, hogy neked le kell tudnod mondani róla. Kemény, mi?

Azt gondoltad, hogy helyesen cselekszel, amikor próbáltad őt kimenteni a bénaságból, a kudarcból és az önsorsrontásból. Ő meg azt gondolta helyesen cselekszik, ha feladja, ha elenged, látva azt, hogy ő kevés mindenhez. És egyikotok se cselekedett helyesen. És nincsen igazság és nincsen igazságszolgáltatás, vagy nem most. Neked nem kellett volna bíráskodnod, neki nem kellett volna kihátrálnia nyámnyilán és gyáván.

Hiba, hiba hátán. Nem lehet egy tákolmányt utólag megerősíteni, te a saját erődből biztos nem fogod tudni működésre bírni.

De legyél csak nagyon nyugodt, mert ha Isten így látja jónak  akkor annak megvan a maga oka. Egy apró horzsolással megúszod ezt a tragédiát és nem lesz belőle még nagyobb tragédia.

Mindegy mennyire fáj most. A kárpótlásod már úton van.

Kívánhatsz neki bármi jót és bármi rosszat is, igazából már nem releváns. Nem tartozik hozzád. Nincs köze az életedhez. Felesleges törődnöd vele, hisz ő sem törődik veled.

Elérte, amit akart, meglátjuk, boldog lesz-e ezzel. Te viszont boldog leszel. Itt boldogtalan voltál. Szenvedtél, mint a kutya. És azt gondoltad jó a cél. De tudod, mi van akkor ha az végig csak egy délibáb volt.. és most mentettek meg a szomjanhalástól?

Okos enged, szamár szenved. Most az egyszer, végre valahára, hagyd  hogy ő legyen a szamár. Ha szereted, hagyd, hogy ő legyen a szamár, hadd teljesüljön az akarata. Akkor is, ha óvtad volna. Az irányítás volt. Ne akard irányítani többet.

Ha Isten kegyelmét élvezitek, visszavezet még titeket egymáshoz. De ahhoz el kell veszíteni egymást, hogy tudjátok valóban értékelni a másikat.

Ha meg Istennek más a terve veled, ha Isten meg akar szabadulni egy megátalkodott félbolondtól, akkor meg viseld ezt örömmel. Hiszen most kezdődik a szabadulásod, most kezdődik a boldogságod, most kezdődik az életed.

Lehet, hogy a horzsolás fáj, de ez csak egy horzsolás. Túlélhető. Túl leszel rajta. Néha jobban fáj, néha kevésbé... de egyszer meggyógyul.

Láthatod, hogy neked felesleges akarnod. Add meg magad Isten akaratának. Helyezd a sorsodat az ő kezébe és nem fogsz többé csalódni, soha többé!

Tudod, talán ott volt a kegyelem rajtatok, de eltékozoltátok. Tudod, talán ott volt, aztán egyre inkább csak fogyott. Isten odacsapott keményen: van még bőven mit tanulnotok! Most szenvedjetek. Fizessétek meg az árát.

Örülj annak, hogy büntet. Hiszen a büntetésnen javulás, a javulásban kegyesség van. A pokolba tartottatok ti ketten. Tudod, az lett volna az igazi tragédia, ha célba értek.

Tudod  belépőt kaptatok a Mennyországba, és nem tudtátok értékelni, egyikőtök sem. Fejezd be az ítélkezést! Ezt az egyet kellett volna betartanod, és nem sikerült. Kiűzettél.

Fejezd be a gonosz beszédet! Ezt az egyet kellett volna betartania, és nem sikerült. Elbuktatok.

A kegyelmet nem lehet a végtelenségig inflálni. Igazad volt ebben. Tudod, ha imádkozol érte, talán tanulni fog ő is. Talán megtanulja a jó leckét a szenvedéséből. Talán visszakapjátok a kegyelmet. De ez kétirányú utca.. engedd el az irányítási kényszert..

Mi más lenne a pokol, mint egy érdemtelen ember oldalán maradni, örökké némán, nem szóvá téve... az ordító hibáit és gyarlóságait? Örökké vezekelve a jávítási szándékaid miatt, a jóságod, jóindulatod, a megbocsátásod miatt? Érdemtelen, és az is akar maradni... ő már rég a szeretetlenség és üresség sátánának adta magát.

Szép dolog, hogy próbáltad megmenteni. Hogy próbáltad szeretni, ahogy csak tudod. De nézd, ha Istennek nem sikerült a Sátánt visszaszeretni, tőled miért várná, hogy ezzel próbálkozz? Imádkozz a lelkéért, de az Istenért is, ne hagyd, hogy ez a te sorsodat tönkretegye! NE HAGYD! 

Ezért vezekelsz most. Ezért szenvedsz most. Hogy megtanuld, a gyengeséggel csak fájdalmakat aratsz. A követelőzéssel, irányítgatással csak lázadásokat aratsz. Az ítélkezéssel csak kiűzetést aratsz... neked is van vaj a füled mögött, és Isten azt akarja, hogy erre fordítsd a figyelmed, nem a másik gyengeségeire. Azzal majd foglalkozik ő... te SEMMIT NEM TEHETSZ. Tanuld már meg végre. Egyszer és mindenkorra.

Látod, a szenvedés lehetne értelmetlen is. De lehet érzelmes is.

Fájdalmas következmény nélkül nem tanulod meg a leckéidet. Fájdalmas következmények nélkül nem tanulod meg, hogy mi az Isten akarata az életedben.

Viseld méltósággal, örömmel, pozitív várakozással... alázattal... és hálával.

Hat, tudjatok, az ember amikor érzi, hogy most már nagyon kozel a vég és a fájdalom , minden porcikajaval elkezd ellene tiltakozni. Nem akar tudomast venni rola.

Az nem lehet, hogy én megint pont ugyanabba a szakadékba vezettem az életem. Az nem lehet, hogy nincs más opció, mint belezuhanni. Az egyszerűen nem lehet. Hogy nem tudom fogni ami van és átalakítani valami értelmezhetővé, valami jobbá.

Az nem lehet, hogy megint a gonosz gyoz. Az nem lehet, hogy mar megint, a szeretet csak egy ures frazis es pont az gunyolja ki, az loki el, akinek adni akarnad a szeretetedet. Pont az o elmeje van te gonoszsaggal, sotetseggel, onzoseggel, pont o az, aki egyszeruen csak a kepedbe nevet, barmennyire igyekeztel eros lenni, felulemelkedni minden egyes alkalommal.

Csak folytatja tovabb a szandekos bantasodat, hátha végre már te magad gyozodsz meg arrol vegleg, hogy ez az ember neked nem lesz jo ugysem és add már végre fel.

Így akar jót neked, mert már nem szerelmes beléd, untatod, szabadulni akar tőled, amugy sem akart még semmi komolyat, es soha nem is ígért semmi ilyet neked. Egyértelművé akarja tenni számodra: a biztonságérzet, amit adott, nincs többé. Elfelejtheted úgy ahogy van, azt a gondolatot, hogy neked van valakid. Azt a gondolatot, ami ot even at a tamasztekod volt, az oromod es a banatod egyszerre.

Azt hiszem, egyreszt valahol szánalmasnak tartom magam, hogy az elmúlt 18 évben ennyit sikerult elernem a ferfiaknal. Sose volt nagy választék, amiből válogathattam volna. Akikre igent mondtam, egy idő után mind kiszerettek belőlem (de talán azért, mert én keveseltem őket már a kezdetektől fogva es megprobaltam oket megvaltoztatni mindig).

Masreszrol egy laza legyintessel lassan mar kepes vagyok azt mondani, hogy ha ennyire nem akart ez a dolog osszejonni nekem, talan amiatt van, mert ugysem lettem volna igy boldog. Jo, azert nem annyira laza mozdulat ez. Még ott van a remény, barmennyire kicsi is, hogy megtalálom még a boldogságot.

Mármint, boldog lehetek enelkul is, inkabb ugy mondom, hogy azt a partnert, akivel ezt a család-melót lehet és érdemes és akarom is együtt csinálni. De igazából én csak úgy érzem, hogy ez folyamatosan csak egyre távolabb kerül tőlem.

Minden nap, mi nők úgy érezzük, hogy most vagyunk eddigi életünkben a legöregebbek. Aztán visszanézünk egy pár hónapja készült fotót/videót és azt mondjuk ó, de fiatal voltam még!

Szóval hát nem tudom. Azért csak nem olyan rossz ez a helyzet. Időm az van még. Ha a D.val nem, akkor kurvara most legyen itt az a pont, hogy nem. Mert időm az van még.

Lakásom van. Jol fizeto munkam, ertelmes karrierem van.

Persze, ezek vesztesegek, es fajnak. Senki nem orvendezik, amikor nem valik valora amit szeretett volna. Amikor az az ember árulja el, akiben bízott. Amikor bárhogy próbálta, csak nem működött az, amit annyira szeretett volna.

De azért ezek nem olyan nagy dolgok. Ha jobban belegondolsz, egyaltalan nem olyan nagy dolgok. Gyakorlatilag minden ember keresztulmegy rajta. Valamikor az eleteben. Es az élet sosem áll meg. Mindig megnyilik az ajto valami, valaki ujnak. Attol még a te értéked, és a te életed értékessége nem csökken semmit. Olyan ez csak, mint egy horzsolás. Játszottál, elestél, meghorzsoltad a térded, fáj, sírsz, de aztán felpattansz és megy az élet tovább. Semmi több ez az egész.

Egészségtelen lett volna már ezt még tovább húzni-halasztani. A képlet rendkívül egyszerű. Ő nem volt elég jó neked > ezt te folyamatosan éreztetted vele > ő kiszeretett emiatt beloled, mert nem érezte jobbnak magát melletted > még kevesebbet tett értetetek > hamvaiba hullott az egész, hiszen az egyetlen, ami jól működött, az a szex volt. Az meg kevés. A többihez meg ő volt kevés. Ezt sose tagadta, de sose akart tenni ellene. Miért is tegyen, ha neked jó ő így is. Ugye?

Ami talán vigasztalhat az az, hogy ő pont ugyanennyire kevés marad ezután is. Pont ugyanolyan hülye. Pont ugyanannyira magad alá választás lenne ő most is, mint anno. Pont ugyanannyira foldhoz csaphatna a segget oromeben, mint anno.

Azért nem teszi, mert mar megkapta az eselyt egyszer, mar kiprobaltatok egyszer. Es csak a sajat korlataival kellett szembesulnie folyton, o meg vegtelen boldogsagot es rozsaszin felhoket vart volna. Elbasztad te is persze, mert keptelen vagy egy kritikat nem vérig sértően megfogalmazni, biztatva a masikat, mintha hinnel is benne, nem csak a szemelyes serelmednek tartanad azt, hogy ő olyan amilyen, es keves valamiben. Mintha direkt teged akarna megserteni azzal, hogy életképtelen.

Na, szoval talan asszem ez igy korrekt. Elbaszta ő is, elbasztad te is. Nagyon szomoru, de senkit nem erdekel, megy az élet tovább. Az életet csak annyi érdekli, hogy túlélitek a viharokat? És ha a válasz nem, akkor derékbe tör titeket. Az életet nem érdekli, hogy ki mit érez. Az életet az érdekli, hogy menjenek és működjenek a dolgok. Ami pedig működésképtelen, az porba hull.

Az életet nem érdekli, hogy születik-e egy félig D. félig én. Az életet az érdekli, hogy szülessen egy életképes gyerekem egy életképes kapcsolatból, egy életképes férfitól. Az életet nem érdekli, hogy kicsodának a genetikája keveredik kiével, csak működjön. Ez az egy érdekli az életet. Az élet hidegfejű, steril. Kegyetlen. Nem érdekli, hogy sírsz-e vagy nem. Jön és megtörténik és keresztülmegy rajtad, akár tetszik, akár nem.

Szóval nincs hiszti. Nincs nyiszi-nyüszi. Az életképtelen, életellenes "párkapcsolatotok" miatt, most meg kell fizetned az árat. Egy kicsit szomorkodnod kell, egy kicsit megtörnöd, amiatt, mert ez is csak egy kudarc volt. Eleve kudarcos alapokra épült. Eleve tudtad, vagy legalabbis erősen sejtetted, amikor belementél, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet. Nem is akartál belemenni. De muszáj volt, tudom. Akkoriban más utat, más opciót magad előtt nem láttál.

De nem kerülgetheted tovább a véget. Lehet, hogy hibáztál te is bizonyos dolgokban, de ő az, aki kevés volt és az is marad. Lehet, hogy annyira volt jó csupán, hogy egy bizonyos időszakban kísérjen, akkor ott legyen és könnyebbé tegye az életedet. 

De lehet, hogy ez a vég ez végre már a megváltás kezdete, nem? Nem kell többé behazudni magadnak, hogy D.milyen nagyszerű amikor nem az, nem? Nem kell többé egyszemélyes küzdelemként próbalkoznod megváltoztatni, megjavítani, imádkozni érte - mert végleg leírta magát.

Szóval akkor most már talán esetleg találhatnál is valaki olyat, aki tényleg életképes? Aki tényleg kedves? Aki tényleg törődő? Aki tényleg szeret? Ahelyett, hogy d.t probalnad mindig beletomkodni ebbe a szuk ruhaba, ahelyett, hogy mindig csak azt latnad, hogy nem mukodik semmi sehogy se?...

Ha annyira nem akart osszejonni es annyira nem akart mukodni  akkor talan azert volt, mert soha nem lett volna az jo neked, nem? D.olyan szinten sátani kisertesekkel teli leny. Hiaba lattam benne a jot, nem ezt az utat valasztotta. Hanem a sotetseget valasztotta.

Izgalmas volt a kihivas, hogy ujra ugyanebben a helyzetben talaltam magamat, meg tudom-e ot allitani a hulyesegtol, magam mellett tudom-e tartani, meg tudom- e szerezni egy ffinal az elso es egyben az utolso posztot is, tulidealizaltam es tulromantizaltam ezt az elkepzelest... izgalmas es erdekes volt, de a valasz szerintem már elég egyértelmű: nem.

Belefaradtam mar en is, semmi jot nem eredmenyez ez nekem. Es hiaba lett volna elvi szinten igazam, ugy tunik, hogy megsincsen igazam. Nem iranyithatom igy a masik embert. Nem akarhatom ennyire helyette, hogy mit akarjon. Szabad ember. Hibazhat, pofara eshet, ki vagyok en hogy iranyitani akarjam? Ki vagyok en hogy azt gondoljam megmondhatom neki? Talan pont ezzel uldoztem el...

Szep gondolat, hogy megtartani ot, de 

1. Mar az elejetol fogva sem akart engem annyira. Csak ugy akárkit akart maganak. Mar nagyon.

2.Ha egyszer tenyleg nem boldog, nem erzi hogy szarnyal mellettem, hogy en vagyok a legfontosabb, legjobb ember az eleteben, akkor miert ne keresgeljen meg? Lehet, hogy ferihez hasonloan, talal majd egy csunyabb, tehetsegtelenebb, de kedvesebb lanyt, akitol sose kell tartani semmiben es kenyelmes es konnyed az elet vele.

3.Ha ugysem szabad akaratabol lenne velem, hanem mert en beletrukkoztem, kikoveteltem, nem hagytam hogy mashogy legyen, ugyan mi oromom lenne benne? Szabad akaratabol kene hogy szeressen (ahogy nekem is szabad akaratombol kellett volna igent mondani neki, nem csak azert, mert anno "nem volt mas ut es muszaj volt")

4. Talán tényleg itt az ideje, hogy letegyem a kardot és befejezzem ezt a röhejes, egyszemélyes küzdelmet. Nincsen bennünk semmi rendkívüli. Nincs ebben az egészben semmi magasztos. Ez egy rossz ötlet volt a kezdetektől fogva, de benne ragadtunk, mert így kényelmes, így jó volt nekünk, de sosem volt ott igazi lelkesedés, igazi jelenlét, igazi szabad akarat, hogy mi egymást válasszuk. Csak átmenetileg pótoltunk valamit a másik életéből.

És lehet most röhögcsélni, hogy megint hogy megeufemizálom azt, hogy tonképp ez már csak a 3.alkalom az életemben, hogy le akarnak engem cserélni bárki másra, valaki jobbra. De a valóság az, hogy én össze sem akartam jönni velük, én már a kezdetektől fogva lecseréltem volna őket valaki másra.

Nehéz a hierarchia alján létezni. Akár férfi, akár nő vagy. Nehéz, mert kevés a valódi opciód. Teoretikus az meg végtelen van. Hajlanál arra, hogy az érettség egy bizonyos fokát feltételezhetően elérve, megelégedjél azzal is és annyival is, amennyi van. 

De csak nem akar működni úgysem a dolog. Oszt aztán akkor mivel jársz jobban? Ha keseregsz azon, hogy mekkora igazsagtalansag, pedig te már kész lettél volna beérni a minimum alattival is, hisze ez is jobb mint a semmi es ezt szoktad meg, ehhez a fajdalomhoz, ehhez a kudarchoz ragaszkodsz?

Vagy akkor jarsz jobban, ha azt mondod, hogy hát, ha ez ennyire nyogvenyelos volt, ha ezt ennyire eroltetni kellett, akkor ez azert volt, mert ennek mennie kellett. Hiszen jon valami jobb!

Hiszen csak igy tudsz helyet csinalni neki a szivedben, a lelkedben. Csak igy kaphatod meg azt amire vagysz, es ami jo lesz neked. Mi olyan tragedia abban, hogy megszabadultal egy aldatlan helyzettol? Csak nem jott es csak nem jott ra az aldas, hiaba kerted annyiszor. Csak nem veletlen? Ugye?

Jaj ne kezdd mar megint, ne sirjal. Nincs meg egy ember a vilagon, aki igy szeretne, mint te. Nincs még egy valaki, aki még a hegy fokára is kikötözné, hogy ellenkezzen: de uram, nekem nem kell, amit akartam, hogyha nem VELE lesz, amit akartam.

Ez a szívem szava. Mindig ide lyukadok ki.

Kurva szar vagyok az ilyen túllépés dolgokban. Egyszerűen nem megy nekem. Nem tudom elhitetni magammal, hogy jo ez igy es miattam van es lesz ez meg jobb is. Nem erdekel. Ha nem VELE lesz, nem erdekel.

Mi olyan kurva fontos nekem ezen az emberen, ha egyszer az elobb vezettem le, hogy keves o nekem? Hat talan az, hogy en viszont mindig tobbnek ereztem magam, en mindig szeretve ereztem magam vele. Hat talan az, hogy en mindig oriztem rola az abrandkepet, ahol a leheto legjobbnak latom ot.. es nem vagyok hajlando elhinni, hogy az ne letezne...

Hat talan az, hogy a kibaszott elet vagy evolucio vagy mi a fasznak nevezzuk megiscsak a genetikat es nem a "mukodokepes" kapcsolatot helyezi eloterbe, nem?

Talan meg mindig inkabb megeri evoluciosan olyan embertol gyerelet szulni aki szexualisan vonz legalabb ... hiszen tarsat azt meg barmikor talalhatsz...

Mint lejjebb adni a genetikabol a "mukodokepesseg" javara....

Na hat ezt mar megint jol megfejtettem.

Istenem, amig nem kuldesz ide nekem valami kibaszott adonist, aki mellett mar csak nevetni fogok a danis szerencsetlenkedeseken, akkor en ugy veszem, hogy nincs mese. Danitol gyerek kell, aztan lesz ami lesz.

Nekem ne szurd ki a szemem felkegyelmuekkel, oregekkel, kopaszokkal hogy majd azokkal boldogabb lennek.

Kibaszott hosszu ez a csatarozas, de latod, egy anya mindenre kepes a gyerekeiert.

Szóval megtanultam kikapcsolni és elnyomni az érzéseimet.

Káros szenvedély, pokolba tartó út, nyomorba vezető függőség, hamis érzelmek, ez az ember az ördög embere - akármit ráaggatok, ami kellőképpen elrettentő lehet, és így képes vagyok úgy beállítani a dolgokat, mintha maga a végtelen öröm lenne, hogy végre valahára megszabadultam ettől a függőségtől. Örülök, hogy nem emlékszem, hogy nem sírom vissza, hogy nem gyászolok, hogy nem vágyakozom többé.

Az a helyzet, hogy már a szememben is megszűnt az az ember lenni, akinek én látni szerettem vna őt.

Amikor eszembe jut, csak az undor jut eszembe és a csalódottság. Hogy addig ugatott, amíg lejjebb nem süllyedt, valóban. Hogy hányszor sírta vissza magát, hányszor tévesztett meg, hányszor bántott meg - hogy mindez már hidegen hagy, nem érint meg. Csak színjáték volt minden. A végén úgyis csak így itt hagyott sorsomra. Sose érdekelte őt a közös a történetünk. Sose érdekeltem őt én. Csak a saját nyomora érdekelte, csak azért sírta vissza magát, mert nem talált mást.

Elhidegültem a hidegségétől, az a helyzet. Nem akarok már remélni, nem akarok már semmit. Semmit.

Egy részem talán várja még, hogy megint előrukkoljon valamivel - hogy azt nem is úgy gondolta, csak mérges volt, hogy gondolkozott, hogy meg fogja és meg akarja oldani, hogy ne csináljam már, hogy ő készen van, hogy ő csak velem akar lenni és csak engem akar, hogy ő helyrehozza amit elrontott. És ehhez nekem következetesen kell viselkednem vele.

De tudjátok, egy másik részem meg totál feleslegesnek tartja, hogy ilyenekkel hitegessem magam. Hányszor jött már vissza ígéretekkel, aztán mennyit váltott be belőlük? A nagy örömben és kényelemben, hogy ismét együtt vagyunk, újból ellustult és újból csak saját maga körül kezdtek forogni a gondolatai.

Hányinger, de tényleg. Hányinger, hogy ez mind megtörténhetett velem. Hogy mennyire hittem és bíztam benne, mennyire reméltem. Mintha egy csótánytól vártam volna, hogy viselkedjen lóként. Mert épp ez volt a különlegessége a dolognak: mindenki számára csótány volt, de számomra sokkal több. Én olyat is láttam benne, amit senki más nem.

De ennek már vége. Bebizonyította, hogy tévedtem. Jött, elvette amit akart, aztán folytatta tovább az útját nélkülem. Nem érdekel már. Hagytam, küzdöttem a végsőkig és végigvertem rajta mindent, amit végig akartam - aztán már nekem sem számított többé. Folytattam tovább az utam  nélküle.

Így lehet egyszerűen vége valaminek, ami egykor olyan szent dolognak tűnt. Elég csak annyi hozzá, hogy a férfi ne tegyen semmit a közös érdekek mentén.

Lassú haldoklás, de egyszer vége. Egyszer már a nő is leveszi a kezét a lélegeztetőgépről, és közönyösen elfordul. Mint aki végig meg volt vezetve, félre volt vezetve, és most ébredt végre fel.

Azt mondják, ilyenkor még a férfi összekapja magát, és jön.

Ne jöjjön. Menjen.

Rendkívül egyszerű, primitív lények vagyunk. Mi rendkívül motiváltak vagyunk a komoly kapcsolat létrehozásában és fenntartásában, míg a férfiak nem. Ők rendkívül motiváltak abban, hogy a lehető legjobb genetikájú nőre pazarolják az erőforrásaikat. Ők nem sietnek annyira. Mi sietünk, mert szülni KELL.

Így jutnak a kevésbé vonzó, kevésbé sikeres férfiak is nőhöz - hogy ők hajlandóak a nők szabályai szerint játszani, csak kapjanak már egy igent valahonnan.

Valahol azért még sírnék és küzdenék az igazságtalanság ellen. Tudjátok, továbbra is állítom, hogy igazam volt, amikor teherbe estem. Úgy kellett lennie, úgy kellett VOLNA lennie. De mit ér az én igazságom, ha az övé nem egyezik?

Megtettem, megpróbáltam mindent, amit lehetett, azért, hogy befolyásoljam őt és a gondolkozását. De eredménytelen volt.

Én már megtettem mindent. Most már nem nézek hátra.

Csak várakozok. Ez a nő dolga.

Érdekes volt visszaolvasgatni a korábbi írásaimat. Valami azért tényleg változott bennem azóta.

Kevésbé érzem magam kiszolgáltatottnak, kevesebbet érzek, ami jó. Kevésbé nyomatom a dolgokat, hogy legyenek már, inkább csak elengedtem és legyintek már rájuk.

Aztán elbizonytalalnodtam egy kicsit. Igen, annak semmi értelme, hogy hamis ábrándokat beszéljek be magamnak, azt gondolva, hogy de ha én érzem, akkor az van. Akkor abból ki kell sajtolni valamit. Talán kellett a tapasztalat is, hogy nem.. abból nem lesz semmi. Talán kellett az események eszkalalálodasa is és D.nak az újabb, engem hibáztató kitörése is ahhoz, hogy hagyjam már végre az egészet a fenébe.

De azért őszintén szólva, én még várom kicsit őt vissza. Ha normálisan viselkedne, ha benőne a feje lágya. Múltkor azt az érzést próbálgattam, hogy és ha előránt egy gyűrűt és az ujjamra húzza? És örültem volna neki. Persze aztán hosszabb távon mi várna rám? Mondom, ha normális, ha nem az idétlen hülyegyereket veszi elő, akkor imádoom.

Szóval kicsit elbizonytalanodtam h nincs-e igazsag abban is, hogy legalabb valamelyik fel tudja mar azt, hogy mi a fasz van. Mert akkor lehet valami. Ha mindketto csak sodrodik, meg várja az érzelmeket, abból csak felbomlás lesz. Na igen, de egy rosszat nem lehet akarni. Egy rosszul mukodo, masikat folyton basztatni kello kapcsolatot nem lehet akarni.

Legfeljebb határokat húzni lehet. Hogy na figyelj ez es az van, nekem ez es az kell. Tudom. Kesz pont. Az a masikat magaval huzhatja a dolgokba, ha neki meg fogalma sincs. De csak ha onszantabol... es egy kapcsolat is csak ak lehet jo.

Ezen gondolkodtam ma reggel, hogy ugyan mi annyira basszottul különleges vagy meglepő van abban, ha egy parkapcsolatban szukseged van a masik emberre, hianyzik neked, idot szeretnel tolteni vele, hiszen a bizalmasod, társad, barátod és szeretőd - the one and only - vagy micsoda.

Es arra jutottam, hogy egyaltalan kurvara nem ilyen egyértelmű a dolog. Nyilvanvaloan valtozo, hogy ki mit vár a partneretol, meg biztosan altalaban vannak nemi kulonbsegek is, amik nem huzhatok ra mindenkire.

Ferfitol nyilvan inkabb azt varjuk, hogy legyen eros , talpraesett, ne azon kelljen mar aggodnunk, hogy mi lesz vele nelkulunk (bar, oszinten, en speciel pont szeretem azt kicsit ha a sracnak ennyire szuksege van ram, igy ugy erzem, hogy hasznosulok, viszont ha tul eletkepes lenne, nem tartana ki mellettem es konnyen talalna mast).

Notol meg ugye nem feltetlenul varjuk h mindent egyedul maga megoldjon, lehet egy szerencsetlen hulye liba nyugodtan, addig, amig nincs tul nagyra magaval es tud es mer segitseget kerni. Azt allitolag szeretikaferfiak, mert olyankor tudnak hoskodni. 

Van akit meg iszonyat irrital a noknek ez a fajta eletkeptelensege. Megsem birnak megmaradni egy olyan partner mellett, aki okos es kevesbe kell bekotni a cipofuzojet is.

Az, hogy az erosekhez vonzodunk, valszeg mast jelent a nemeknel. A nok vsz ugy elfelejthetik ezt a mondast, ahogy van.

A figyelemfelkeltobb, jobb kulseju, atlagosabb viselkedesu nokhoz vonzodunk lehetne az uj motto. 

Hiszen az eletkepessegeit egy nonek nem az noveli, hogy meg tud oldani egyedul is egy problemat. Hat nehogy mar tuleroltessuk szegeny kis agyacskank, nem is all jol meg minden.

Egy no eletkepesseget az noveli, hogyha mindig jokor van jo helyen, mindig szamithat egy csomo ember segitsegere, mindig legyeskedik vki korulotte, mert ha mar annyihoz ert, hogy jo vele beszelgetni, annyi mar eleg is az elethez. 

Szoval hat legyunk realisak. Altalaban az a fel jar jobban a parkapcsolataban, akinek kevesbe van szuksege a masikra. Mert tobb elete van nelkule is. Tobb elmenye, tobb emberi kapcsolata, tobb lehetosege az ellenkezo nemmel is ismerkedni, flortolni. Neki kevesbe lesz szuksege a masikra es vonzobb lesz a szamara. Mig a masik ugye mit csinal? Probal tisztessegesen jatszani, bekapja a csalit, szalad a masik utan, hatha egyszer utoleri - amitol meg persze egyre kevesbe vonzo. Es ki is alakult az ordogi kor.

Elneveznem ezt a kapcsolattipust egyebkent de tenyleg. "Túl jó dolgom van nélküled is, nem annyira kellesz - mégis kellesz - mégse kellesz" "Kellesz-kellesz-kellesz". Vajon hány szazaleka ilyen a kapcsolatoknak? Ez mennyire egeszseges kotodes? Altalaban azt a felet szidalmazzak aki nem hagyja a masikat elni meg feltekenykedik mert neki perszeee nincs annyi elete kis fing.

Hat igen, lehet h mnjuk azert nincs annyi elete, m annyival tobbet dolgozik, tanul, kinozza magat, azert h elerjen vmit az eletben. Vagy mert igy neveltek, hogy vegye komolyan magat, es ezt varna egy parkapcsolattol is.

De nem tudom, mert ugyanakkor meg tenyleg van benne valami, hogy a másik elérhetetlensége felfüti a vágyakat. De akkor mi az a jó párkapcsolat? Kinek jo? Lehet, hogy le kene szarni az egeszet, akar van valakid, akar nincs.

De ha szorongoan kotodo vagy mint en, akkor nem tudod ugy leszarni akkor amikor egyutt vagy az emberrel. Folyton ott koroz a gondolataidban, hogy mit csinalhat, kivel lehet, bizhatok-e benne, mi lesz velunk, mikor latom megint. Es en ezt ugyeazzal magyaraztam, hogy azert, mert teherbe eshetunk, es kellene is esnunk, ezert folyamatosan tesztelgetjuk a pasit h hogyan viselkedne ebben a helyzetben. Szoval akkor nagyobb reszt a ffiak viselkedesen mulik ez.

Tudom, lazábban kéne vennem a dolgot. Hogy ez mókás, egy csomó emberrel talizhatok, programokra mehetünk, aztánesz ami lesz. Mert eldöntöttem, hogy én ennél az áldatlan helyzetnél jobbat érdemlek.

Mert rá kell döbbenem, hogy nincs mire várni, ez tényleg csak időhúzás és talán túl soká tartott.

De mégis, valahogyan halálra rémít a gondolat, hogy elölről kelljen kezdenem valakivel. Pedig hát mikor máskor, ha nem most.

Nagyjából annyi kedvem van idegen ffiakkal ismerkedni, mint a faszukat leszopni. Csak állok itt grimaszolva, hogy most tényleg muszáj-e ezt. Tényleg ennyire kidibott idő vt a D. Most tényleg ha én nem vagyok elég erős, akkor csak marad a semerre tartás, amíg ő végül talál valaki mást.

Eléggé egyértelműen elmondta, hogy NINCSENEK itt közös tervek. Vissz-vissza tudom őt csábítani, de a program változatlan. Csak én ámítottam olyanokkal magam, hogy mi összeköltöznénk végre. Többször volt is róla szó...

Mindegy én meguntam ezt. Értelmes nő itt már feláll és továbblép, ő meg tegyen csak amit akar.

Ismételten zavar keletkezett az erőben..

Én azt gondolom, hogy az emberi kapcsolataimhoz már érdemes úgy állnom inkább, hogy kell-e ez nekem valójában.

Mindig annyira közhelyesnek éreztem én ezt a mondatot. Túlegyszerűsíti, lebutítja a dolgokat. Ha egy rossz kapcsolatban vagy benne, annak is megvannak a maga okai. Pl.a rossz dolgok ellenére is kapsz onnan valami jót. Vagy pontosan tudod, hogy igaz, megadhatnád az esélyt valaki másnak, de ez nem úgy működik, hogy megszabadulsz a rossztól, aztán erre bekopogtat az életedben a jó. Nem tudhatod kit találsz majd a másik helyett, próbálhatod szűrni, tesztelni a karakterét, hogy tudd, mire számíthatsz tőle. Próbálhatod a belső értékeit nézni a külső helyett (ahogyan anno G.val tettem - aminek csak az lett a vége, hogy ő szakított velem, mert nem vonzódtam hozzá igazán). És még ha tényleg jónak is tűnik a jelölt, ugyan mi garantálná, hogy annak az embernek is annyira kellesz, hogy jó lehet a kapcsolat, hogy az majd vezetni fog valahová ténylegesen, hogy volt értelme ugrani. Semmi garancia nincs. Csak a középszerűen elműködgető, kompromisszumokkal, fájdalmakkal, lemondással teli szart kockáztatot az ismeretlen jóért vagy még szarabbért. Nincsen semmi logika itt abban, hogy egy szar után egy jó jön. Legfeljebb bebeszélhetjük ezt magunknak és belevetíthetjük a következő potenciális jelöltbe, aki bármi komolyabb szándékot mutat irányunkba.

És ha már elvesztettük a meccset az előzővel végleg, már kényszerít is minket a helyzet arra, hogy igent mondjuk a következő bárkire, csak szeressen már, tiszteljen már, bánjon már velem jobban. Aztán meddig tart ez..pár hónapig, pár évig? Ha nem vagy szelektív a férfiakkal, csömörből vödörbe kerülsz folyamatosan, újra és újra átélve azt a csalódást és fájdalmat, hogy: pedig olyan nehezen adtam esélyt neki. Pedig annyira akarta. Pedig ennek végre jónak kellett volna lennie. Pedig végre kezdtem beleélni magam, belevetíteni mindazt, ami sosem volt ott.. hisz ő jutott nekem, ő jött, ő akart.

Szerintem nagyon is érthető, ha az ember lánya azt kérdezi magától, hogy meddig és hányszor lehet ezt még eljátszani. Hogy ha élete első 30 évében az a tapasztalat, hogy aki igazán érdekes lenne, annak nem vagyunk érdekesek, aki jön és akar az minket nem érdekel - de csak abból lehet bármi és valami. Az meg már csak szerencse vagy szerencsétlenség kérdése, hogy ez a hosszabb távú dolog mennyire is lesz hosszútávú.

Még ebben a kutyaszorító helyzetben is érdemes ugyanakkor megállni egy kicsit és azt mondani, kicsit mint kívülálló - aki a legjobbat, legokosabbat tudja tanácsolni nekünk: lányom miben méred te az értékedet? Mert hogy az a nagyon kemény, hogy egy olyan kapcsolatban, ahol a másik nem tisztel, nem tesz érted - bármennyire is fontos lenne számodra a végkimenetel, hiszen jobb lenne ezt helyrehozni, mint mással újrakezdeni - ha ilyen kapcsolatban élsz, akaratlanul is hatni fog rád a másik cinizmusa, negliganciája. És egy értékcsökkent nőnek érzed magad és részben ez is az, ami benne tart a negatív spirálban. Ha ennek az embernek sem kellek, ugyan kinek kellenék? És jönnek a kompromisszumok, a megaláztatások, hogy azt hallgatod folyamatosan mennyire nem kellesz a másiknak, hogy elégedetlen veled és magatokkal, hogy te vagy a hibás az élete összes szaráért, és tudod amikor magával ránt ez az egész, olyankor hajlandó vagy te is vagdalkozni. Belemenni a veszekedésekbe, kikelni magadból, mindegy is, csak bármi áron, legyen elkerülhető már a földre zuhanás, mert onnan még soha semmi jó nem történt. Igen, amikor szakítottak veled, pontosan emlékszel mennyire is gyötrelmesen szar volt, milyen sok időbe telt, mire jött egyáltalán valaki, hányszor de hanyszor gondoltál vissza az előzőre, hogy pedig menthető lett volna, mégis hagytad elmenni. Hogyan sírtál  amikor egy új férfi testéhez kellett először elkezdened alkalmazkodni, hogyan gondoltad te is - az exed is- minden jóakaró rokon, barátnő és az egész társadalom, hogy de márpedig ez a helyes, tovább kell lépni. Csak azért, hogy ismét ugyanott találd magad. Már megint a rossz lóra fogadtál. Már megint kuka minden együtt töltött perc, minden gyengédség, minden figyelem. Mert hirtelen kevés vagy neki. Te, akit annyira akart. Akiért olyan hosszan ácsingózott. Már nem kellesz annyira. Már le akar rázni. Már nem akar foglalkozni veled, már nem vagy érdekes, már nem érzi irántad azt, amit kellene. Már direkt és szándékosan faszfej veled, hogy megelégeld már és eltűnj a képből, mert ő csak húzza az idődet, végleg szakítani sosem fog, még ahhoz is te legyél elég erős kisanyám. Neki az pont olyan kényelmes, hogy húzza az idődet, miközben széttárja a karjait, hogy tőle aztán lófasz semmit ne várjál, mert nem és kész. Mert egy fasz.

Na szóval az a borzalmasan kemény, hogy ebben az egész szituációban, ahol te és a te érzéseid huszadrangúak, ahol te mindent és bármit megtennél csak menthető legyen, csak maradjon fenn, csak ne találjon helyetted mást - fel tudod-e tenni azt a kérdést magadnak, hogy ez így még merre, meddig, hogyan tovább?

Hogy tudod-e még becsülni magad annyira, hogy azt mondd: és ha ez a szar fos bedől az ő hibájából, az ő mulasztásaiból, akkor én ugyan mit veszíthetek? Trükkös kérdés, tudom. Hiszen hadd ismételjem el, van mit veszítened. Elveszítesz egy embert, egy társat, aki pont annyira elég, hogy ott legyen mint egy sötét árny, hogy ne legyél annyira egyedül. Elveszítesz valakit, aki konstans azt jelzi vissza neked magadról, hogy mennyire szar és érdemtelen vagy - hogy aztán könyörögve zuhanj a karjaiba legalább egy kis ölelésért, legalább egy kis dugásért - legalább olyankor legyél egy kis ideig, ha nem tovább - nő. Elveszítheted végleg azt az ábrándképet, hogy ez az egész dolog köztetek ez bármi komoly, hogy ennek lehetne jövője. Hogy lehetne gyereketek, hogy lehetne közös életetek. Hogy annyi klassz kiindulás lenne ehhez, minek eldobni. Csak az embert kell egy kicsit még tovább puhítgatni, ezt a harcot sosem adhatod fel!

Tudjátok, olyan kivételes helyzetben vagyok. Van jó munkahelyem, elég jól keresek, még valamennyire szeretem is a hivatásomat, van egzisztenciám. Egyben van az életem, hogy úgy mondjam. És még így is, az érzelmek és emberi társas kapcsolatok területén annyira tipik nő vagyok. Kétségbeesett, visszajelzésre éhező, elhagyatástól félő, megalkuvó, támogatásra szoruló.

Mintha isten bocsássa meg, nem alakult volna ki bennem elég erősen a magányos függetlenség élvezetének képessége! Mintha mindegy honnan, de így is-úgy is, kellene nekem valaki bárkinek a támogatása, csak tartozzak valahová, mert különben meghalok egyedül az őserdőben!

Tudjátok én azt gondolom, hogy ez teljesen ösztönös, és teljesen rendben van. Aki annyira férfinak gondolja magát és annyira utálja a feminizmust meg az erős nőket, az legyen már képes ezt a hiányosságunkat megfelelően kezelni! Én el is mondtam, nekem bármi bajom van, az egy kis érintéssel 90%ban orvosolható. Nagyon sok érintést igénylek, az megnyugtat, attól rendben vagyok, úgy szeretve vagyok. És az összes többit meg is oldom magam is.

De az emberek magányba kényszerítése és hogy ehhez jó pofát vágjunk az kurvára nem természetes és nem nekünk éri meg, hanem a szépségiparnak,  kisállatiparnak, sörgyártóknak stb stb. De tudjátok az a kemény, hogy ha már ez van: mondd mivel jársz jobban, ha vagdalkozol és az egész világot próbálod megreformálni csak azért mert a csávód egy faszfej...?

Vagy ha lazán vállat rándítasz és azt hirdeted magadról (míg végül talán te magad is el nem hiszed), hogy annál te többet érsz, mint hogy egy szarfej csávóra pazarold az energiáidat? Hogy jófej emberekbe lehetséges botlani bárhol bármelyik sarkon és tényleg az a helyes, ha megrázod magad és megadod magadnak ennek az esélyét? Hogy nincs mese, itt vagy te tiszteled magadat vagy senki nem fog?

Hogy elébe mész a fájdalmas végnek és azt kérdezed: és neked ugyan kell-e, tényleg annyira kibaszottul kell-e az opyan kapcsolat, ahol folyton huszadrangúnak érzed magad... ahol ha a másikat csak megcsapja annak a szele, hogy na majd most találhat valaki mást egyből kidob a francba, hogy folyton ebben a rettegésben éljél, félelemből, hogy nem találsz mást, akihez tartozhatnál? Tudom, a taktikás nőci tényleg nem ugrik csak így fejest az ismeretlenbe. Előbb meg kell, hogy legyen a másik jelölt, aztán lehet útjára ereszteni az előzőt. 

Csak tudjátok nekem ehhez sosincs szívem. Annyira túl idegen az a másik ember, annyira visszahúz valami hűség az előhöz. Meg aztán sajnálnám is, mert tudom, hogy hülye, ábrándokat kerget, bánni fogja ha vége lesz. És úgyis visszajön. Az meg milyen már ha akkor meg már nekem nem fog kelleni, mert továbbléptem. Ilyen szinten priorizálni tudjuk a kapcsolatainkat önmagunk előtt.

Na hát szóval tudjátok ott van még egy másik út is. Amikor így befejezed ezt az egészet. Hogy próbálkozz, hogy olyan dolgokat akarj befolyásolni, amik nem (csak) rajtad állnak. Befejezed és azt mondod, jól van, menjen csak mindenki a francba. Nem csinálok magamból többé cirkuszi majmot, mert ennél tényleg jobbat érdemlek. Ha egyedül leszek hát egyedül leszek. Majd eltöltöm hasznos dolgokkal az időmet. Nem szaladgálok kétségbeesetten senki után. Nem lesz nekem fontosabb senki önmagamnál.

Na és akkor bírd is ki azt a tikkasztó magányt, a senkihez-se-tartozást, és gondold azt, hogy márpedig ez a helyes.

Tudjátok, az a nagyon kemény, amikor azt látjátok és érzitek, hogy semerre nincs út. A magánélet zsákutcában. Minél inkább szeretnétek, minél kétségbeesetten kiáltjátok, hogy ennek a szekérnek márpedig mennie kell valamerre, mert nincs más út - annál kevésbé fog az a szekér menni bármerre is. Még ha volt is esély arra, hogy menjen, nem fog. Mert el kell tudni engedni. Muszáj becsülnötök magatokat annyira, hogy megkérdezzétek: tényleg minden áron?? Tényleg muszáj nekem mindezt a szörnyű bánásmódot elszenvednem? Nem-e jobb nekem enélkül?

És tudjátok a remény, az nem hal meg. A reménybe kapaszkodunk mindhalálig, hogy a vízió amit már egyszer hatalmasra dagasztottunk magunkban, amiért éltünk-haltunk, amiért bármit elviseltünk - a vízió és a remény az ott maradt bennünk akkor is. Csak abbahagyjuk az egyoldalú kapálózást azért, hogy valósággá váljon.

Csak hagyunk egy kis teret a másiknak, hogy tegyen belátása szerint, de akkor tegye már meg, aztán ha úgy kell lennie, majd visszajön. Ha meg nem úgy kell lennie, akkor jöjjön, akinek jönnie kell.

Tudjátok azt hiszem ez nem megy valamiféle hit nélkül. Mert a racionális elme mindig garanciákat vár, amik aztán soha nincsenek. És mindig egyszerűbb felülni az érzelmi hullámvasútra a kétségbeesésekkel és boldog pillanatokkal.. mint nyugodtnak maradni és azt mondani, hogy márpedig én megőrzöm az önbecsülésem, bármi is legyen. Tudjátok értem én azt is, hogy az önbecsülésünk szerves része a kapcsolatunk is. Bármennyire szarul is működjön. Ha van akkor van, tehát hozzánk adott érték. Ha nincs, akkor meg csak szerencsétlen szinglik vagyunk. Sajnos a társadalom is így értékel bennünket és sajnos mi magunk is így érezzük. Hiszen a foshoz is jobb tartozni, mint sehová.

És várhatjuk azt is, hogy a dolgok végre jobbra forduljanak. Eljuthatunk oda, hogy immáron mindenképp alább kéne adnunk az elvárásainkból. Azzal az igazságtalansággal együtt, hogy a férfi meg pont hogy nem akar lejjebb adni. Ő pont hogy még a nagy érzelmeket akarja hajkurászni, hiszen ő biztosan annyira kurvára ráér, hogy még egy párszor pofár essen, még egy pár kapcsolatot elbaltázzon és aztán kikössön ő is valaki mellett, akivel még sokkal inkább "csak be kell érnie", mint velem. De kénytelen lesz, mert én már nem leszek a képben. Fölé lőtte a lehetőségeit. A férfiak mindig ezt teszik. És ki tudja, néha tényleg csurran-cseppen is nekik.

De én meg választhatok, hogy ezzel az emberrel adok egyre lejjebb az elvárásaimból az irányába... úgy hogy már ott tartunk, hogy nem gond, hogy nem költöztünk össze, nem gond, hogy nélkülem ment az esküvőre, mert úgy volt kedve, nem gond, hogy egy hónapra eltűnik a balcsira, nem gond, hogy egy kurva kérdést nem tesz fel rólam, és az sem gond, hogy megint ki akar baszni, majd én puhítgatom, hogy ugyan miért is tenné. Vagy választhatom azt, hogy alább adok az elvárásaimból, hogy milyen férfit is szeretnék. Nem muszáj annak orvosnak lennie, nem muszáj ilyen testalkatúnak lennie, nem muszáj viccesnek lennie, csomó-csomó mindenben lehet szarabb a D.nál, csak bánjon már velem jobban. Hát ja, mert attól jobb apa lesz és jobb gyerekünk lesz.

Mondtam már, hogy kutyaszorító a helyzet? Azt hiszem kénytelen vagyok azzal nyugtatni magam, hogy az érzelmek nem véletlenül vannal, hanem azért, hogy megkönnyítsék az ilyen kva bonyolult és összetett helyzeteket, kérdéseket. Tudjátok, minden döntésem előtt én már csak az érzéseimre és megérzéseimre tudok hagyatkozni. Most pl azt érzem, hogy nem lesz nagyobb baj abból, ha hagyom a d.t picit menni a saját feje után. Mert majd visszajön. Meg azt is érzem, hogy randizgathatok én másokkal, 90% igazam van abban, hogy felelsleges lesz. Megadni az esélyt megadhatom, mert hátha... de nem lesz ez fontosabb annál, mint hogy éljem az életem és tegyem a dolgaimat.

Tudjátok, az emberi kapcsolatok sokszor annyira befolyásolhatatlanok és értelmes ember számára ez rendkívül frusztráló. Akármennyire is szeretnénk irányítani másokat, nem tudjuk irányítani őket. Még az enyhébb befolyásolási próbálkozásaink is sokszor pont az ellenkezőjét érik el, mint szerettük volna.

Ezért mindig amikor másoktól szeretnénk, másoktól várunk valamit, és a direkt, egyenes, egyszerű közlések nem működnek, akkor meg kell állnunk egy picit, hogy megnézzük, vajon belül mi van?

Hiszen a kisugárzás belülről indul. Belül béke van-e? Elégedettség? Boldogság? Önbecsülés? Hiszen ezek vonzzák azokat az embereket és életeseményeket, amik valóban a "jónőségünket" igazolják vissza. Akármennyire is bután/bugyután/mágikusan/passzívan hangzik, az igazi jónőséget akkor éljük meg, amikor szinte megerőltetés nélkül jönnek és történnek velünk a dolgok, mi pedig csak minimális odafigyeléssel és teljes ésszel lavírozunk közöttünk. 

Bármennyire is jól hangzik pl.h én nőként leszólíthatok 100 pasit és ebből 10et elhívhatok randira, megbaszhatom őket és egyiknek megkérhetem a kezét... nem ettől fogom magam rendben levőnek érezni. Talán ez csak kulturális, ki tudja. Talán ha más lenne a közmegegyezés, mástól érezném magam rendben levőnek. 

Azt szeretjük, hogy a dolgok könnyedek. Ha szeretnek, elfogadnak minket, hívnak minket, ha csak minimális erőfeszítéseket kell tennünk az életben. Sok nő egyenesen kiborul, hogy ha már valamivel akadályok vannak, ha valami nyögvenyelős és sehogyan se akar működni, az biztosan jelzés az univerzumtól, hogy nem az lesz a jó út. Mondjuk ezt elég nehéz összeegyeztetni a felnőtt élet valós kihívásaival, mert az élet tele van kihívásokkal, és ha ezeket negatív jelnek veszed, akkor csak simán nem vagy kitartó és nem fogsz elérni semmit. De az is igaz, hogy talán a nőies kisugárzásodat legalább nem veszíted el.

Azt szeretjük, ha bele vagyunk ágyazódva a körülöttünk lévő emberek kötelékébe, szövetébe. Ha szerves részei vagyunk ennek a lüktető, pulzáló szövedéknek. Azt szeretjük, ha igényt tartanak ránk, ha senkinek nem kell könyörögni a figyelméért, épp ellenkezőleg, mások állnak sorban értünk. Azt szeretjük, ha nincs ellenállás, nincs konfliktus. Simulékonyak vagyunk. Nem keressük magunknak a bajt, azt se igazán értékeljük, ha a baj talál meg minket. Jobban szeretjük a békét, a nem-küzdést, a gravitáció és akarás nélküli áramlást, könnyedén.

Azt szeretjük, ha elkapnak minket a derekunknál (nem a pinánknál) és járjuk könnyedén a keringőt. Követjük a lépéseket. Észre vagyunk véve, meg vagyunk hallgatva, de nem vagyunk számon kérve, kizsigerelve, megversenyeztetve.

Tudjátok, fiatal, sikeres, csinos nő vagyok. Van néhány rossz szokásom, igaz, sajnos, otthonról jöttek. Az is igaz, hogy jobban oda kéne figyelnem h rendesen és sokat egyek, mert a siker ára sokszor az, hogy kizsigerelem a szervezetem. És ilyenkor bekapcsol a szorongás, hogy hogy fogok így még egy gyereket is kihordani. Tudjátok, sok mindennel nem értek egyet, ami ebben a mai társadalomban zajlik. És bármennyire is próbálnám megváltoztatni a trendeket, legfeljebb annyit érek el, hogy hatékonyabban szűröm azokat a jelentkezőket, akik totál agymosottak.

Ha belülre, legeslegbelülre nézek, akkor tudom, hogy ott még egy kislány is van, aki jó bánasmódot szeretne, nem versenyeztetést. Egy kislány van, aki biztonságot szeretne maga körül, nem kizsigerelést. Tudom, hogy a sok-sok kompromisszum, a sok-sok muszáj néha felemészt. Azt hiszem, ha fel kell szólalnom valami mellett, akkor az az, hogy hagyjanak már béken egy kicsit a kurva életbe is. Pihenni mikor fogok? Miért van, hogy a sok szar csak rakódik és rakódik és sosincs vége? És magam számára is csak huszadrangú vagyok sokszor? Idióta faszság feladatokat kell csinálnom??? Ennyire aztán tényleg nem érek rá.

Tudom, hogy fontosabb feladatom, hogy gyereket szüljek, és frusztrál az is, hogy ugyan kinek. De a szorongás csak egy ördögi kör.

Fiatal, okos, értelmes nő vagyok. Úgy lenne helyén, ha akkor is összejönnének a dolgok az életemben, ha kézzel-lábbal tiltakoznék ellenük. Ha pedig nincs a helyén a világ, az tényleg, igazán nem az én hibám, úgyhogy én leszartam és kiszálltam, kész, ennyi. Szüljön az, akinek két anyja van.

Egy pillanatra, csak egy pillanatra ismét éreztem Aniát.

Hogy is mondjam. Nem gondolkoztam. Csak történtek a dolgok. Elég volt annyi, hogy két ffi legalább vonzó volt számomra, és beszélgettünk keveset. Elég volt számomra az, hogy van egy kis társaság körülöttem. Elég volt egy kis sör, egy kis lazulás. Istenem, jól éreztem magam és jöttek-jöttek az emberek, akik beszélni szerettek volna velem.

Mikor beütött az alkohol, már nem is tudtam a gondolataimat rendesen megfogalmazni és már nem is érdekelt. Maradtam volna még...

De aztán elindultam D.hoz. már nem is érdekelt annyira. Egy hete odáig voltam érte, most már nem kellett nekem. És másnap is..mentem dolgozni, volt az a kis malőr az autóval.. mki tök cuki és megértő vt... és ugyanúgy jöttek az emberek, maguktól...

Azon gondolkodtam, ugyan most tényleg akarok-e én gyereket, és tényleg a D.tól-e.

Azon gondolkodtam, hogy ha nem az az üresség van a lelkemben és körülöttem, akkor ugyan kell-e nekem ez az egész sz*rakodás amiben évek óta vagyok.

Mert ha vannak körülöttem emberek és jó velük, nekem is úgy tűnik, hogy annyi lehetőségem lenne még.. annyi jobb, mint D. Vajon ő is ezt szokta érezni?

Kiváncsi voltam meddig tart ki ez az érzés, hogy nekem ugyan nincs rá szükségem, sőt. Olyasmi volt, mint régen F.vel... én tényleg őszintén féltettem őt, hogy mi lenne vele nélkülem. Olyan volt, mint valami árnyam. Mindig amikor várt rám, hogy menjek hozzá a sotés bulikból... nem lehet ezeket megunni. Helyén volt egy kicsit végre az önbecsülésem.

Azon gondolkodtam, vajon amikor a meme-ket postolom unalmamban mennyi önbecsülésem van? Amikor azon kattag az agyam alfától omegáig h minden így úgy mennyire nehéz és szar mennyi önbecsülésem van? Amikor minden egyes alkalommal visszamegyek újabb pofonokért a d.hoz,...? Amikor nyomorítazélet..?

De aztán elmúlt. Ahogy jött, úgy ment. Ania ismét hamvaiba hullt.

Talán nincsenek a megfelelő emberek körülöttem. Talán az a gond, hogy egyáltalán nincsenek emberek körülöttem. Talán az a gond, hogy amikor magányos vagyok, beszippant valami negatív spirál, amiből nem tudok kijönni. 

Intelligens nőnek lenni nehéz. Mindig is egyfajta hátrányként éltem a magánéletemben, hogy olyan sokat pörög az agyam, azonnal tudom a megoldást, azonnal tudom mi hányféleképpen sülhet el rosszul, világ életemben azt gondoltam magamról, hogy én adom a világ legjobb tanácsait. Racionális érvek, meg egy kis együttérzés, 6 millió oldalról meg tudom közelíteni ugyanazt az egy kérdéskört. Bravó. Ámde ellazulni emberek között mindig is olyan nehéz volt.

Felvettek Mensa tagnak. Majd ott megtalálom a helyem - szólt a szlogen. Az a helyzet, hogy kifejezetten unszimpatikus emberek voltak ott. Ha bennem kevés az érzelmi intelligencia, akkor bennük aztán jottányi sem volt. Mintha a szüleimből lenne sok-sok másolat. Okoskodás okoskodás hátán ment. Senki nem érezte hol vannak a határai, vagy ismerte el valaki másnak a szakmáját mint referenciát. Mindenkinek mindenről megvolt a véleménye, és olykor jól egymásba is szálltak, hogy megvitassák kinek van igaza. Tetszett, hogy kívülálló maradtam. Magamban milliószor azt kérdeztem: ki volt kíváncsi a véleményedre? Most aztán muszáj volt megszólalnod? Mik ezek a baromságok? Ez az első bemutatkozásod, igen? Hát szóval nem, nem találtam meg a helyem (még jó!).

Szóval nőiesnek meg aztán pláne nem érzem magam, egy totális csődnek tűnik az életem. Rengeteg barátomat elveszítettem már, akik pont a valódi érdeklődést hiányolták, hogy miért mindig én beszélek, miért akarom mindig megmondani a tutit, meg "lehúzó" vagyok... és azt mondani sem merem, hogy férfiak terén mi a helyzet. Talán barátok között én is kicsit Mensa taggá válok. Leszámítva, h a barátaim általában csak figyelmesen meghallgatják amit mondok, nem szállnak belém az ellenvéleményükkel... nade térjünk is vissza arra mi a baj az intelligencia+nő kombóval.

Talán nem vagyok egyedül vele és másnak is segít, ha a nem spanyol viaszt elmagyarázom egy kicsit én is.

Nem spanyol a viasz, mert nem sok újdonság lesz ezekben a gondolatokban, de muszáj a magunkévá tenni őket, főleg akkor, ha eddig azért nem tettük, mert túlságosan butaságnak gondoltuk, vagy racionálisan azonnal kizártuk az egészet, mondván, hogy ezek egyszerű, buta lányoknak vannak és mi nem ilyenek vagyunk.

Az egész helyzet végtelenül bonyolult, a megoldás pedig mégis végtelenül egyszerű. Racionális, problémamegoldó gondolkodással az élet számtalan területén sikereket érhetünk el. Jól boldogulunk, feltaláljuk magunkat, szakmai sikereink lehetnek, életben tudunk maradni.

Azonban... az emberi kapcsolatainkban kevéssé válik előnyünkre ez a fajta problémacentrikus, logikus, direkt gondolkodás. Most lehet ezt férfiasnak is nevezni, de szerintem ne nevezzük így, mert okos, intelligens nők nem "férfiasak" - csak energetikailag egyszerűen kevésbé hívogatóak az emberek számára, azaz éppen ilyenkor kevésbé "nőiesek". Miért? Mert ide tartozik a versengés is. Hogy te fogod a leghamarabb és a legjobban megoldani az adott problémát! Te fogod adni a legjobbb tanácsot! Te leszel a legnagyszerűbb.. stb stb.. ami igenis, bizonyos helyzetekben előnyös, ha érvényesülni kell, ha valódi versenyhelyzet van.

De az emberi kapcsalataink mások. Annyira mások. Többtényezős dolgok, amiknek úgy 30-70%-a még csak nem is egyedül rajtunk múlik. Ami az agyunk számára rémisztő, félelmetes! Hiszen igenis szükségünk van másokra. Nem mindegy, hogy megnyerjük-e az együttműködésüket, szimpatikusak vagyunk-e nekik. Igenis forognak kockán dolgok az emberi kapcsolatainkban, és az agyunk számára rémisztő az, amikor csak belegondol abba, hogy milyen kicsi is a saját kontrollunk az események felett. Hiszen ott az a másik ember. El kellene érni nála valamit. Hogyan tegyem én helyette, amit neki kéne megtennie? 

Probléma keletkezett, máris, több probléma is keletkezett. 1) kevesebb a kontrollunk, mint más területeken az életben. 2) számolnunk kell azzal is, hogy a másik ember talán egyáltalán nem fog úgy viselkedni ahogy szerettük volna, ahogy az nekünk (is) jó lett volna. Hiszen ő egy külön emberi lény, saját akarattal ez meg aztán tényleg teljesen kívül van a mátrixon 3) mi van, ha ezt a fontos, rizikós dolgot elbukjuk? Van az úgy, hogy tényleg nagy dolgok forognak kockán (feleségül vesz-e, elhív-e valahova, lesz-e gyerekünk, stb). 

Máris egy hatalmas problémahalmaz, pedig még senki nem szólt senkihez! És az intelligens nőnél az agy elkezd tekerni. Vadul. 1) igyekszik kontrollhoz jutni, domináns pozícióba kerülni. 2) igyekszik a másik embert meggyőzni, mnjuk érvekkel, hogy az történjen, ami neki is jó lenne. Előtte meg persze a saját okosságáról akar győzködni. 3) elkezd iszonyatosan befeszülni és begörcsölni, hogy jajcsak sikerülne máábaszki.

És az intelligens nő már el is követett minden hibát, ami a magánélete szerencsétlenségeihez vezeti őt. Ugyanis minél inkább problémamegoldó üzemmódban próbáljuk meg az emberi kapcsolatainkat menedzselni, annál távolabb futnak tőlünk mások. Egyszerűen azért, mert energetikailag olyan vagy kb, mint egy összegörnyedt zsák krumpli, vagy mint egy vérengző héja. Rágörcsöltél valami problémája és vadul futkározik az agyad. Plusz arra a gondolatra, hogy lehet, hogy nincs is kontrollod az események felett, az agyad még jobban megretten, és méginkább ráfókuszál arra, hogy ugyan már, kell, hogy legyen megoldás, és csak szottyadsz és csak villámokat szórsz. Arról inkább nem is nyilatkozok, hogy ez nőies-e, de vonzónak nem vonzó!

Ezt az energetikát, meg az energiák szavakat én nem szerettem sosem. Annyian dobálóznak vele, tudják egyáltalán ezt pontosabban definiálni? Tudják, hogy miről beszélnek? Szerintem tudják, de valahogy mindig hibádzott a definíció. Alapvetően érzelmekről van itt szó. Hogy hogyan érzed magad, hogyan gondolsz éppen magadra és a világra, mennyi benned az életkedv - ez egyrészt kiül az arcodra, meglátszik a testtartásodon és a mozdulataidon - másrészt le is egyszerűsíthetjük ezt arra, hogy ez alkotja a kisugárzásodat. Ez is. És azért egészen találó szó az energia, mert ebben valahogy benne van még az is, hogy mennyire vagy kipihent, jóllakott, mennyire kevéssé terhelnek téged éppen pszichés tényezők. A férfias/nőies energiák megnevezésektől falra mászom, nevezzük inkább hivogató vagy riasztó energiáknak ezeket.

Egyébként az a jó ebben, hogy egészen könnyű képi megjeleníthetőségei vannak. Amikor görcsölsz és agyalsz valamin, bezárkózol, összeaszol mint az a zsák krumpli. Energetikai értelemben ennyi történik, amikor nekiállsz agyalni azon, hogy emberi kapcsolataidba hogyan vihetnéd vissza a harmóniát (ill.hogyan érhetnéd el, hogy újra harmónia legyen). Bekapcsolt az agy, és begubózott a krumpli. Paradox mód, épp ez a hosszas gondolkodás és agyalás nem fog megoldani neked semmit.

Fogadd el, hogy a többi emberre nagyjából 0 kontrollod van. Tudom, bosszantó, idegesítő, bár inkább szót fogadnának neked, értenék és folyton szem előtt tartanák a te szempontodat.. bár inkább mindig őszinték és mindig együttműködők lennének... bár inkább lehetne távirányítani... dehát nincs mit tenni, mennek a maguk feje után. Tudod, ha maradsz a racionális agyalásnál, mondjuk ffi-nő kapcsolatban úgy 80%, hogy nem az lesz az eredmény, amit reméltél. Ha pedig energetikai szempontból kezded nézni a dolgokat, hát mondjuk úgy 60-70% a siker esélye. (Előzőnél csak 20 volt!)

Mondok egy nagyon egyszerű példát. Hogyan tudod elérni, hogy egy férfi feleségül vegyen/szeressen/szerelmes legyen béled? Hát talán leginkább sehogyan. Próbálj meg megbarátkozni vele, hogy talán sehogyan nem fogod tudni ezt elérni. Talán nem tudsz itt te ELERNI nála semmit. Milyen beszédes ez a szó is. Bizony kisanyám, te nem tudsz kinyúlni érte, megfogni és elérni amit akartál vele/tőle. Illetve, lehet hogy ideig-óráig ez megy neked, de aztán a kontroll- és hatalomvágyad áldozatává válsz végül. Ezzel az energetikával ugyanis legfeljebb félelemből maradnak veled emberek. Jah, hogy mégsem a jutalmazás-büntetés a megfelelő eljárás a férfiakkal? Ja hogy mégsem az a legegyszerűbb, ha mindig mindent azonnal elmondasz, ami zavar? Ha kompromisszumozgatsz meg tárgyalászol meg tökömtudja és közben csak veszíted el az önmagad esszenciáját és nőiességét? Befele figyelni mikor fogsz? Magadra tudatossá válni mikor fogsz? Mikor kezded el saját magadat egy kicsit kìvülről látni? És belülről?

Hívogató a lényed mások számára? Vagy inkább riasztó? Kigubancoltál ott legbelül dolgokat, vagy pattogsz a problémák körül? Tudsz örülni az életnek, vagy mástól várod, hogy vidítson?

Érted, egyszer meg kell érteni, hogy nem lehet agyból sem szeretetre, sem csodálatra, sem kezdeményezésre bírni a másikat. Hogy a szemét pasid nem egy megoldandó probléma, aki akadályozza a magánéleted sikerét.. hogy a többi pasi sem probléma, amit valahogyan megoldani kellene.

Az emberek nem megoldandó problémák. Ezzel a hozzáállással legfeljebb kéretlen tanácsokat fogsz osztogatni, de embereket magadhoz vonzani nem. Vonzani, lol. Igen. Nem, nem úgy, mint a mágnes. 

Nincsen kontroll. Vagy jönnek, vagy nem, neked így-is úgy is boldogulnod kell tudni. Nem érezhet egy merő görcsnek magad miattuk. Könnyedén kell megtörténniük a dolgoknak. Hiszen vagy megtörténnek vagy nem. Ez akkor is a te életed, a te szerencsés napjaid, a te egyedi, megismételhetetlen létezésed. Nos, ha máshogy nem, talán a keserű tapasztalatokból megtanulod végre, hogy sokkal inkább ez a nőies. Ha érzelemből működsz, érzelmekre figyelsz. Először belül megteremted a harmóniát, kigubancolod a dolgokat, és aztán arra figyelsz, hogy hivogatóak legyenek az energiáid. Nem versengő, nem hisztériás, nem sértődött, nem kontroll freak, nem hatalomvágyó. 

Értsd meg, hogy nincsen 100% garancia. Vagy jönnek vagy nem. Vagy megtörténik az adott dolog, vagy nem. Rá lehet egy icipicikét segíteni az eseményekre, de csak úgy, hogy a rólad alkotott kép ne sérüljön. Csakis, mindig indirekte.

A férfiaknak fontos ez a szerelem dolog. Hogyan lehetnek beléd szerelmesek? Csak úgy, ha te is szerelmessé válsz az életedbe. És a saját lényedbe. Csak úgy, ha nap mint nap kultiválod magadban a képességet, hogy finommá váljanak az energiáid. Finommá és hívogatóvá. A kisugárzásodon dolgozz! Az belülről kezdődik. Tudod. Belül tegyél rendet, aztán majd jön a többi (vagy nem) - el kell függetlenedni tőle. És ez hozza be azt a vakuumot, ami majd valamit fel fog szippantani.

Te később majd eldöntöd kell-e neked ez a dolog vagy nem. De ne feszüljél. A feszülésből ellenállás lesz. Az ellenállásból kudarcból lesz. Nem akarhatsz valakit vagy valamit minden áron. Sajnos, rá kell jönni, hogy ezzel csak üldözöd az illetőt és előbb utóbb meg fogja ezt unni.

Csak a kisugárzásoddal érdemes foglalkoznod és ezzel javítod leginkább a saját esélyeidet. Garancia nincs. Megoldandó probléma itt nincs. Ne gyarts, ne keress.

Ma se kerestél, hogy találkozzunk munka után. Ma se tettél semmit értünk. Úgy unom már.

Sarkamra állok, kiállok magamért, mégsincs semmi eredmény.

Tudom, hogy teljesen veszett fejsze az egész. Vasárnap már azon a ponton voltam, hogy kipenderítelek végre az életemből, legyen már egy tiszta lap. Nem teszel értem, akkor vége, ennyi. Nem bohóckodunk tovább egymással.

Mostanában már nem álmodok veled. Másokkal szoktam. Teljesen reménytelen emberekkel, mégis olyan könnyed velük, olyan figyelmesek, gyengédek velem. Amilyen te nem vagy. Nagy egymásra találások, egymásért nyúl a kezünk, egymást keressük folyton.

Nézd, valszeg könnyen tovább tudnék lépni rajtad, ha lenne más, akiért rajongok és aki szintén akar engem. Igazából pont ez a terv évek óta. Elvegetálni veled, amíg nincs meg ez a másik ember. És nincs meg, még mindig. Nyilván jobb vagy, mint a semmi.

Nyilván, sokkal kevesebb a lehetőségem is. Sokszor sóhajtok a nap végén, hogy újabb eltelt nap. És még mindig milyen messze van annak a lehetősége is, hogy anya legyek, pedig két évvel ezelőtt már milyen közel volt. És olyankor gyűlöllek ezért az egészért. Ólomsúllyal nehezedik rám az, hogy telik az időm. Méltatlan az, ami velem történt. Igazából legszívesebben csak kitaposnám belőled, hogy na most már aztán azonnal. Történjen meg minden.

Kérd meg a kezem. Vállaljunk végre gyereket. És tudom, hogy csak ámítom magam azzal, hogy téged ez a perspektíva bármikor is érdekelne.

Tudod, az a baj, hogy nincs más. Néha egészen elkeseredek, hogy már lemaradtam a vonatról. Olyan sok mindenkinek időben sínre került az élete, csak az enyém nem. Néha undorral nézem a fiatal anyákat. Milyen szerencsések.

Nekik nem kellett önismeret, sem fejlődés, sem harciasság. Elég volt annyi, hogy szerencséjük volt. Jókor jó időben ismertek meg jó embert. Akinek ők külsőleg elég voltak. Fiatal, egészséges, szülőkorú nők.

Én meg csak szórakoztatom magam veled. Mintha bármi eredményt elérne nálad a harciasságom, vagy a hallgatásom, a büntetésem, vagy a tartásom. Nézd, őszintén még én sem hiszek abban, hogy veled lehetne kezdeni bármit is. De mindig megpróbálom a lehetetlent, át akarlak rugdosni egy kettessel. Mert reménykedek. Mert az alapvető paraméterek jók. A történetünk elég hosszú. Csak a hozzáállásod nem jó. És azon nem változtat sem manipuláció, sem nyomásgyakorlás, sem büntetés, se semmi.

Bevittél a málnásba, és tudom, az lenne a tiszta, ha lezárnám már ezt veled. Hogy elnyelje a lelkemet a sötétség és a végleges kudarc. Megint nem kellettem valakinek. Csak használt. Csak a visszajelzések kellettek az egójának. Csak a hormonok tomboltak, hogy valahova rakja már be. De annyit nem érek, hogy mindenki másról lemondjon. Annyit nem érek, hogy minden erejével mindent megtegyen értem.

Kevés vagyok. Folyton folyamatosan érezteted velem. És tudod, elmenekülhetnék ettől az érzéstől és ezektől a visszajelzésektől. Csak a még nagyobb reménytelenség jönne, és beletaszítana egy újabb elbaltázott kapcsolatba, amire csak azért mondanék igent, hogy most már aztán legyen valaki.

Tudod, ma is benn a munkahelyen szétfeszültem a vágytól, hogy valaki érjen már hozzám. Van sok vonzó kollégám, de házinyúlra nem lövünk. Tudod, járok sportolni. Ahova csak lehet, igyekszem elmenni, most hogy végre már szabad. Tudod, minden nap igyekszem csinos lenni - bár ezt te sosem látod. 

Tudod, történnek velem dolgok, amik téged sosem érdekelnek.

Lehet, hogy mégis inkább kidoblak most már az életemből. Egyszerűen csak megalázó ahogyan nem bánsz velem. Nap mint nap. És tudod. De az előnyeit továbbra is élveznéd.

Én meg nap mint nap egyensúlyjátékot játszok aközött, hogy most már megint egy hatalmas pofont akarok adni és aközött, hogy legyek türelmesebb veled. Türelem meddig miért hova még?

Be is ismerted, hogy nem érzel többet. Csak rá vagy kattanva a jó szexre. Igazából minden jó köztünk. Barátok vagyunk, jól kijövünk. Régóta számíthatunk egymásra. A kémia tökéletes. Mégis képes vagy minden alkalommal azzal takarózni, hogy azért nem teszel értem, mert nem érzed a motivációt. Mert nem érzel. Eleget.

Egy hónapja nem láttalak lassan már. Feltételhez kötöttem. Hátha, legalább ez motivál.

Tudod, unom én már ezt. Minden alkalommal. Minden egyes kibaszott alkalommal várom, feltételezem, hogy most kéne tenned valamit.

Most kéne virítanod valamit. Itt kéne lenned, ha számítanék neked.

Tudod, ezt egyszerűen csak érzem. Hogy nem vagy itt úgy, ahogyan itt kéne lenned.

Nincs hova mennem, az a baj. Igazából ez már nem türelem. Ez már taktikai kivárás. Csak azért nem küldelek a bús picsába el, mert tudom, hogy ha ma szarsz is a fejemre egy nagyot, majd holnap írsz valamit. Ha viszont szakítok veled, akkor az most jó érzés lesz. Holnap pedig pokol. És nem lesz más. És nem fogsz írni.

Majd pár hónappal később újból összekavarodunk, amikor meguntuk már a magányt. És ugyanúgy nem fogsz nyújtani semmit és nem fogsz értünk tenni semmit. Csak jön a duma. Hogy gondolkoztál. Hogy igazam van. És ugyanúgy nem teszel semmit.

Nézd, igazából te ezt nem akarod eléggé. Nem annyira, hogy árat fizess érte. A pokolba vezetted az életem, és semmi felelősséget nem érzel érte.

Tudod mennyire boldog voltam terhesen Bécsben? Várost néztünk. Nem voltam egyedül. Soha ilyen egészségesnek nem éreztem magam. Ragyogtam, boldog voltam, szexi voltam.

Igazából tényleg egy részem egyszerűen csak felcsináltatná magam újra veled. És most már végigverném, mindegy mit mondasz. Mindegy mi az ára. Persze magamat egy kicsit féltem, a következményektől. De hogy láthassam őt, a kezemben tarthassam.. a szerelmünk gyümölcsét, aki félig te, félig én.

Látod ez a baj, hogy nincs más, aki iránt ezt érezném. És elerhető lenne számomra. Érzelmileg a teljes boldogság számomra a gyerekünk gondolata. Racionálisan pedig a pokol maga és rengeteg félelem.

Elegem van, annyira elegem van abból, hogy a bohócod legyek. Az élet mindig pofon vág, mindig még és még szükségem van rád, néha romantikusan szeretem azt gondolni, hogy most már te vagy a sorsom, kész, ez van, így kellett lennie, hiszen mi más lenne, ki más lenne velem itt és most az életemben? Te vagy öt éve a biztos pont és vagyok neked.

Mintha cérnavékony kötélen táncolnék, amikor egy részem még hinni akar és a jó cél érdekében bármit... tűrni, lenyelni, küzdeni, puhítgatni, bármekkora is az ellenállás benned... és ne becsüld alá ezt a hitet, mert hatalmas! Egy másik részem pedig egyszerűen csak azt mondaná, hogy najó ez most már aztán tényleg röhejes. Kezdjük ott, hogy meg se érdemelnél engem, véletlen, hogy együtt vagyunk. Véletlen, hogy összejöttünk. Talán nekem is lenne még jobb lehetőségem nálad. Talán. Olyan, aki jobban bánik velem biztosan.

De nem könnyű. Nem könnyű ilyen embert találni. Főleg hogy én is kívánjam őt, ne csak a minimumfeltételeimnek feleljen meg. Főleg, hogy sokkal kevesebb a lehetőség már spontán módon ismerkedni. Főleg, hogy próbálom játszani az elérhetetlen, nehezen megközelíthatő nőt, akit nem érdekel az egész, csak éli az életét.

De szétrohadok már attól, hogy valaki érjen már hozzám. Nem hiszem el, hogy nem vagy képes a feltételeimet teljesíteni azért, hogy működhessen a dolog. Nem hiszem el, hogy még mindig ennyire nehéz veled. Talán tényleg inkább el kellene engednem téged (értsd ezalatt: menj a bús picsába és térjél vissza most már konkrét cselekvésekkel).

Valamennyire megkönnyeztem unokatesóm esküvőjén, amikor mindketten mondták, hogy szabad akaratukból kelnek össze. Te mi a lófaszt csinálnál a szabad akaratodból? A nagy büdös semmit, azt. Nekem noszogatni, taszajgatni kell, ami aztán egyáltalán nem egy hálás feladat. És esetedben teljesen eredménytelen is

Tudod mit, most már talán itt az ideje annak, hogy te is olvass végre a sorok között. Nem kapsz se igent, se nemet. Egyszerűen csak feladom azt, hogy bármi változást elérjek nálad, hogy én tegyek, noszogassalak, szemedre vessek dolgokat. Tudod, ilyen egyszerű: nem állsz neki megtanulni vezetni, hogy összeköltözhessünk - nincs már mit folytatnunk, ég veled.

Annyira szeretném odamondani már végre neked. De mit várok aztán utána? Kit várjak aztán utána? Tudod, az okos dolog azt hiszem az, hogy most már nem hitegetem magam. Ha neked is fontos lenne, tudnád. Csinálnád. Értem, értünk. Nem vagy te hülye, csak annak tetteted magad. Ha neked is számítana, törnéd magad, nem csak kamuznál. Szóval egyszerűen csak hagyom, hogy realizáljam végre, hogy az van ami. Te nem vagy. Virtuálisan, elméleti síkon még vagy, mert nem szakítottunk, tudom, majd holnap írni fogsz, valami semmitmondót, addig meg bírjam ki valahogy. Ja, mert én mindig-mindig kibaszottul csak várjak. De gyakorlatban nem vagy. Úgyhogy így is fogok viselkedni veled. Mintha nem lennél. Forgatni fogom a szemem, hogy minek írsz, mit akarlak. Le foglak vakarni magamról, bármivel is próbálkoznál.

Mert te számomra addig nem vagy, amíg nem bizonyítottál. És ideje komolyabban vennem és jobban keresnem azt, aki még talán létezhet. És nem te vagy. Mert minden próbálkozásom az irányba, hogy neveljelek, észhez térítselek, irányba tegyelek egyszerűen csak lepattant rólad.

Én ezt komolyan mondom most már. Vagy feleségül veszel, vagy addig szórakoztatsz, amíg nem találok már végre egy másik opciót. Most már csak az én feltételeimmel lehet köztünk bármi is.

Éheztess ahogy akarsz. Majd maszturbálok. Hanyagolj és légy olyan közönyös, amennyire csak akarsz. Én majd álmodok másokról. Lustálkodd el az életed úgy ahogyan akarod, én majd még sikeresebb leszek.

Egy vicc vagy, egy rossz vicc. És nem vagyok hajlandó többet miattad szomorkodni. Közönyös leszek veled, vagy pofán váglak. Többre ne is számíts, többet nem is érdemelsz.