Ania c'est moi

12 août 2020

Áhh, nem úszod meg ilyen egyszerűen.

Naiv volt az elgondolás, hogy na majd jól padlóba döngölöd, magába száll, rájön, hogy hát neki változtatni kéne, rájön, hogy hiányzol. Mintha ő nem maga az ördög lenne, akiről azt hitted, hogy szereted...

Újabb reggel, ami a fájdalmas szembesüléssel kezdődik: ő se vár rád. Már rögtön keresi a szebbet, jobbat, szerethetőbbet, értékesebbet, te meg ittragadtál azzal, hogy nem is maradt neked más, csak önimádat. Meg ez a szörnyű álom. Ami nagyjából mintha annyit közölt volna: nem készültél semmit, az előadasod csak egy vacak tánc improvizació volt.. tehát még megint sokkal inkább rá kéne feszülni a túlélő üzemmódra meg a tanulásra. Órjási hát tényleg és sose tudni mikor lesz vége, meddig tart még ez de úgy tenyleg??

Érdekes, érdekes, de tényleg olyan, mintha már csak a saját életed aspirációjába vetett hite bukkanna néha-néha fel, hogy próbáljon kihúzni a gödörből. Hát Dani felejtos, kuka, most tenyleg megtortenik az, amitol negy even keresztul feltel? Tenyleg nincs visszaut, tényleg annyira leoltetek, kioltetek, annyira tartja magá makacsul?

Még jobbá kellene valnom. Minden baszott lehetetlen elvárasomnak meg kéne felelnem.

Posté par Aniamoi à 10:33 - Commentaires [0] - Permalien [#]


11 août 2020

Ne hitegesd magad.

Fogadd el, hogy vége. Mindegy, hogy vágyik-e még rád, és vágysz-e még rá. Ezek csak buta vágyak. Valtozekonyak, illékonyak. Pont ugyanolyanok, mint amikor megnyugszik, hogy vagy neki, aztán meg hirtelen máris valaki másra vágyik.

És ez így menne, még az idők végezetéig.

Itt ragadtál ebben a helyzetben, amiből nem szabadulsz. Itt akartál lenni, a közelében, közösen építkezni az életben. És ő nincs sehol. Vagyis ott van, csak számodra nincs ott.

Lenézően, lekicsinylően nevettél rá, hogy hát ő már itt fog ragadni ezen a klinikán és sosem ér el többet, nagyobbat, jobbat az életében. Mindig csak oda fog baszódni, ahova éppen baszódik. Nem volt hajlandó részt venni a nagyobb szabású terveidben. És most itt ragadtál vele te is, nagyon úgy tűnik. Csak még ráadásul nélküle.

Valami makacs ragaszkodásod van. Hogy csak azért se üldözhet el ő téged. Csak azért se vagy hajlandó másik országba, másik munkahelyre menekülni, szerencsét próbálva, csak magadra számítva, hogy 0-ról építkezhessél, gyökértelenül. Márpedig ő ahogy máskor sem, most sem áll melletted az élet fontos kérdéseiben. Csak hagyja, hogy magadban őrlődj, tele kétségekkel és bizonytalansággal. Nem kérdezi: szivem, hogy állsz a dolgaiddal? Mi lesz most, hogy lesz? Kivonja ilyenkor magát a forgalomból, hátralép egyet, hogy aztán mindig úgyis az ő javára döntsek az életemről, ezzel adva esélyt arra, hogy együtt lehessünk, csak még egy kicsit.

Most úgy vagyok, hogy fogalmam sincs, hogy mi lesz. Nem így kéne lennie. Nem tudom már mi a célom. Mi értelme a teljes munkaidőért küzdenem, ha ő nem lesz? És ugyan mekkora az esély arra, hogy szeptemberig befejezzem a cikke(i)met? És mégis miért sietek annyira feláldozni a szabadságomat? Hogy a munka bekeretezze az időmet és a mindennapjaimat? Ne legyen annyi időm gondolkodni?

Nem tudom, de ezt vágyom, erre vágyom, és tudom, hogy danival úgyis együtt leszünk megint. Kevesebb időm lesz gondolkodni, és kihasználunk majd minden időt, hogy együtt lehessünk.

Na aha, és akkor? Úgy teljen a 30-as éveim eleje, hogy az ő hulláját látogatom nap mint nap a munkehelyemen, vagy ami még rosszabb, mellette, bízva és remélve, hogy egy nap feleségül vesz, és születnek gyerekeink?

Én vagyok vegzetesen és végletesen a szituáció rabja. Nem ő. De valahol ő is. Ő a klinika rabja, és éltető ereje a valaki tökéletes szerelem valahol. Csak nem bennem.

Ó édes faszom Istenem. Fejbe kólint ismét a realitás. Én ezt nem értem, regen nem keritettek ekkora feneket a dolgoknak. Befejezted az egyetemet, kezdodik a munka, osszehasodtok, jonnek a gyerekek, és eltelik az élet. Munkában, bekességben, vagy viharokkal, de sínen vagytok. Ketten együtt, szövetségben. Mégis mit tehetnél, amikor vegig csak abban bíztál, hogy ahogy telik az idő, úgy fog rájönni, hogy melletted a helye?

Ahogy telt az idő, úgy nem haladt semerre. Nem tanult meg autót vezetni. Nem tanult meg németül. Csak a munka és a szgép. Felháborítóan semmire nem jó számodra. Bíztál még a szerelem erejében. Meg Istenben. Meg minden égi tüneményben.

Nem fog ez menni.

Nem lesz ez így jó.

Pontosan tudod, hogy egyedül mennyire nem mentek a dolgok sosem. Pontosan tudod, hogy vele viszont az egész csak egy veszett fejsze.

És az eleted is az. Az is annak tűnik.

Lediplomáztál, csinos drno lettél, phd-zni kezdtel, utaztál, veszítetted el az embereket magad korul, a szuleidet, de maradtal, hogy csinalj valami hasznosat, csinald, amit mindenki mas is... aztan upsz teherbe estel, elvetettétek... és aztan szegyen gyalazat, de honapok kitarto felejtesi probalkozasai utan visszamentel hozza. Visszagravitalt az ereje es a te gyengeseged. A magany. A tehetetlen egyedullet. 

Lehet h daninal az a veszkorong kong, hogy ha velem marad, nem lesz neki tobbe szamara senki mas. Nekem viszont az a vészkorong kong, hogy ha nem azzal epitem az eletem, akivel befejeztem az egyetemet, akkor kész, vege. Le is mondhatok. Le is huzhatom a rolot. Gyakorlatilag azonnal szetszeledtek a barati tarsasagok korulottem. Gyakorlatilag mintha engem a sors nyomasa kenyszeritene, en meg ezt kenyszeritenem danira. Ezert sem erdekelt, hogy szeret-e. Jo vagy-e nekem, bizom-e benned, szamithatok-e rad. De mar gyakorlatilag egyik sem allja meg a helyet. Lehet, h ez csak ego.

Lehet, hogy talalhatok valakit, akivel minden egyszerubb lenne.

 De nem, Danit nem lenne szabad elvesztenem.

Őrület, nemtom mit higgyek, kinek higgyek.. magamnak se...

Ez nem egyszerű se veled se nelkuled szexkapcsolat. Ez két orvosis kálváriája... vele erősebb vagyok, mint nélküle, és ezt pontosan tudom. Rá alapoztam, egy csomó mindent...

Igazából nincs valasztásom. Olyan, mintha Isten rendelt volna minket egymás mellé. Az a két választásom van, hogy vagy vele együtt csinálom, vagy sehogyan se. Vagy vele építem az eletem, vagy elvesztem. Jarhatok be egy munkahelyre, ami mar nem motival, ra emlekeztet, meghal vele egyutt minden ambiciom, lelkesedesem es remenyem...neha ujbol es ujbol elkap, hogy ez csak jatek es amig o az enyem, addig en allok nyeresre, mert eszre se veszi es rmenytelenul egymasei vagyunk. Jatszadozom szorakozom, de nem hagyja, hogy komolyabba valjon. Mindig a pofamba tolja, hogy NONO. Nincs osszekoltozes es tervezgetes. O maradna csak a szgepes jatekanal, sote memenel csocsozasnal koncerteknel amig csak vannak ilyen lehetosegei. Persze neki is fogynak. Kt lassabban eri utol, mint engem. O maradna a heti-kethetenti szexelesnel, de kozben nyomul a tinderen, csak eppen ott sem er celt. De a szarnyalasunk mindig feledteti a zurzavart amiben vagyok. Mar lassan semmi tartasom se meltosagom az egesz helyzetben, hogyha mindig hozzá futok, mert ő kell a túlélésemhez.

Erősebbnek, sokkal erősebbnek kéne lennem. És nem megy. Újból hitegetem magam. Ahelyett, hogy a két lábammal állnék a földön.

Én már ezt az egészet nem tudom, fogalmam sincs, talán tényleg túl sok időm volt gondolkodni. Rá kellene bíznom magam az életre, nem elásni magam... de szeretném, ha tudnám, Istennek mi célja velem .... és velünk.. hogy lett megírva a sorsunk .... mi ketten olyan, mintha csak paródia lennénk. Valami rosszul elsült tréfa...

De akkor miért nem jön az igazi? Miért botlom folyton nős férfiakba, komoly kapcsolatban élőkbe, csupa olyan emberbe, akiknek sínen az élete valakivel // maradék 30as pasikba, tinderen, instán, akikhez semmi közöm nem akarom, hogy legyen? Meg kéne tartani a Danit. De Daninak valtoznia kellene. Felnőttebbnek kéne lennie. És lefogadom, hogy fogalma sincs, még mindig. Fel se fogja. Hogy nem táncikálhatna ki ha a helyzet nehéz. Nem táncikálhatna vissza, ha ismét könnyebb..

Istenem, kérlek, nagyon kérlek .... mutasd meg az utat... mert én nagyon nem látom már.

Posté par Aniamoi à 23:38 - Commentaires [0] - Permalien [#]

Lehet, hogy hiba volt.

Lehet, hogy becsaptam a saját testem ezzel az egésszel tegnap. Máshogy is ébredtem reggel. HIÁNNYAL. 

Meg mint aki eddig bírta és eddig gondolta az egészet komolyan. Ennyit a szakítás szentségéről, és komolyságáról.

A korábbi reggelek jobbak voltak. Danival álmodhattam. Hogy ott van mellettem, nem ment sehova. De a mai nem ilyen volt.

Inkább egyfajta ráeszmélés, hogy jé, nincs. De aztán egész nap valami zsongásban éltem. Mintha újra megnyílt volna az energiacsatorna köztünk, és újra áramolhatott volna. Pedig nem történt semmi, bakker, megoldottam nélküle a tetejenincs orgazmust. Még csak nem is rá gondoltam közben.

Biztosan vonzóbb volt számára az energiám ezek után. Ezért érezhettem a szárnyalást, biztos sokat gondolt rám.

Franc se fogja ezt érteni soha.

Istenem, nem tudom, hogy mi lesz, hogy lesz - csak legyen valahogyan. Csak egy boldog várakozás és vágyakozás van bennem.

Talán álmomban megmutatod, hogy mi a stájz. Mire fel ez a boldog szárnyalás.

Túlságosan is emlékszik még a testem arra, hogy milyen volt vele.

"Ne test szerint éljetek, hanem lélek szerint".

Posté par Aniamoi à 21:29 - Commentaires [0] - Permalien [#]

Befejeznéd végre egyszer és mindenkorra ezt a vagyódást?

Kérdezem én magamtól. Túl depresszív, túl öngyilkos, túl érteltelmetlen leölni egy reményt, amit 4 éve növesztettél magadban. Meg is látszott hogyan is nézne ki az életem nélküle - azzal együtt, hogy sohadesohadesoha nincs többé visszaút. Hogyan járnék-kelnék egy munkahelyen abban a tudatban, hogy kész, legyőzött, el kell engednem...

Be kell látnom, hogy megint azt remélem, hogy VAN visszaút. Valamelyikünk mindig megakadályozta, hogy a másik túl messzire kóboroljon. Ismét játékos, kihívással teli terepnek tűnt a munkahely. Kezdtem az érezni, hogy na, mindjárt. Mindjárt megunjuk ezt az áldatlan felállást és ismét összenevetünk, kinevetjük a világot is, tudjuk, hogy nem lehet még vége - nem így... mindjárt.. még par nap.. akár ma.... akár holnap... nem nekem kellene belátnom, hogy ez nem vezetett soha sehova. Neki kéne belátnia, hogy ez már rég eldőlt. Menthetetlenül... egymáséi vagyunk. És a tiltakozása csak látszat. Nem tiltakozik ő. Csak nehezére esne beismerni, hogy ennyi volt. Game over. Nem lesz már fiatal lányok bugyinedvesítő don juanja, neki ez nem is JÁR és nem is KELL az életébe. CSAK ÉN. Olyan őrülten szerelmesek vagyunk egymásba, már négy éve... hogy ez már réges-réges-réges régen eldőlt ez a kérdés.

Most mondjátok meg. Nem jobb ilyenekre gondolni? És örömmel, élvezettel gondolok rá. Nem kétségbeesve.. szomorkodva... hanem TUDVA. Valahonnan...

Aztán ketségbeesetten próbáltam megtalálni azt az egyetlen kegyetlen szöget, amivel visszaverhetném ezt a fránya rózsaszín ködöt el mélyre valami koporsóba.

NEM MEHETSZ VISSZA HOZZÁ. NEM LEHET UGYANOTT FOLYTATNI. HÜLYE VAGY? KELLENEK NEKED A SOROZATOS ÚJABB POFONOK? Tudod, hogy képtelen vagy kiírtani belőle a vágyat valaki másra, jobbra és többre... NEM MEHETSZ VISSZA HOZZA SOHA TÖBBÉ, NE TEDD MÁR EZT MAGADDAL, egy egész életet teszel tönkre, a sajátodat!!! Emlékezz!!!

De én, vajon képes vagyok-e magamból kiírtani, amit éveken át építgettem, gondoztam, szerettem, amivel összefontam a lényem és a sorsom? Vagy ugyanefféle képtelenség áll fenn?

Talán a helyzet ennél sokkal egyszerűbb és sokkal kevésbé kegyetlen. Szerelemre vágyunk mindketten. Én tőle remélem, ő viszont mástól. Talán csak túl alacsonyra áraztam magam. Talán ennyin múlt az egész. Talán az volt  vegzetes baklövésem, hogy keveset foglalkoztam ilyen hiúságokkal, mint hogy mi az image-em.

De higgyétek el, az image építgetése egyáltalán nem buta hivalkodás és szórakozás. Azt kezdem érezni, hogy sokkal inkább azt jelenti, hogy csak az image-edbe fektetett energia dönti el, hogy komolyan veszed-e magadat nőként. Hogy hozol-e egyfajta minőséget magad körül, aminek igenis elkérheted az árát. Csak az image-ed tudja kikérni magának, és csakis az image-ednek áll jogában szerelmi bizonyítékot követelni. És igen, az image-eddé kell válnod. Jobbá, tökéletesebbé, míg szokásoddá nem válik. Túl kell csordulnod energiával, lendülettel, kedvvel és hittel - magadban és a jövődben.

Magadban is akkor tudsz hinni, ha elnézőbb vagy a tökéletlenségeiddel szemben, de tudod magadat olyannak látni, amilyennek Isten is szeretne, amilyennek azok is szeretnének, akik szeretnek és törődnek veled: szebbnek, mint amilyen ez a világ és mint amilyen a valóság. Ennyi, tudod. Meg kell szabni, be kell árazni, és meg is kell mutatni az értékedet nőként!

És igen, régen nevettél azon, hogy ez micsoda ribanckodás, meg fele nem igaz.. de... igen... nos, a saját nőiessegedet nevetted ki.

Szerintem nagyon káros az üresfejű cicababa vs az okos nő egymásra vicsorgása. A kozmetikázott külső és image nem puszta hazugság, színlelés, amivel mííndig be lehet etetni valamelyik idióta férfit. A kozmetikázott külső és image MUNKA, amivel megtiszteled saját magadat és a környezeted is. Hasonlóan, mint ahogy kikozmetikázod egy elegáns vacsoráról a fingást. Nem, nem teregeted oda. Nem vonsz vállat, hogy ugyan, ez emberi. Meg hogy mindenki csinálja ám. Nem fingasz oda direktbe, hadd szóljon nagyot, hiszen mit takargassa az ember magáról az igazsagot, mert hiszen ettől is csak valódi ember vagy. Na hát szóval nem. Kikozmetikázod, és önmagad egy jobb verzióját igyekszel mutatni. Olyat, aki mintha sose fingana. Ennyire hamis csupán az a hamis kép  ahol önmagadat jobbnak, szebbnek, istenibbnek, kedvesebbnek, magasztosabbnak igyekszel beállítani. Mint akiben még van ihlet az élete felé és van hit saját magában. Egyszerűen nem a fingot nagyítod fel, hanem azt, ami gyönyörű benned. De nézzél már meg egy önéletrajzot, vagy egy állásjelentkezést is.

Igen, mindig magasabbra kell állítani a lécet önmagaddal és a környezettel kapcsolatban, mint ami az entrópia és az energiaminimum alapján történne. És igen, ez munka. De hidd el megéri, jobban érzed magad a bőrödben, majd kicsattansz. És masok is észreveszik és sokkal szívesebben kapcsolódnak hozzád.

Ott szúrjuk el valahol, hogy annyira ritkán látjuk a saját fejünket, saját magunkat, mert csak bámulunk ki a fejünkből. Jaja tudom Puzsér pl könnyen tud egyszerűen felette allni ezeknek a dolgoknak és intellektuális maszturbációból annyit mondani, hogy az még nem teljesítmény, hogy valaki látszik.

Nem, nem csak látszik. Elkészíti magát, akárcsak a vacsorát. Önreflexiója is van, nem csak bámul ki maga köré a világba. És nem, ez nem csak a külső dolgokra vonatkozhat, hanem a belsőre is. Mire hogyan, mennyire kedvesen, mennyi türelemmel reagál. Mennyire veszi magára, ha valami felbosszantaná, vagy mennyire képes felülemelkedni a bosszantó apróságokon? Értsük már meg, mi intellektuális zsenigyerekek, hogy a #mirroring nem csupán felszínességről és hiú ábrándokról szól. A külsőnk nem csak csomagolás, hanem a tükrünk anyagi része. Nem akarunk rozsdásak, töröttek, koszosak, homályosak lenni. Ki szeretne így belénk pillantani és itt gyönyörködni magában? És ahogyan a külső sem elég, ott van még az érzelmi buborékunk is. Bár a harmonikus külső sokszor automatikusan jobb kedély is, nem feltetlenül elég ezt csak úgy őrizgetni magunkban, magunk számára. Rá is kell tudnunk ragasztani másokra.

Hirtelen elég sok minden összeállt, ami intellektusból közelítve csupa zavarosság és felesleges cifra volt eddig, szinte gúnyosan rá is repültem mindig. Amikor valaki lehúzó a környezetedben joggal haragszol rá, akármennyire is igaz mindaz amit mond - mert a munkádat építi le éppen. Amivel jobb kedvre tornáztad magad, amivel harmóniabuborékot növesztettél. Kezdheted majd újból a folyamatot, hogy nőként jobb tükre legyél a virágnak. Olyan, mintha valaki eléd állna és azt mondaná, hogy szép vagy szép vagy te virág, de ugye tudtad, hogy az esetek 80%-ában előbb utóbb valaki vagy valami lehúgyoz, lelegel, vagy letép? Ugye milyen szörnyű, és akkor még képzeld el azt is, ahogyan a termőföld szennyeződik, a metángáz a légkörbe jut és ami még ennél is borzalmasabb, az a savas eső. És a háborúk! Na meg a vírusoky a halál és a........ és kész. Odamegy és kipukkasztja a kellemes kis burkodat. Mert azt gondolja egy naiv picsa vagy, feltétlenül fel kell téged világosítania arról, hogy mi is folyik ebben a világban. Igen  ez lehúzó, akármilyen buta szó is, negatív töltetű, és már csak az hiányzik, hogy meg hozzátegye: egyébként az egyik szirmod nem szimmetrikus meg kicsit fel is pöndörödött - csak úgy mondom ....hirtelen értelmet nyert szamomra az energiavampír is. Mert tényleg mintha a te befektett munkádból táplálkozna. Amit nem tudott maga megmunkálni magának. Azt egyszerűen jön, és elveszi. Igen, ő belenézett a tükrödbe és hirtelen jobbnak látta magát, és ez felerősítette benne azt, ami benne volt. Aztán rádontotta. Mint egy ilyen... hm... kölcsönösen... előnyös... cserebere. Csak éppen belőle hianyzott az önreflexió. Arra, hogy hogyan is néz ki és hogyan is érzi magát és mit is ont magából.

Hirtelen értelmet nyert számomra az is, hogy tényleg van olyan, amikor egy nőnek "nincs mit felvennie". Csak az unott, elnyűtt, fantáziátlan ruhák, amiket rég lehagyott már a divat, amikben képtelenség tündökölni, amik képtelenek megmutatni az ő előnyös oldalát és nagysagát. Csak a szekrénybe néz és sóhajt, hogy nincs mit felvennie = ez mind szürke, ócska, unott, keptelenseg, hogy jól álljon. Nem tud olyat felvenni, amitől különleges díva lehet (illetve, annak ÉREZheti magát). 

És hirtelen értelmet nyert számomra ez a cipőmánia is. Sose voltam egy cipős picsa. Általában azt hordtam, ami kényelmes, mindenhez illik színben, időjárásnak megfelelő, meg ami úgy éppen elöl volt az előszobában, hogy csak magamra kelljen kapnom. Most nyert értelmet, hogy a cipő az összkép része.

Úgy, ahogy a frizura, a smink, a ruha, az ékszerek... ugyanúgy, a cipő is része a teljes egésznek. Feldobhatja és el is ronthatja a megjelenést. Értitek. Ez világlátási kérdés. Ha trampli vagy, akkor a cipő számodra csak egy monstrum, amit taposol és aminek bírnia kell a strapát. Ha díva és múzsa vagy, aki önmagán keresztül ihlet... akkor a cipő számodra egy jól megválogatott talapzat, ami csónakként szállít téged, sőt, hogy is mondjam... elemel a földtől. Értitek, nem te taposod vele a földet. A cipő emel el téged a földtől.

Hehehhe. Hát értitek, hogy mennyi munka van ebben is? Hogy én ezt kitaláljam, megvegyem, összepárosítsam, megálmodjam, hogy milyen lesz így az összképem? És hogy minden nap elérjek egy bizonyos szintet? És változatosan, minél tökéletesebb összképem legyen?

És ez meg csak a külső. Ez még csak a kezdet, csak egy előszoba arra, hogy mennyivel is vagy jobb a világnál. Szebb. És harmonikusabb.

A többi az a lelki munkáid eredménye. A lelki kertészkedésedé. A gennyedző lélek nem szép és nem is kívántos. Ha értitek. A szép lélek olyan, mint a bársony. Körbesimít és ellenállásmentes, puha. Nem feszül, nem forrong, nem készül kitörni, nem ásott hullákat a kertjébe jó mélyre temetve. Nem a múltra reagál elkésve, hanem a jelenre. Emelkedettebb mások kicsinyességeinél. Kepes elnéző lenni. Képes rácsodálkozni a szépségre, ami körülötte és másokban van, anélkül, hogy máganak akarna lopni belőle. Az életre néz es életet lát. Rendet. Hiszen benne is rend van. Egy szépen ápolt, gondozott, virágzó kert.

Ha jobb szeretnél lenni, az az isteni lény, akinek Isten teremtett, lélekben is és nem csak kívülről - akkor gyakran kell ápolnod a lelkedet, az Istennel való kapcsolatodat. Az eletörömödet és a háladat, a reményedet. És a rosszat nem szabad magadba temetned. Hagynod kell, hogy keresztülmenjen rajtad, mint egy betegség. Hagynod kell, hogy fájjon, nem szabad eltemetned. Aztán Isten kezébe kell adnod magad, hogy begyógyítsa a lelkeden a sebet.

Akkor kezdesz rossz irányba menni, eltávolodni az isteni valódtól és az élet örömétől, ha a fájdalmat bezárod magadba, nem nézel szembe vele és nem hagyod, hogy keresztülmenjen rajtad. Olyankor csak megbújik a lelked mélyén, néha-néha előtör, lerakódik, és összegennyedzi a még egészséges szöveteidet is. A legváratlanabb helyzetekben is felbugyog, és olyan.. tompán.. fáj... látsz egy kellemes mosolyt es BUMM, előtör valami csalódottság, szomorúság és nyomorúság. Miért?

Azért, mert 15 évvel ezelőtt egy ilyen kellemes mosoly jelentette neked a totális veszteséget, ami miatt a szerelmed valaki másba szeretett bele. Fájt. Kevésnek érezted magad. Vagy ki tudja. Azért, mert 13 évvel ezelőtt egy ilyen kellemes mosoly futott át anyádon, amikor megcsalta apádat. Fájt. Kevésnek érezted magad. És akkor az nem lett kimondva és nem lett begyógyítva. Bennedragadt. Mint a herpesvírus. Csak gyengülnie kell egy kicsit az immunrendszerednek és előjön.

Azért, mert el sem tudod képzelni magadról, hogy a te mosolyod is kellemes. Ördögszemüveget veszel fel, ami kisebbnek, értéktelenebbnek és hibásabbnak láttat, mint amilyen vagy. Ha ördögszemüveget hordasz, nem lehet szép a lelked, sem kellemes a buborékod. Olyankor se magaddal, se az életeddel nem vagy rendben.

Tudod, hiába zárod el, hiába próbálod őrizni és védeni magad a csalódásoktól. Isten kezébe kell adni magad és hagyni, hogy gyógyulj.. és nem elzárni a lelked másoktól. Hanem megajándékozni őket szeretettel. Ragadó életörömmel!

Szóval, D.is ilyen. Ha Isten szándéka, hogy szeressük egymást, és szeressük egymást jól - akkor én csak szeretem őt, így a távolból, gondozom magam, és várok és remélek. Isten látja a lelkemet. Úgyis látja és úgyis tudja mire vágyom. Én valahogy most abban hiszek, hogy egy nap könnyebb lesz. Olyan könnyű lesz, mint amilyen könmyen működik a szex. Olyan könnyen jön majd és ad és támaszt, és keres és küzd. De ez nem egy sprint, ez egy maratonfutás. Nem elég a múltam, a külsőm, a belsőm megszépítenem. Szokássá is kell válnia. A bizonyos színvonalnak. És meg kell tanulnom, hogy csak én felelek érte. Sem ő, sem más.

Fordulhat a kocka. Nekem is kicsit máshogy kell tennem dolgokat, és neki is. És akkor egy idő, olyan egyszerű lesz, ami eddig olyan nehezen ment és ellenállasba ütközött folyton.

Az az igazság, hogy nem akarok mást szeretni. Nem tudom magamat imádni, mint egy majom és hónom alá csapni valami pasit, mint holmi divatos kiegészítőt. És tudom, hogy ő is képtelen rá. A múltbeli bosszúság beszél csak belőle. A bizonyítási vágy, a kivagyiság. De azt rajtam keresztül is megkaphatja. Mert én jobb leszek. A legjobb. És ráadásul számára is a legjobb.

Majd legfeljebb valamiféle mellékhatásként, mégsem az ő számára leszek a legjobb, hanem valaki más számára. De nem lehetek nem őszinte magamhoz. Az én lelkem undorodik egy új emberhez közel kerülni. Nem akarok mást érinteni. Nem akarok mást csábítani, más által csábulni. Nem akarok tökéleteset. Csakis őt. Méltón. Tisztán. Szenvedéllyel. Nem akarok jobbat. Azt akarom, hogy ő legyen jobb.

Posté par Aniamoi à 19:31 - Commentaires [0] - Permalien [#]

Ha nincs kéznél fasz, dugj be mást

Hát de tényleg. Miért lenne a másik felelőssége a te kielégülésed? Miért ne mehetne nélküle, miért lenne ez szentségtörés? És ne csak úgy külsőleg maszturbálj. Nem, valaminek beled kell hatolni. Csak előtte fertőtlenítsd le.

Jó oké nem mondom, hogy van annyira jó, mint a tényleges, valódi szex. A másik testmelegével, ölelésével, érintésével, az összebújással a végén.

De megteszi. Felszabadultabb leszel. Nevetsz egyet a világ problemáin, még azon is, hogy nemrég szakítottál, meg mindenen. Kellemesen ellazulsz utána.

Kívancsi voltam, hogy hogyan hat ez másnap a kisugárzásomra, az életkedvemre, van-e feleannyira önbizalombooster hatása, mint D.nak.

Nos, azt hiszem, van. Ma nem csak egy szépre cicomázott bús picsa voltam. Hanem egy szépen megcsinált, szexis, sugárzó nő. Az autós egyből átengedett a zebrán. A srácok egyből észrevettek, köszöntek és kóstolgatni kezdtek. Reggel hiányzott csak D., amikor bosszankodtam egy sort, hogy már megint nem tudok felkelni olyan korán, olyan varázsütesre, mint ő, és a tükörben csak magamat láttam fáradtan, kócosan és elnyűtten. Meg amikor sétáltam be reggel. De aztán elmúlt.

Nem kísért többé. Kit érdekel, ha nekem amúgy rendben van az életem. Sőt, a körülöttem levő 5 férfiból 3at nagyon is szívesen levetkőztettem volna és nagyon is lenyűgözött az intellektusuk is. Szóval ennyit arról, hogy csak egy emberhez ragaszkodjál. Persze abból a 3-ból 2 házas, a 3. pedig.. nos hát.. neki még sose volt baratnője...

Posté par Aniamoi à 09:59 - Commentaires [0] - Permalien [#]


10 août 2020

Szerelem helyébe önimádat.

És akkor vegeredményben csak erre volt jó az egész. Vissza a gyökerekhez, a zéróhoz, amikor még nem igyekeztél jobban figyelni a másikra, jobban szeretni, elfogadni, támogatni, ráhangolódni, jobban megérteni a világát, az érzéseit, és hogy miért olyan, amilyen.

Megszentségtelenítetted az egészet, érvényét veszítetette minden. Nem mintha nem ez lett volna az arányos és megérdemelt válasz arra, ahogyan ő viselkedett a legváratlanabb helyzetekben, sorozatosan. Nem adtál többet felmentést a viselkedésére, elfogadtad, hogy az ember, akinek gondoltad őt, akit szerettél, nem létezik. Hogy végig egy illúziót kergettél, hogy az elmúlt négy éved hazugság.

Hadd fájjon neki is, hadd gondolja azt, hogy én is csak egy hazugságg etettem őt, amit pedig annyira biztosra vett és annyira eldobhatónak tartott, amire annyira nem vigyázott, amiért annyira nem tett semmit, amiért nem küzdött, amit meggyalázott. Már én is meggyaláztam a saját szerelmemet.

Mindezt azért, hogy helyébe léphessen az önimádat. A könnyebb. Meg az önbecsülés, meg az egészséges önzőség.

Kíváncsi vagyok mit érezhet most. Megtörtem én is őt, ebben szinte biztos vagyok. Vágyik rám, vágyik arra, hogy visszacsináljuk ezt az egészet, vágyik a harmóniára, az önfeledtségre, a szerelmes-vad izzásra amit annyira túldimenzionált és lekicsinyelt.

De képtelen fogni magát és azt írni/mondani: ne haragudj, igazad van. Sajnálom, hogy nem álltam melletted. Bunkó voltam. Szeretlek, és nagyon hiányzol. Mivel tehetném jóvá? Mit tehetnék, hogy megint bízz bennem és szeress engem?

Valószínűleg inkább csak lenyeli a könnyeit, megsemmisülten, talán valami bosszút forral, talán magát emészti fel a bosszúságával, az ég felé rázza az öklét, és még mindig nem fogja fel, hogy ő hibázott, hatalmasat, és ő tehetné jóvá.

Marad nekem az önimádat. Hogy magamnak szurkoljak, hogy örüljek, hogy már nincs az utamban ez a buta, begatív, tehetetlen, bunkó kisfiú.

Búcsúzkodhatok a férfitól, akinek képzeltem őt, és marad az, hogy saját magamnak fogjam a kezét, és azt mondhassam: igen, eddig nem is csinálom annyira rosszul ezt a szakitás dolgot - mint korábban.. nem hagyom, hogy én értékelődjek le, hogy én vesszek el a kilátástalanságban, és az önostorozasban, hogy miért nem voltam elég jó, mi a baj velem.

És néha azt súgja egy hang, hogy ordítóan hiányzom neki. Szeretne kinyúlni értem, de fogalma sincs hogyan. Érezni akarja az érintésemet, a bőrömet, a lényemet, a lelkemet - mert a miénk az eggyé vált ... a miénk folyton elveszíti és keresi egymást...

Néha azt súgja egy hang, hogy sajnálja, hogy nem tud(ott) jobb lenni, és már nem is próbál fogadkozni, hogy lehetne másmilyen is... de még egyszer utoljára toppanjak be az életébe, vessem le a ruháimat és állítsuk vissza azt, ami kettétörött, hadd higgyük még egy kicsit, hogy az volt a valóság...

De sose fogja megadni, amit meg kéne adnia. Csak annyit tud, hogy MOST MÉG vágyik rám. De MAJD MÉG vágyik másra. És ezt képtelen vagyok kiírtani belőle. Úgyhogy ja. Szerelem kuka és marad az önimádat. A megcsinált külső, az image, a magamutogatás.

Tényleg prostituálttá tesz. Magamat kell árulnom. A testemet, a lelkemmel együtt. Kirakatba tenni és felnyomni az árát. Várni a megfelelő vevőre. Megkötni az üzletet, ami kifizetődő nekem is.

Igen. Ennyi maradt a szerelem helyett.

És mindez miért? Csak azért, mert ő elhitte, hogy azok a lányok, akik tökéletesnek hazudják magukat, tényleg azok. És jobbak nálam, mert több embernek mutatják magukat és több a like-juk. Nagyobb az önimádatuk. Igen, nekik is ennyi maradt.

És elragadták őt tőlem. Meg a gyerekünket.

Mert én nem árultam magam elég jól és nem mutattam meg magamnak mindenkinek elég jól. Nem építettem eléggé öntudatosan a saját brandemet. Jobban szeretem mást, mint magamat. 

Mindig azt hisszük, hogy aki jobban szeret az szív nagyobbat. 

De én nagyon hamar megtanultam, hogy ehhez kell a nagyobb bátorság és végeredményben ez a nagyobb hatalom. Mert ha te úgy döntesz, hogy megvonod ezt a szeretetet-szerelmet a másiktól, akkor neki sokkal nagyobb a vesztesége, és ráadásul még a bűntudat is emészti őt - sokkal jobban, mint téged, aki úgy erezheted, hogy már tényleg mindent megtettél a másikért, a büszkeséged is felredobtad, ha kell, ott voltál neki, mellette, belehatoltál a lénye legmélyébe, alapvető részévé váltál az életének.

Kíváncsi vagyok mit érezhet, amikor a biztosra vett középkategóriás csaj egyik pillanatról a másikra, egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot vesz, elkezdi hirdetni magát ország-világ előtt, neki viszont hátat fordít. 

Összetörtem a szívét. Tudom. És most dalolászhatok, hogy késő lesz, mire rájössz...

Így jövök ki én végre nyertesként egy szakításból. Hogy kegyetlenné válok. És szépen lassan szokásommá válik, hogy, az, hogy jól érezzem magam, elsődlegesen fontosabb legyen, mint bármilyen faszi. Munka. Megfelelés.

Önző szörnyeteggé válok, mint sokan mások. És egy idő után hozzászokok a gondolathoz: a szerelmet felváltotta az önimádat. De nem is volt más választásom.

És nincs más módja annak, hogy erősnek érezhessem magam. Ennyi megalátatás és feleslegesen várt boldogság után.

Vajon szabad-e gondolatban vétkeznem? Vagy azzal megint magamra szabadítom az ördögöket? Annyira vágyok a tiltott-tilos szenvedélyes egybeforrásunkra...

Miért látok és érzek én ebben magasztosabbat, mint ami ott van? Mi ebben az élményben az annyira mennyei és ördögi egyben? Hogyan szabadulhatnék tőle? Hiszen boldogság, vágy, igazi, őszinte szexuális vonzalom.. ami G.val pl egyáltalán nem volt meg...

Túlságosan elvesztem benne. Áadtam magam neki, megadtam magam neki. Ó igen, nagyon közös nyelvet beszéltünk itt.

De máshol nem. A többi sose ment ennyire gördülékenyen...

Szerettem neki megadni a hatalom érzését. Hogy hatalma van a testének az enyém felett. Egészen beleőrültünk a vágyba mind a ketten már csak a gondolattól is. Hogy megtörténik. Bekövetkezik. Ilyen volt az átlagos szex, amikor önként aljasítottam magam dugható pinává és élveztem ahogyan élvezkedik a nedveimben és kőkeménnyé válik bennem.

Néha-néha előfordult valami ellentétes előjelű is. Amikor olyan szerelemmel tömte a lyukamat, olyan keszséges és kitartó erekcióval, olyan lassan és finoman, mintha én lennék a legszentebb élőlény és a legcsodálatosabb nő valaha, akit nem lehet elsietni, akivel nem szabad elhibáni. Igen, ilyenkor felém irányult valami csodálat. Azt éreztem ha ráhangolódtam, hogy én, csakis én számítok. Ilyenkor magammal szexeltünk. De ez volt a ritkább. Ilyenkor más volt az orgazmusa. Nem az a vadállatias, morgó, dühös, minden gőzt kiadó, mint amikor.. VELE szexeltünk. Amikor velem szexeltünk, akkor neki is szinte nőiesen hosszúra elnyúló, felfoghatatlan töménységű, lassan adagolt gyönyöre volt - hasonlóbb egy női orgazmushoz. Azt ő olyankor KERESTE. Mint valami transzcendens élményt. Úgy ahogyan én is kerestem benne... ezt.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt olyan, hogy nem voltam ott a jelenben, vele, mellette, alatta, körülötte, fölötte, benne... hanem valaki másra, vagy pornóra gondoltam (régi pasijaimmal ez sokkal gyakoribb volt). Vele jöttem rá, mit is élvezzek a szexben. Igen. De ezt a transzcendentális élményt képtelen vagyok máshol keresni. Ennek így kellett lennie, ott és akkor, és vele... mi egészen másik szférákban jártunk ilyenkor szerintem. Ott, ahol az élet születik.

És igen, ez szent. Hogy mondhatná az ember, hogy vágyom egy kis szexre, vágyom egy kis szentségre?  Sose fogom érteni talán.

Posté par Aniamoi à 21:49 - Commentaires [0] - Permalien [#]

Szépre cicomázott bús picsa, álmai munkahelyén

Már ahogy sétáltam az autótól a bejáratig, éreztem, hogy kevésbé lendületesek a lépteim, mint korábban. Elfogott egyfajta szorongás. Vajon benn van ma? Nem tegnap ügyelt? 

És a totális hiánya. Annak az energiának, ami kettőnk közt áramlott mindig is. És nem, most nem azért, mert félő, hogy valaki más került volna a képbe. Azért, mert én leöltem. Mint egy orvgyilkos.

Még be se értem, de már szorongtam, hogy mikor rogy össze alattam a lábam. Ott lépkedtem, gyönyörűen kicicomázva, a vadiúj trendi ruháimban, a megformázott hajammal, tökéletes összképpel, és legbelül pedig olyan érzés volt, mintha a négyéves kapcsolatunk temetőjéhez vonulnék éppen.

Igen, úgy éreztem magam, mint egy szépre cicomázott bús picsa.

Emlékeztem, illetve már meg sem engedtem magamnak, hogy emlékezzek azokra a reggelekre, amikor tele lendülettel  életkedvvel, boldogsággal, lelkesedéssel és motivációval mentem be reggelente, mintha valami mágikus helyre mennék, AHOVA Ő VONZOTT. A bizonyítási vágy érzése hajtott, vagy nem is tudom micsoda, de ez a munkahely is nem volt más, mint egy közös projektünk. Legalábbis az én fejemben.

Annyi minden volt az én fejemben, aminek olyan sok energiát adtam és amitől olyan sok energiát kaptam - még az át-átszűrődő realitás sem volt annyira zavaró, inkább csak bosszantó. De már nem engedtem meg többé magamnak, hogy beszippantson a dili.

Ő vajon hányszor kérdezte meg magától, hogy benn vagyok-e? Mit csinálhatok éppen, merre járok, kikkel vagyok? Vajon hányszor várta izgatottan, hogy munka után találkozunk-e, közben összefutunk-e? Azt hiszem egyszer sem. Az ő fejében egy külön rekesz volt a munka és egy külön rekesz voltam én. Én voltam az alkalmankénti ingyen szex, aki házhoz jött neki, aki eloadja a cserfes-vicces jópofa lányt, akivel el lehet lenni, mint sült béka a fazékban. Én nem a dr.no voltam neki, akivel együtt építgetik, egyengetik a karriert és a magánéletet - ahogyan azt én képzeltem. Én a feláldozható alkalmi társ voltam az életében, egy belé kapaszkodó, csak hozzá ragaszkodó kislány, akinek jobban kellett volna, hogy ő higgyen benne, hiszen az automatikusan szárnyakat adott - mint hogy tudjon hinni saját magában.

Nem egyengettük mi egymás útját. Segíts nekem cipelni ezt a sok szar terhet!! Így voltam mindig felé. És ő segített. Ez volt a kis kompromisszumunk. Én megosztoztam vele a lelki teherben - amit csak orvosis, csak orvos ért meg - és éreztem, hogy szárnyalok általa, a tudat által, hogy ő van nekem.

Nem, a saját erőm nem volt meg. De még most sem.

Számíthattam volna rá, hogy ami visszalökne megint D.hoz, az ez a fajta terhelés. Amikor egyszerűen olyan nagy a nyomás az élettől, hogy feladod, megadod magad, nem számít már se méltóság, se saját szabad akarat - marad a kapocs. Az az "elhivatottság", ami még a szexen kívül egy jól értett közös nyelvetek, az az elhivatottság, ami szinte egy és ugyanaz a szerelem, mint amit iránta éreztél, a kettő nem független egymástól.

Hétvégén még egyszerűen egy jó csaj voltam. Ragyogtam, mint akinek ennél több dolga nincs is az életben. Nem hiányzott D., a hozzá kötődő szenvedések, boldog és szabad voltam.

Aztán ma visszatért az életembe a szenvedés. De nélküle - gyengébb voltam, kevesebb volt az erő és a motiváció. Mintha a szerelmem hulláját látogattam volna. Hamar lefáradtam. K.dr. "lehúzó" volt velem. Sose érzékeltem korábban, hogy ennyire energiavámpír a lénye. Talán az enyém is az volt.

Eljött a délután, és megjelent bennem a szokásos érzés: de jó lenne feltöltődni egy kis vitalitással D.nál. Ez után a szar és fárasztí nap után. Elmesélni neki milyen rossz volt ez és az, és amaz. És meghallgatná, és tudom, hogy ő értené. És felvidítana. És holnap ismét szárnyalva mennék be. Ámenetileg szárnyalnék egyet.

Engem az sem érdekelt, hogy szerelmes-e belém vagy sem. Nekem ez így működött. Van ő és van a munka. A világom, amit csak ő ért meg. Csak ő gyógyít meg. Ő volt a jutalom és a szentség a hivatással töltött napom végén.

De ma nem mentem át hozzá. Fáradtan, rossz érzésekkel tele, kiüresedetten kullogtam vissza az autómhoz. Tudva, hogy utolért engem is a valóság. Ez a munka nem lehet többé játék, közös hobbi, szórakozás, idegrendszer-torna... ez a munka teljesítményt követel. Hogy folyamatosan meghaladd magad. Megint utolért. A DICK. A férfiteljesítmény világa. Ahol nem számít se a hajad, se a lényed, sem az energiaszinted, se semmi. Jön a DICK és beléddugja: felejtsd el ezt a cicázást. Az életedért küzdj. Ennél sokkal, de sokkal jobbnak kéne lenned. Tanultál a szabadidődben? Gyakoroltál otthon? Itt nem számít, hogy milyen női minőséged van, itt az számít, hogy mit tettél le az asztalra.

Aztán vagy megadod magad a DICK akarátanak és lemondasz a női minőségedről. Vagy lemondasz a kiválóság ambíciójáról, de megmaradsz nőnek, nőiesnek, embernek, aki érzékel érzéseket, hangulatokat. Nem hajlandó férfiként küzdeni többet. Nem akar férfiként működni. Csakis a saját pozitív reflexióit akarja viszontlátni az emberekben, a saját történetét akarja élni, az ő embereit keresi. Nem akar harcolni, legjobb lenni, absztrakt dolgokért feláldozni magát.

Igen, meglepő, hogy korábban mennyire kis harcias, magabiztos és motivált voltam. Nemtom hova tűnt ez a tűz, de mintha meghalt volna D.val együtt. Ez a magabiztosság.

Nem kellett törődnöm a saját nőiességem kerdésével, azt visszatükrözte nekem Dani mindig. Így tudtam férfiként működni, abban a világban, ahol elvarják, hogy férfiként működjek. Nem kellett tudatosnak lennem magamra, az érzéseimre. A napok csak úgy teltek, a folyamatos szakmai fejlődés illúziójában, aminek az érzelmi motorja D. Volt. Ő és én. A siker egy melléktermék volt. Nem is magamnak tudtam be, hanem magunknak.

Ugyanakkor, mintha nem lettem volna önálló egész. Mintha nem az én felelősségem lett volna, hogy én kicsoda vagyok és mennyit bírok. Mintha még magamat is őáltala definiáltam volna.

És most itt vagyok egyedül és látom, hogy mennyi a hiányosságom. Milyen sok "siker" illúzió volt csupán, mennyire hiányzott a saját extra energiabefektetésem, mennyire egóból működtem. Aminek része volt ő is, igen.

Úgy tűnik most zúdul a nyakamba a sajá saram. Amit nekem kell állnom. Nincs többé kifogás, nem kislány vagyok, hanem dr.nő. nekem kell egy egész, felelősségteljes embernek lennem.

Nem mehetett ez így tovább, hogy: ha D.szeret, szárnyalok, és jól csinálom a dolgom (legalábbis azt hiszem). Ha meg nem, akkor nem, és nem is érdekel, és mehet mindenki a francba el. Megengedhetem magamnak ugye, hiszen a sérelmem nagyobb: én itt sem lennék, ha lenne már egy gyerekünk. Ha ő megváltott volna engem a munka zord világától.

Nem tudom, mennyire normális, hogy lanyként még ehhez is naivan álltam hozzá. Nagyobbnak láttam magam a feladatnál, és kisebbnek a felelősségnél, amit cipelni kell. A maximalizmusomért mindig feláldozható volt a nőiessegem, erre neveltek, így szocializálódtam. Se a szüleim, se az iskola személyében nem szamított, hogy kit tükröz az én személyem és személyiségem. Csak azt kérdezték, mit teszek le az asztalra.

És most itt vagyok, porig alázva a maganéletemben. Kidobva, kilökve a kóros egyensúlyi állapotból, ami legalább egyensúlyban tartott. 

Meg kell erősödnöm, mint egy farönknek. El kell tudni hessegetnem a hisztit, a rossz hangulatokat és a kifogasokat is, hogy deénnő vagyok. Bírnom kell a terhet, a lélekrepítő rózsaszínszemüveges szárnyalás nélkül is. 

És nem csak azért, mert a DICK elvárja. Azért is, mert ezzel lehetek csak teljes egész, önmagáért felelős ember. Ha megtanulom, hogy olyan nincs, hogy elhagyjam magam. Olyan nincs, hogy ez vagy a körülmény közbejött, és olyan sincs, hogy valami elrontotta az egész napomat és én ezért nem.

Dr.nő a jövőből néz vissza rám kérdő szemekkel aka saját magam: tényleg ennyire voltál csak képes? Ne gyere már nekem ezekkel az ócska kifogásokkal. Ne legyél már ennyire rongy. Kevesebb rinya és több erő és lendület, ha kérhetném, kisasszony.

Posté par Aniamoi à 18:04 - Commentaires [0] - Permalien [#]

08 août 2020

Szar a kedved miattam? Hát ne legyen az

Mondhatnám én is ezt neki. Nincs kedved élni? Szétromboltalak, padlóra küldtelek, megkérdőjelezed újból önmagad, számítasz-e egyáltalán bárkinek, barmit?

Mondhatnám ezt neked, hogy mi közöm van hozzá? Nem az én problémám. A tiéd.

Akkor talán megertenéd már, hogy mit is vártál tőlem, amikor azt harsogtad, hogy én tőled függetlenül is mindig legyek kurvára fasza, boldog és sikeres, és csak tegyem a dolgom. Ne függjek már kurvára semennyire sem tőled. Az úgy kurvára kényelmes volt neked, hogy még raadasul engem hibáztassál.

Tessék apa pattanjál akkor fel a padlóról, ne hagyd, hogy elbizonytalanítsalak, ne haljál meg a vágytól, hogy helyrehozzuk, hogy megint szeretve és elfogadva érezd magad és majd kicsattanj a boldogságtól, hogy egymáséi vagyunk.

Egyszerűen vágd le az egészet magadról, tedd a dolgod, egyél-igyál-aludjál, nevessél, mutogasd a pöcsödet ennek-annak, élvezd az életet, ne legyél már ennyire kapcsolatfüggő. Ne hiányozzak neked, érted? Keressél mást. Olyat, aki elég jó neked, akit büszkén cipelsz a hónod alatt, akitől meg a faszod is nagyobbra nő. Keress egy csini pofit, ami hibátlan, ami nem adja egy könnyen magát neked, amiért harcolnod kell, küzdened, ami megmozgat benned valamit. 

Ne nevessél na, ez már nagyon nem vicces, csak menjél aztán csináljad.

NAJO NE MENJ SEHOVA. Kérlek. Csak legyél már jófejebb. Csak szeress. Ne dobjuk el egymást. Hiba lenne. Mit kellene még tennem, hogy rájöjjél? Mit kellene még tennem, hogy végre végre boldog legyek veled? Mit kellene még tennem, hogy végre a mosolyom valódi legyen? Hogy végre a királynőd legyek és te a királyom? Mit tehetnék még azon kívül, hogy én hiszek magunkban? Mit tehetnék még azon kívül, hogy megmutatom mit is veszítesz, hogy mennyire is fáj ahogyan bánni tudsz velem, mit tehetnék még?

Ja tudom, megjelenhetnék egy szexi fehérneműben. Elcsábíthatnálak. Flörtölhetnék egyszerre 10 masik csávóval. Költhetném minden pénzem és minden időm arra, hogy folyamatosan a kirakatba tegyem, mennyire értékes is vagyok, csak attól mert vagyok, és nő vagyok. Lehetnék önzőbb, számítóbb, aljasabb, kilyukaszthatnám a gumit, amikor ovulálok, letérdelhetnék eléd egy jegygyűrűvel, ugyan mar modern időket írunk, folytathatnám azt, amit eddig is: nem hagylak elmenni, nem hagyom, hogy elveszítselek. Vehetnék még 500 szexi ruhát, kitalálhatnék egy teljesen új frizurát, lehetnék erősebb, lelkileg és testileg, motiváltabb. Dolgozhatnék a social skilljeimen, én magam lennék a ket lábon járó motiváció és múzsa. Ha csak lenne erőm hozzá...

Hjaj, hát nem egyszerű. Tudod, ha lemondok rólad, kezdődhet minden elölről. Több év magány, szenvedés, szomorúság, majd egyszercsak beérem valakivel.

Tudod lehet, hogy annyi az igazság, hogy nem vagyok én eléggé szép, eléggé jó formájú, sem eléggé pénzes ahhoz, hogy jónőnek kategorizáljatok. Szarnak születtem. Más jobban megérdemli a rajongásod és a figyelmed, mert ő jobbnak született. Én eldobható vagyok, mert szar vagyok. Kár is magamat jobbnak hazudnom. Sose fogok felérni azokhoz, akiket te hajkurásznál szívesen.

Sose leszek elég jó neked. Fáj, de nincs mit szépíteni. Egózhatok, hogy ugyan ... te nem vagy elég jó nekem, meg amúgy is fúj, és jaj. Mintha nem tudnám pontosan, hogy az undokságod nem más, mint annak az eszköze, hogy megszabaduljál tőlem. Ne haragudjak, de valaki szebb és sikeresebb kellene neked, aki az insta worldot és a facebookot is leuralja a nőies kisugárzásával (smink haj fog csocs ruha = 200 like).

Tanultam tőled, gondolom. Azt hogy mennyire felszínesek is vagytok. Azt, hogy nőként magamat árusítom, akarmit is teszek, vagy nem teszek. Ha sikertelen vagyok a magánéletemben, akkor az azért van, mert nem vagyok elég jó áru, és nem kértem elég magas árat magamért, ezért senki nem tekint rám úgy, mintha értékesebb lennék bárki másnál. Nem építettem ki a sajat brandemet, a saját páncélfalaimra nem mázoltam gyönyörű hazugságokat, mint mások. Akik után csorgott a nyálad végig.

Valami isteni segítség igazán érkezhetett volna, hogy megmenekítsen téged és engem ebből a felszínesen tökéletesre hazudott átverésből. Nem érkezett. Amikor valahol belül tudom, hogy az egész jelenség káros, hamis, és csak azért imádkozom, hogy ne, téged ne ejtsen rabul. Mi maradjunk valódiak, és igazak, akik egymásért szeretjük egymást... nekünk több bibliát kéne olvasni, és kevesebbet görgetni az instát...

Tudod, meghalt a nagypapám. Pont előtte levő nap húztad jobbra és matcheltél össze az áltinderprofilommal. Akkor dobtam át neked egy félpucér aktfotót, hogy visszatereljem a figyelmed magamra. Talán az elvarható minimum jóérzés, hogy nem írtál ennek a kitalált lánynak. Talán akkor elhiszem, hogy tényleg csak visszajelzések kellettek neked arról, hogy jófaszi vagy. Talán. De fogalmam sincs mit gondoljak rólad.

Úgy tűnik, hogy nincsen semmiféle Isten, és te gyógyíthatatlan vagy. Mindig újból és újból elkap a kór: ki és honnan és hogyan lehetne a következő, nálam jobb csajod? Egyszerűen BIZONYOS vagy benne, hogy neked jobbak járnak, tele van velük az internet, rettegsz, nehogy lemaradj róluk, és csak egy magamfélével kelljen beérned.

Egy dolog biztos: nem BENNEM vagy bizonyos. És en sem BENNED. Én csak megbízhatónak tartalak, mert tudom, hogy úgysem kellesz senkinek. Egykönnyen. Érted Géza pont amiatt ragaszkodom hozzád és tartalak potenciálisan jó társnak, amin te változtatni akarsz! Jajj, jajj tudom, ilyenkor jönnek az okoskodók, hogy dehát akkor én neki nem is tudok jót kívánni, meg el kéne engedni egymást, hiszen más dolgokra vágyunk. Meg hogy nekem örülnöm kéne, hogy ő jobb akar lenni! Babáim ha azért akarna jobb lenni, hogy jobb férfi legyen, jobb társ legyen, boldogabbak legyünk, értitek, ha kompatibilis lenne a motivációja, akkor örülhetnék. De egyértelműen arra megy ki a dolog, hogy ő a legjobbat hozza ki magából és miközben én naivan kaparok és teperek utána, ő vadásszon egy oooolyan nőt, amilyen még nem volt neki soha.

Ezek után baromi nehéz azzal áltatni magam, hogy dehát hiszen mégis... szeret... vagymi... négy éve nem hagyott el másért, valamit azert csak ügyesen csináltam.. még egy kis idő, és mar visszafordíthatatlanul egymást nyerjük meg egy egész életre. És mégis sikerül! Értitek, sikerült azzal áltatnom magam, hogy nem az en időm telt full de full feleslegesen, hanem a kapcsolatunk súlya nőtt, az ereje, a jelentősége... már csak néhány rosszabb időszakot kell átveszelni, amíg néha-néha párkeresési piacon érzi magát, de aztán elmúlik a veszély, csak telik az idő, és maradunk mi egymásnak, baby! Nem abban a korban vagyunk már. Minden tenyező körülöttünk most már inkább lezárja a menekülőutakat és egymás mellé kényszerít minket. Értsd meg, ha nem ez, akkor nincs semmi! Ebből a szemszögből gyakorlatilag mindegy is, hogy mennyire szeret vagy nem szeret. Csak elköteleződésre kell bírni, és minél kevesebb a konkurenciám, annál jobban örülök.

Hát tudjátok, türelmes voltam. Cuki voltam. Az előző évszázadban mi már elkeltünk volna, de igazán most is csak arra jövünk rá, hogy nincsen már út másfelé. Vagy TE, vagy a MAGÁNY. De ő kitartóan hisz abban, hogy ez nem így van. Hogy őt még várja egy gyönyörű tündér, akire beizzik minden hódítási, szerelmes, szexuális, védelmező, küzdő-harcoló ösztöne, elnyeri a hercegnője kezét, engem meg nyugodtan félredobhat, mert csak akadalyozom a tiszta és őszinte szerelme megtalalálásában és megélésében.

Tudjátok, ez agyrém. Ebben a tudatban élni evek óta. Hogy ő nekem herceg, én el tudom róla hinni, én oda tudom képzelni még azt is, ami hianyzik, mintha a fasztransz csak engem lepne el, én meg pinatranszba ejteni sem tudnám. Valószínűleg ez amúgy nem igaz, a pinatransz működik, csak ő gondolja cinikusan, hogy ez túlságosan közönséges, értéktelen, nem kellett értem elég magas piedesztálra nyúlnia (dehogynem, csak mar nem emlékszik az elejére). 

Fájna neki belátnia, hogy ő nem zsákolhatott annyit, mint más srácok. Vágyna arra, hogy rám vágyjon, nem pedig szőke cicababák meghódítására, de mégis kell az még neki sorry. Az nem maradhat ki, akkor ő egy lúzer lenne, aki mellettem kötött ki, és hát az ugye csak egy.

Így bízzak én bármi Istenben. Meg az életben, meg a sorsomban. Szabad a zsákolás, élvezni kell, ki kell ezt elvezni, csak arra vár, hogy mikor jön mar el az ő ideje. Hogy csak megkíván valakit aztán mar megy is a fűrészelés. Hiszen ez az isteni csoda ez minden másik sracnak megadatott, csak neki nem.

Mar azt se tudja eldönteni, igazán van-e különbség a szexuális vágy es a szerelem között, mert az alapján amerre menne - nincs. Az alapján pedig, hogy marad, mert velem jó a szex - van, mert szerinte csak ennyi jó.

Persze, hogy csak ennyi jó, mert csak ebbe fektet bármi energiat. Miközben az életemet keseríti egyre es egyre mélyebb melységekbe lefele.

És akkor így kellene nekem, ebben a tudatban abba a lelkiállapotba kerülnöm, ahol úgy alapvetően renben vagyok magammal es a világgal, és ezt tudom masokra is sugározni. És tényleg kellene. Tényleg nem kéne hagynom, hogy még ezt is elvegye tőlem. Tényleg nem kellene ekkora hatalmat ruháznom rá, hogy ennyire meg tudjon ingatni saját magamban.

De sajnos most is pont ez történik. Minden nappal, amikor nem jön, nem keres, hogy beszéljük meg, ne tűnjek el, ne menjek sehová, kellek neki - próbára teszi azt, hogy mennyire értékes is a saját szememben a saját értékem.

Hjaj látjátok, lehet ezt vesézni a vegtelenségig. Az instant megoldás persze mindig az, hogy még működtessem a dolgot. Még érezzem az odaadását, a magunk kompromisszumaival. Aztán egy csellel elerjem, hogy terhes legyek megint aztán felőlem le is kophat, majd találok mást. De ezt még ki kell harcolnom tőle. Akkor legalább elmondhatom, hogy nem teljesen eredmenytelen volt a vele töltött 4 évem.

Pff reménytelen. Múltkor is... eldobtam inkább az eselyt. Nem akartam megszivatni magam egy egész életre olyannak a gyerekével, aki ennyire pszicho. Nem akartam a gyereket se megszivatni egy olyan élettel, ahol az apja egyaltalán nem is akarta őt.

Annyira, de annyira próbalok tényleg egy olyan gondolatot, konklúziót találni, ami elhozza végre a lelki békémet. És nincs egy se. Ezek a sebek örökre belénk égnek, örökre kikezdik a nőiességünket, az önertékelésünket, örök kérdések záporoznak bennünk, megnyugtató válaszok nélkül.

Az igazság talán az, hogy bizonyos férfiak nem képesek másra, mint hogy meglátnak egy szép virágot és letépik. És nem láttak tovább, és nem éreztek együtt vele, és nem ertették. Hajtotta őket egy ösztön, megkapták a pozitív visszacsatolást, és nem látták ennél tovább. Azt gondolták az ideiglenes gyönyörködés nem fáj majd senkinek. Mindenki ezt csinálja, ők csak majmolják a többit. És még ha térdén a taknyodon csúszol-mászol is előttük, hogy hogy tehetted ezt velem? Velünk? Akkor is csak visszapasszolják a labdát, hogy te is akartad, nem? És kész. Nem látnak tovább annál, hogy az Ő életük mennyire sajnálatos és mennyire kevés. Hiszen ki akarnak nyúlni már a többi virágért, akik csak érte gyönyörködnek, csak őt hivogatják. Nem latnak ennél tovább. Sajnos, mindegy, mit csinálsz, fejre is állhatsz, egy paraszt az csak paraszt marad. Nincs eszközöd ellene, az empátia és a tisztelet totális hiányával állunk szemben.

Ideje lenne tisztán látnom. Vannak ilyen férfiak, és ha a külsejük kellemes, akkor duplán megtévesztőek. És vannak normális férfiak. Akik képesek nem csak atmenetileg es csak az ágyig kísérésed ideje alatt meghallagatni téged és megjátszani, hogy érdekled őket. Biztos vannak, bár én ilyennel még nem találkoztam. De gyanítom nagyon magad alá kell nyúlnod ahhoz, hogy valaki tartósan körberajongjon téged.

Minél jobb nő vagy, annál nagyobb választékkal nyúlhatsz magad alá. De még ott is elronthatod, ha túlsagosan elbízza magat a másik es elszemtelenedik és megszűnik tisztelni téged. Nézzétek, egyszerűen fogalmam sincs. Van sok kurva, van sok faszfej, van sok normális ember, aki pöppet emelkedettebb ennél a magamutogató kulturánál. Van sok szent. Van sok sok sokféle ember, és én valamiért mindig úgy érzem, hogy csak ahhoz tud közöm lenni, aki egy kicsit szomorkás, aki egy kicsit sikertelen, akiért nem kell sok másikkal versengenem. Biztonságos megoldásnak tűnik, egyenrangúnak, olyan játszi könnyedséggel összejön. Legjobb barátok, testvérek, szexpajtik, anyák-apák vagyunk, tisztára mint egy házasság... de aztán végül mégis balszerencsém van, még velük is.

Nehezen tudom elvágni, nehezen tudom belátni, hogy józan ésszel mar nincs mit várni. Hiszen ő volt az én sorstársam és én az övé. Mi úgy értettük egymást, ahogy más nem lenne képes, tudjátok így mi ketten a világ ellen. Aztán csaff, ez így életképtelen. Értitek, mintha a lelki seb bevarrható lenne, aztán vissza lehetne térni oda, ahol meg intakt, csodaban és eletben bízó gyerek voltál, aki meg sem kérdőjelezi a saját értékességét, de igen ám, de ezúttal már nem fognak neked csalódást okozni. Akibe szerelmes voltál 12 évesen, ahhoz most fogsz eléggé jóvá válni, ő a non plus ultrád, akiért életed-halálod odadobnád. En nem versenyezhetek vele, mert én megvagyok neked, én összejöttem, így hát én olyan is vagyok. Csak egy vigaszág, nem az igazi nagy szerelem. De ezt tudtuk is, ugye.

Mintha MINDENKINEK, KÖTELEZŐEN azt az utat kéne végigjárnia, hogy a sok nehézség azért van, hogy jobbá válj, a jobbá valasod pedig azért van, hogy ott várjon a jutalom, a NAGYBETŰS SZERELEM. Mekkora faszság. Mintha ez így lenne, és nem csak egy mese lenne, ami értelmet hazudik az ertelmetlenül elszenvedett időmúlásnak.

Hja, majd meglátjuk. Nagy szadista az élet, ha a férfiaknak ez varázsütésszerűen megadatik. Csak nekem nem.

De már közömbös nyugalommal gondolok az egészre. Valami olyan kincset akartok birtokolni, ami ritka mint a fehér holló, mi? Amiért úgy érzitek, hogy megéri basszameg, mi?

Azt nem tudjátok, hogy pontosan mit kerestek, de azt rögtön felismeritek, hogyha AZZAL találkoztatok, vagy ha nem. Ha hiányérzetetek van még az egésszel kapcsolatban. Ha a nő nem tud minden kétséget eloszlatva meggyőzni téged arról, hogy ő a te főnyereményed, akiért átkeltél a tüzön-vizen, megharcoltál a sárkánnyal is... az azonnal vészharangot szólaltat meg a fejedben, hogy futáááás! És nem, nem az összetört magára hagyott női lelket látjátok. Nem. Egy gnómot láttok. Ha egy tündért látnátok, azt sajnálnák. Azt ott sem hagynátok, azt imádnátok. Értitek, pont úgy, ahogyan te is kevésbé sajnálnál széttaposni egy randa bogarat, mint egy cuki kiskutyát.. és még akkor is, ha azt mondod ő is isten teremtmenye szegényke, így nem ölöd meg azon nyomban kegyetlenül, csak ráteszed egy papírlapra aztán kidobod a lakásodból. Tudjátok, nőként ha a csávó nem tart rátok igényt, az pont ilyen érzés. Visszamászhatsz az ablakon, meg tud tűrni talán téged egy ideig, talán mert sajnál is... talán mert maganyos is... de eszébe nem jutna azt mondani, hogy gyere ide, költözz ide, éljük le együtt az életünket, szerelmem. Egy csótányt lát maga előtt, élősködőt, vérszívót, egyszerűen nem vagy (már) a szemében tündér, csodálatos, varáslatos, isteni lény.

Mondhatnád, hogy nade az a valóság, hogy nincsenek csodák, meg csodalények, és hogy te hús-vér igazi nő vagy, és ő egy hülye. De te is pont ugyanezt csinálnád, ha azt érzékelnéd, hogy egy csótány mászik be mindig az ablakodon. Nem érdekelne különösképpen a véleménye. Nem érdekelne különösképpen, hogy megfelelsz-e neki, és boldoggá teszed-e őt. Megtűröd, vagy kiteszed. Vagy agyoncsapod. Aztán eled tovább az életed.

Te is, ha meg akarsz felelni valakinek, azt akarod, hogy tetsszél neki, elég jónak tartson, felérjél hozzá, akkor hercegnek látod őt. Ritka kincsnek, nem egy átlagos valakinek. Ha azt akarod, hogy a csávód törje magát, ahhoz az kell, hogy ő is tündérnek, hercegnőnek, varázslatos, csodálatos lénynek lásson. Tökéletesnek, vagy közel-tökéletesnek. Egy olyan képnek kell élnie a fejében, amitől nem gyulladnak ki a veszjelzői, hanem egy édes mámoros vágyakozás születik meg benne. Vágyakozás, hogy időt töltsön veled és melletted.

Kofa vagy, bizony, aki saját magát árulja, mint valami portrékát. Cél, hogy minél jobb vételt hozz össze, meg hogy egyáltalán eladd magad (házasságot értek alatta, persze). Ne gondold azt, hogy ez az egész arról szól, hogy te kit szeretsz, és ő viszontszeret-e. Neked üzletet kell csinálnod, ahol te vagy az áru. Persze, az előnyeidet kell kihangsúlyoznod, persze a gyengesegeidet elhallgatnod, a hibáidat takargatnod. Eléggé meggyőzőnek kell lenned ahhoz, hogy a ffi egy tündért lásson benned, akinek méltósága es tartása van, mindig kedves, egy nehezen elérhető csoda, valami, valaki, aki több nála, kiegeszíti őt, valaki, akinek a tükrében ő a király, es ketten alkotják a királyi párost.

Ha más nő nevelt volna engem, mar rég jobban elsajátítottam volna magamtól, ill.tőle, hogy hogyan kell folyamatosan árulnom magamat az embereknek. Aki megkedvelt, az megvett, mondhatni. Rég megtanította volna, hogyan lehetek egy kelendő portéka, és ezáltal cseppet sem kellett volna életem során aggódnom azon, hogy kellek-e majd, szeretnek-e majd, vagy sanyarú magányos sors jut nekem.

Nőnek lenni egyszerre baromi egyszerű és baromi kegyetlen és kétélű. Igazándiból aki szépnek született, annak gyakorlatilag elég volt szépnek születnie, az automatikusan vonzza a szemeket, az érdeklődőket, a sikereket. Már csak figyelni kéne az egészségre, de legegyszerűbb olyan családban nevelkedni, ahol szóba sem jöhet semmiféle egeszségtelen szokás, hiszen az epigenom védelme pont olyan fontos, mint a genomé. Igen, valóban nem kell sokkal több, meg kell nyerni a genetikai lottót, kell, hogy észrevegyék masok is ( ha meg nem tették) aztán örülnie kell az embernek saját magánák, azt ennyi.

De lehet ugyebár csúnya nőnek is születni. Vagy lehet szép nőnek születni, de végigkeseríti az életed egy elcsúfító bőrbetegség. Már komoly hátrányban vagy, amikor a szebbet és jobbat próbálnád másokra visszatükrözni. Általában inkább téged etetnek be a dologgal. Keresed mi az a női önbizalom, miért nincs semmi köze ahhoz, amit úgy altalában szakmai sikerként megtapasztalsz, miért van egyes nőkben ez meg olyan játszi könnyedséggel és benned miért nincs.

Persze mindenkiből ki lehet hozni valamit, egy kis ráfordítással. De rájössz idő után, hogy a női kelendőségnek három dimenziója van: 1) szép arc 2) jó test (csöcsfenék) 3)ha szétvet az anyagi jóllét és az ezzel együtt járó higgadt nyugalom. Na nagyjából e három dimenzió mentén leszel ork vagy tünde. Ebből az egyvelegből kell minél magasabbat teljesítened, és akkor tiéd a mennyek királysága is.

Mint láthatjátok, egyik sem olyan, amiről MI SZEMÉLY SZERINT tehetünk, vagy nem. Vagy megnyertük, és könnyű minden, vagy nem nyertük, és életünket végigkísérheti, és számtalanszor kérdezhetjük, mi a baj velünk, miért nem kellünk nőként, mi olyan elerhetetlen a női önbizalmon, mit lehet ezen dolgozni?

Hát igen. Nem árt tisztán latni a helyzetünket. Előnybe hozhatjuk magunkat azzal, hogy többet invesztálunk a külsőnk megharmonizálásába. A francba, mas csak felkel es úgy is szép. Nem baj. Többet invesztálhatunk abba, hogy ne legyünk hercegnő-szindromás kiállhatatlan nőszemélyek. Be kell tudnunk lőni a reális arunkat, kénytelenek leszünk némi kedvezményekre is, ha el akarjuk adni magunkat. Azok között kell keresgélnünk, akik meg is akarnak venni minket, nem csak kipróbálni egy időre. Meg akik csak a maganyuk szetoszlatása erdekében engednek egy kicsit be a hazukba, aztán játszi könnyedséggel kiraknak az ajtón, ha épp így döntöttek.

Fránya egy sors ez a női sors. Hazudhatjuk magunkat jobbnak, mint amilyenek vagyunk, el is hihetjük ezt magunkról, de a legjobban a férfiak tükrözik vissza, hogy mennyit is érünk az ő szemükben. És bizony, csakis ezen múlik a mi női önbizalmunk is.

Posté par Aniamoi à 16:39 - Commentaires [0] - Permalien [#]

A toxikus párkapcsolat. Brrrr méreg Gollam Gollam

Egyszercsak meghallottam a Back to you c. Dalt a rádióban. Persze én odafigyelek a dalszövegre is, egyből kapcsoltam, hogy na ez szól rólunk.

Ma újból és újból meghallgattam, mert volt eleinte valami megnyugtató abban, hogy de úgyis... visszatalálunk mindig egymáshoz.

Most viszont már inkább felkavaró. Mitől lesz egy kapcsolat ennyire bántó mind a két fél számára? És jobb-e ha békén hagyjuk egymást? Biztos, hogy mindig a férfi a hibás, amikor nem tud érzelmi biztonságot nyújtani - számára akkor az ezt követelő nő is toxikus?

Ez akkor egészen egyszerűen csak két éretlen ember, akinek nem igazán vannak rendben az énhatárai, nem tudnak uralkodni az érzéseiken és egyszerűen rossz kiegészítői egymásnak?

Lehet, hogy a férfinak egy elnézőbb és erősebb nő kellene, akinek nincsenek túl magas elvárásai - képes a férfit anélkül is szeretni, hogy meg akarná kötni a kezét, anélkül, hogy mindig szenvedélyt és odaadást akarjon érezni részeről? Képes vállat vonni arra, amivel akarva-akaratlanul megbántja őt a férfi, tényleg, ő neki mindegy, hogy ki áll nyerésre, ki áll vesztésre, hogy a férfi merre koncentrálja a figyelmét, hagyja őt élni és szabadon létezni, szabad akaratából vele lenni, vagy nem? Nem nyomasztja folyton őt az elvárásokkal, hogy a légvétel is bántó, meg a légvétel hiánya is..?

Lehet, hogy a nőnek egy férfiasabb férfi kellene, aki jobban tudja a dolgát, természetesebben jön belőle, és minden rezdülésből, minden ki nem mondott szóból is olvasni tud, és még csak véletlenül sem kockáztatná, hogy bármit is elrontson, bármiben is elbizonytalanítsa a nőt - mert már tudja, vagy eddig is tudta, hogy neki mik a funkciói egy kapcs.ban: védelmezni, körbezsongani, meghallgatni, támogatni, felemelni, ott lenni mindig, betartani a szavát.. Istenem, mintha Feriről beszélnék, de tényleg... azóta se találtam olyat, aki hozzá hasonlóan szeretne ☹ .. Bár tény, hogy vele nagyon kiszolgáltattam magam, és nagyon belebolondultam, amikor vége lett...

Azért is volt érdekes ez a dal, mert rádöbbentem, hogy itt MIND A KÉT FÉL szenved!! És egyik sem tudja a megoldást, és látszólag a környezetük sem!!

Mindig visszatérnek egymáshoz, mert amikor jó minden, akkor jó minden - alapvetően megvan a vonzalom, alapvetően valami nagyon is működik, de amikor oda érkeznek, hogy AZT VÁRTÁK, hogy a másik majd így meg úgy KELLENE, hogy viselkedjen BIZONYOS helyzetekben, majd ebben csalódniuk kell, az ezzel járó fájdalom mellé szegődik a másik hibáztatása.. ezt NEM TUDNi? Sőt, talán SZÁNDÉKOSAN volt BÁNTÓ. Ki is tudja melyik a rosszabb, tényleg.

Két igazság súrlódik össze. Lehet, hogy az én igazságom, hogy bántó és megalázó voltál, nagy fájdalmat okoztál nekem, értéktelennek érzem magam miattad, pedig fordítva kéne éreznem magam... és lehet, hogy az ő igazsága az, hogy nem tett semmit, mégis nekitámad egy nő, követel, kikelve magából, elveszi a kedvét attól is, hogy bármit őszintén, saját kedvéből tegyen meg érte. DE A KÉT IGAZSÁG NEM TUD TALÁLKOZNI. Újból és újból ugyanazok a körök jászódnak le. Akaratlanul bántják egymást, pedig szeretni akarják egymást, mégis képtelenek megadni egymásnak amit a másik igényelne. A férfi képtelen megérteni a nőt és a nő képtelen megérteni a férfit. Vagy lehet, hogy megérti, ahogy azt is, hogy nem kellene mindent magára vennie - de az sem működik, hogy csak ő alkalmazkodjon, ő csiszolódjon, csak ő dolgozzon magán, hogy életben tartsa a kapcsolatot, miközben semmi arra utalót nem fejez ki a férfi, akiért az egeszet csinálja, hogy SZERETVE, KíVÁNVA lenne, és FONTOS lenne.

Nem, a férfi még mindig nem tudta megérteni, hogy ez nem magától értetődő. Ki kellene tudni fejezni, minél gyakrabban. Nem, nem úgy mint egy kötelesség, inkább úgy mint egy csipet jófejség, amibe nem fog belehalni senki, viszont ha elmulasztja, abba igen. Nem, nem, egyszerűen nem érti ezt a nyelvet. Ő csak azt érzékeli, hogy ha van rendszeres szex, akkor minden rendben van, ha meg nincs, akkor valami nem stimmel.. ha hiszti van, akkor valami nem stimmel, de lehet, hogy még akkor sem tűnik fel neki, hogy mennyire SÚLYOS is a helyzet, amikor a nője már a bőröndökkel áll a küszöbön. Vak erre az egészre, tényleg szerintem, magas neki. Annyit vesz csak észre magán, hogy problémázó nőre egyre kevésbé van szüksége - de hogy ő lenne a probléma forrása arra ott egy hatalmas vakfolt. Előáll mindenféle magyarázattal, amik meg talán meg bantóbbak: nem szerelmes, ezért nem jönnek belőle automatikusan ezek a dolgok. Ha az lenne, lenne motivációja tenni a másikért. Előjön a kifogásokkal, hogy miért mulasztott, és igazából tényleg nem érti, hogyha eddig jöttél es voltál és cuki voltál úgy is, hogy nem tett érte semmit, akkor most mégis miért kellene valtoztatnia. 

Szóval, gyilkolják egymást. Azt hiszem, az egy dolog, hogy néha rosszul fejezzük ki magunkat. Néha magától értetődőnek veszünk valamit, amit nem kellett volna... de ha tudjuk, hogy a szándék jó, megbocsátunk egymásnak, hiszen itt csak a szeretés és a szeretve levés szándéka van, ami valahogy a közös nyelvet nem találja. A dolgok megbeszélésébe belekavarodnak az indulatok, amikről azt gondoljuk, csak a hangsúlyt hivatottak erősíteni, de valahogyan mégsem ez történik, hanem rombolás...

A dolgok megbeszélése meg néha hiába sikerül jól, empatiával, indulatok nélkül, ha utána a probléma ugyanúgy fennáll, mert egy megbeszéléstől meg nem valtozik automatikusan semmi, és valamelyik fél csak nyel tovább.

Egeszen addig, ameddig a másik fél mar tényleg túl messzire nem megy, még ha szimpla figyelmetlenség miatt is... és robban a bomba.

Szerettük volna szeretni egymást, de olyan szűk volt a közös keresztmetszetünk arra, amit kényszerek nélkül, örömmel teszünk meg a masikért.

Szóval ez a kapcsolat toxikus. Rásüti bármelyik kívülálló. A nő baratnői számára egyértelmű, hogy a férfi rosszul bánik vele, máglyára való. Aztán ugye jönnek a zen bölcsességek is, hogy hogyan viselkedne így meg úgy, ha szerelmes lenne, és fontos lennél neki. Hát nem csoda, hogy egyre idegbetegebb vagy a helyzetben és egyre inkább könyörögsz valami kézzelfogható bizonyítékért arra, hogy de márpedig szeretve vagy. Egyszerűbbnek tűnik elfogadni, hogy tettekben áll a bizonyíték, nincs mit bonyolítani rajta. Ha igen, akkor igen, ha nem, akkor nem. Hiába, hogy szeretve érzed magad mellette. Hiába, hogy valahol belül azzal értesz egyet mégiscsak, hogy ego kerdése viragokat es ajnározást várni a szeretet bizonyítékaként. Hiába, hogy valahol tudod: nem nem akar, hanem nem tud úgy jelen lenni az életedben, ahogyan te várnád. Hanem a maga módján szeret. Nyilván, már megszerzett magának, van egy hamis biztonságillúziója is. Elveszíteni nem akar, de a drámázások elveszik a kedvét attól, hogy megtegye azt, amit követelőzve kérsz tőle, mert már meguntad, hogy magától eszébe sem jutna. Valahol tudod, hogy attól még fontos vagy neki és szeret, akkor is, ha nem szőke herceg módjára viselkedik. Valahol tudod, hogy nem is a személyednek szól, akárki másnak is ugyanezt tudná nyújtani. Figyelmetlen, elkanászodik, akar egy kamasz fiú, észre sem veszi mit okoz és mit rombol, de ha neki van sérelme, az azonnal felnagyítódik.

Nehéz egy ilyen erzékeny férfival, mégis olyan jó - gondolod. Talán hiába vársz tőle valaha is több lovagiasságot, az nem az ő műfaja. Ő akkor is szeret, ha nem mutatja és nem mondja. Ő ezt magában jó mélyen őrzi, neki így őszinte, nem nyálas romantikus dolgoktól. Teljesen el tudsz veszni a lelkében, ami próbálja keményebbnek mutatni magát, mint amilyen - jól elszórakozol azzal, hogy bemagyarázd magadnak, nálad jobban senki nem ismeri őt - képes vagy a lényére hangolódni és teljes extázisba kerülni attól, hogy CSAK TE, CSaKIS te láthatod őt elgyengülni, túlcsordulni a gyengédségtől, és ez annyira felemelő. Ebben valahogy érzed, hogy pedig ez is bizonyítéka a szerelmének. Nem "csakdugás". Az elköteleződési félelmében meg tudod, hogy a saját bizonytalansága áll, nem rólad szól. Mégis olyan könnyű téged is elbizonytalanítani magadban. Valahogy tudod, hogy ugat ez a kutya, de nem harap. De mégis elüldözöd félelmedben, hogy sosem tudnád megszelidíteni, és inkább lecserélnéd olyanra, aki nem benázik és bizonytalankodik ennyit, egyszerűen csak eléd áll és azt mondja: akarlak. Most. És örökké.

Egyszerűen képtelen vagy kicsikarni ezeket a szavakat abból az emberből, akitől a leginkább hallani szeretnéd.

Úgy tűnik, hogy csak egy közös nyelvet beszéltek és ez a szex. Ezért mondja folyton, hogy dugni az jó, de minden egyéb az nem. A lelkizéseimmel mit kezdeni nem tud, nem mozgatok meg benne elég mindent.

A dal másik érdekes része, hogy fogalmuk sincs arról, mi lenne a megoldás, de mindig visszatérnek egymáshoz. Tehát mindig újból és újból remélve és feledve a fájdalmakat, nyitottan közelednek egymáshoz, mi akkor hát a végső következtetés, amit le lehet szűrni ebből a dalból?

- mind a két fél szeretve akarja érezni magát és ezt a másiktól reméli megkapni. A gyakorlatban viszont a csalodásaik miatt bántják és inkább padlóra küldik egymást. Brrr *TOXIIC*

-talán pont a bonyodalmak és a konfliktusok emelik ki a másik személyt a többi közül, mert a fent és lentekben olyan egyszerű elveszni. *TOXIIIC*

-kívülről nagyon könnyű kikezdeni ezt a kapcsolatot, megjósolni, hogy nincs jövője, és csak káros mind a két fél számára. Igen ezt pofázzuk, hogy TOXIIIIC. És nem vezet sehova!!

-de ők meg mint valami szerelmes hülyegyerekek csakazértis egymásban keresik a megoldást továbbra is, majd egymásban generalják a problémákat, továbbra is. Talán már nem is egymást szeretik, hanem a drámázástól függenek. A kompromisszunképtelenség, összecsiszolódás képtelensége, mind olyan tényezők, amik rosszat tesznek a kapcsolatnak, de jót tesznek a szenvedélynek....? Azok a békülős szexek... azok a hatalmas veszekedések... *Toxiiiiic*

-talán pont a kontrollálhatatlanságot, a kiszámíthatatlansagot élvezik a felek. Toxiiiic... öö akarom mondani... hm. Adrenalin? Oxytocin? Szerotonin? Hmmmm...

-kinek van igaza? Vissza kéne térni és folytatni a dolgot, vagy békén hagyni szépen egymást és menekülni ebből a toxikus szarból?

- persze, pont ezért jó daltéma ez, mert nem ilyen egyszerű. Ott van a kérdés, hogy mennyi fajdalmat kéne kibírnom a szerelemért? Szerelem-e az, ahol fájnia kell? A pár nézőpontjából eleg egyszerűen meg tudom magyarázni, hogy egyszerűen vágynak egymáshoz közel lenni, akármennyit is bénáznak. Ők tudják mit éreznek, nehogy már más mondja meg helyettük. Ők tudják felmérni, hogy életben tudják-e tartani a kapcsolatukat akár vállalva, akar nem vállalva masok előtt. Ők tudják, hogy mégiscsak a masik ember jelenti nekik a megnyugvást.

Míg kívülről nézve olyan egyszerű legyinteni, hogy toxikus. Na igen, de ha a lany barátnője vagy, akkor a csávó a toxikus. Ha a fiú barátnője vagy, akkor a lány a toxikus.

Nem lehet, hogy simán csak nem kellene ennyire érzékenynek lenni? Ennyire törékenynek? De most tényleg, belegondolok, vajon a parkapcsolatok hány százaléka olyan, mint egy románc? Nagyjából 1 se.. de a működő 60% mégis elműködik, valahogy. "Mert a házasság is talan olyan csak, mint egy háború, amit egyik fél sem akar igazán abbahagyni".

De egyébként tényleg, olyan könnyű legyinteni, hogy ez toxikus, keress mást. Igen, és akkor most mind a ketten toxikusak - vagy mind a ketten CSISZOLATLANOK? 

De mondjátok már meg milyen is az a nem toxikus, idilli kapcsolat, ahol tényleg nonstop szeretve vagyok és a masik is nonstop szeret, mert egyszerűen szeretetre méltónak tart. Mondjatok már meg miért volna szabalyszerű, hogy a toxikus ember lecserélése után a valóban szerető következne? És hogy az jobb volna? 

Nemtom de komolyan, úgy tesztek, mintha létezne valami tökéletes parkapcsolat, ahol a saját alkalmatlansagaid már nem számítanak, minden megy mint a karikacsapás, a bajt ott követed el, ha egy toxikus szarra vesztegeted az idődet, ahelyett, hogy ezt keresnéd inkább! Aki boldoggá tesz téged ...

Nem lehet hogy a toxikus tenyleg nem más, mint csiszolatlan, bárdatlan, alkalmazkodásra nem képes öntörvenyűsködés, ami elfeljt neha napján a masik fejével is gondolkodni, érezni?

De mi a megoldása? Mert a másik kidobása tenyleg olyan egyszerűnek tűnik, de az űrt csak még nagyobbra nagyítja a szívedben. Én azt nem tagadom, hogy vannak megférhetetlen dolgok. Ha en folyton azt hallgatom, hogy le leszek cserélve es csereljem őt is le, egy idő után feladom, és megunom... ha mindig visszatér, de ugyanolyan bántó, azt mar hiba mindig elnézni neki... meg kéne tudni beszélni, tudom. De mint mondtam nem, nem elég megbeszélni. Tudni kéne valtoztatni is. Tudni kéne hol vannak a határok, amiket sose lenne szabad atlépnünk, mert az gyilkos mindkettőnkre nézve.

Az a fájdalmas, hogy nem megy egyszerűen. Nem megy magától. Mindig olyan könnyen bukkannak fel azok a dolgok, amikre nem figyeltünk eléggé. És mindig olyan egyszerűnek tűnik inkább meggyőzni magunkat arról a hitről, hogy de letezik más, akivel nem ennyire bonyolult, akivel sokkal egyszerűbben működik minden. Sokkal egyszerűbbnek tűnik kimondani, hogy nem hibásak vagyunk, hanem inkompatibilitás áll fenn. És egyben naiv feltetelezés is. 

Lehet, hogy nem inkompatibilisek vagyunk, hanem túl kevesek es túl érzékenyek. Így szamunkra nem az a megoldás, hogy a másik nélkül folytatjuk. És nem is az, hogy a másikkal. Számunkra az a megoldás, hogyha változunk, valtoztatunk. Mind a ketten. És talán egy nap elfogy a keserűség, és megérkezünk oda, ahol már tényleg jó nekünk egymással. De talán ez is hiú ábránd. Talán egyikünk sem erdemel a masiknál jobbat.

Talán tragédia az egész és nem méreg. Ha másmilyen lett volna a gyerekkorunk, a szülőkkel való kapcsolatunk, de máe késő...

Talán be kell látni, hogy ez volt a legtöbb, amit ki tudtunk hozni egymásból. Talán azt kell belátnunk, hogy magunkban van a hiba, nem a masikban. Talán egy picit békén kéne hagynunk egymást. Nem bántani egymást. Talán csak abba kéne kalaszkodni, ami jó, és ami müködik, a többire meg azt mondani: jó a szándék, rossz az út és az eszköz. Talán erre kéne egy terapeuta.

De kell, hogy legyen szandék a javításra. Mert csak jönni újból és rombolni újból, pontosan ugyanúgy... az tényleg csak egymás egzecíroztatása, amire egyikünknek sincs szüksége. Szeretve levésre van szüksegünk. Hitre, biztatásra, támasztékra.

Szóval én nemtom, de ne süssétek rá párhuzamosan mindkét emberre, hogy toxikus. Meg hogy egymasból is csak a toxikust hozzák ki. Fejezzék mar be.

Szerinten inkább mondjátok azt, hogy több következetesség. Tanítsd meg a masiknak, hogyan kell bánnia veled. Több megértés és több türelem. Nem szólhat mindig minden rólad es arról, hogy téged mi tesz boldoggá. Néha csak az ítélkezésmentes odafordulást kéne gyakorolni. És hát nem egy csapásra megoldódna minden probléma? Szerintem inkább azt mondjátok, nőjetek már fel egy kicsit és ne problémázzatok már annyit. Arra figyeljetek ami jó, ami működik - és ne mondjatok le egymásról, ha szeretitek egymást. Tanuljátok meg jobban szeretni egymást. Tanuljátok meg kérni és fogadni. Ne meneküljetek.. és ne cseréljétek le a másikat...

Gollamgollamgolllamgolllamdráaaaagaszágom

Posté par Aniamoi à 11:10 - Commentaires [0] - Permalien [#]

07 août 2020

Ne félj megmutatni a női oldaladat az egész világnak

Igen, talán tényleg csak ennyin múlik a jónőség. Ne szégyenlősködj, ne fogd vissza magad, ne fogd vissza magad, ne húzd vissza magad, ne mondd, hogy jaj dehát te nem nézel ki tökeletesen. Kit érdekel, arra van a photoshop. Meg arra van a smink is. Hogy kiemelje azt, ami szép benned, és elrejtse azt, ami kevésbé az.

A pasid is elvileg erre lenne, hogy csodálja azt, ami szép benned, és ne egzeciroztasson azzal, ami meg nem tökéletes benned. A pasid elvileg arra lenne, hogy ragyogni tudjál, hogy megsokszorozza a szépségedet és a vonzerődet is. Nem arra, hogy lenyesegesse a szárnyaid, és folyton folyvást csak azt lássa, ami nem elég jó benned. Ilyen emberrel szenvedés az élet. Mindenben és mindenkiben a hibákat fixírozza és nagyítja fel, még magában is. Életelve, hogy úgyis minden szar, szar lesz, szar volt. Kar erőlködni, kár reménykedni is. Egyetlen hiba a külsődben, vagy a belsődben, és kész, vége, leírt téged. Akkor te egy aljább kategória vagy, mint a magukat tökéletesnek hazudó nők. De kurva kár is, hogy neki nem abból jutott. Csak belőled. Phiii... rossz sorsok a köbön!

Hát tessék kérlek baszom alásan, én is tudom magamat tökéletesnek hazudni! Amihez eddig nem volt se kedvem, se jóízlésem. De azt kell hogy mondjam, hogy nem bántam meg.

Hiszen ilyen világot élünk. Akkor is árulod magad a csajpiacon, ha azt gondolod, hogy nem. Akkor is megmérettetsz a többi nővel szemben, ha azt gondolod, hogy nem. Akkor is tükör vagy, ha azt gondolod, hogy nem. Inkább süssön belőled a magabiztos túlértékelése önmagadnak, mint az önbizalomhiányos alulértékelés. Reális önertékelés sem feltétlenül szükséges, mert a férfiaknak nem feltetlenül elég annyi, hogy ők tudják, hogy te kicsoda és micsoda vagy és ennyi ugye épp elég. Hát nem. Sok hímnek az kell, hogy a nője MÁSOKnak is kelljen, MÁSOK is vonzónak, csinosnak és kívánatosnak tartsák, és egy jó tükörnek. Ezen kár fennakadni, ezen kár háborogni, így működnek és kész. Olyat akarnak birtokolni, ami értékes, és ugye az, hogy mi értékes - az annak a függvénye, hogy hányan gondolják annak.

Az hogy téged értékesnek gondolnak-e az meg annak a függvénye, hogy te elég drágán értékesíted-e magad, tudva, hogy ennyit érsz és pont. Vagy többet. De nem kevesebbet.

Én őszintén úgy érzem és úgy gondolom, hogy nagyon sokféle erő kepes nyesegetni a nőiessegünket, és hogy ezt megmutassuk a vilagnak. Vagy odatoljuk, vagy túltoljuk (kiemeljük). Irigység? Feltékenység? Idegesség van mögötte?

1) szülői neveltetés. Te szerény legyél, viselkedj jól, fogadj szót a szüleidnek, ne legyél sokkal jobb náluk. Tipik példa erre, amikor apád jól rádpirít, hogy nehogy alulöltözz, vagy esetleg úgy nézzél ki, ahogyan jól is éreznéd magad. A ruha az arra van, hogy melegen tartson, ne divatozzál fiam. Vagy ö ö lányom. Késő este jarkálsz az utcán, illegetted magad, mi? Igen nagyi, pont ezt csináltam. Miközben elmentem A-ból B-be, csak azt figyeltem, hogy kiből milyen hatást váltok ki a fiatal feszes testemmel. Direkt és szándékosan, azért, hogy én jól érezzem magam tőle, mások meg szarul.

2) iskola. Te jó tanuló legyél, agyadat edzzd, ne magadat cicomázd. Figyeljél oda az órán, ne beszélgess a padtársaddal, ne érezd jól magad, legyél szarul, és törjed magad. Mint mindenki más. Törjél meg, törjél be. Vedd tudomásul, hogy nem vagy szerethető csak úgy, önmagadért, vagy attól, hogy jól érzed magad.

3) vallási bigottság. Természetesen a szex bűn, a sokat mutató ruha ócskává tesz, az öltözködéseddel ne vond magadra a figyelmet el attól a csodától, amit Isten teremtett az univerzumban. Legyél csak egyszerű, úgyis az számít ami a ruha alatt van, és hogy a tested a lelked temploma. (Jolvan apu, de az a baj manapság a fiúkkal, hogy elhitetik tényleg mennyire szeretnek és mennyire csak ertünk és a lelkünk templomában szentségek közepette, és csak vele, es csak neki, de aztán azért mégiscsak úgy gondolják, hogy a lélekben ők nem tesznek kárt, amikor eldobnak egy nagyobb ribancért)

4) A pasid. Aki fél, hogy az értékes kis gyemántját elveheti tőle más, ezért inkább elhiteti veled, hogy csak egy kavics vagy. Vagy nem kellesz te senkinek. Vagy akiknek kellenél azok úgyse jobbak nála. Vagy hogy igazából még neki se nagyon kellesz.

Tudjátok, rendes lány érzékeli a neheztelést, érzékeli az elvárást, és inkább beszürkül, csak meg ne szólják. Harsogja majd később ő is, hogy más így mekkora ribanc, meg úgy mekkora ribanc, hogy mutogatja magát, honnan gondolja ő, hogy ez így valid. Miért gondolja, hogy ez teljesítmény, miért gondolja azt, hogy ez fair mással szemben, hát hiszen nem az.

Rendes lány a saját! Kárára mutat kevesebbet magából, mint amennyit ér, és rosszullét fogja el annak a gondolatától is, hogy ő többet hazudjon magáról, mint amicsoda. Lehet, hogy jól is teszi amúgy, fog magának egy rendes srácot, aki azt szereti benne, hogy az ő kincse csak az ő kincse, nem kell féltékenykednie meg átverve éreznie magát na de ezt most hagyjuk..

Mindeközben meg egy nem nagyon rendes lány simán legyőzi a masikat - aki merte megmutatni magát, méghozzá szebbnek és hatalmasabbnak, mint amilyen!

Tudjátok, ismeritek a lufi jelenségét, az ingatlanpiacon pl. Azt gondolom, azok a nők a sikeresebbek a csajpiacon, akik magukat hasonlóképpen, hatalmas lufira fújták fel - hogy márpedig én ennyit érek... 200 like-ot. Éppen ezért nem is állok szóba csak úgy  akárkikkel. Értitek, ez egy viselkedés is. Én siker vagyok, bomba vagyok, én oké vagyok, nekem nagyfaszenergiám van. Én tükrözlek téged, te tükrözzél engem. Buli az egész gyerekek. Minden nap szánok 10-40 percet arra, hogy az orrom kisebbnek tünjön, a hajam egyenesen álljon, és az öltözékemben ne legyen hiba. Ennyi a titkom, de cssss! Én se árulom el senkinek. A 200 likeolomnak csakis azert nyaltam a seggét, hogy likeoljanak engem. De nem bánta senki egy percre sem! Ők tényleg szimpatikusnak tartanak. Hisz elhitték rólam az image-em.

Olyan egyszerű az élet, amikor az önertékelésedet egy pillanat alatt helyrehozza egy szépen megkomponált ribipózos fotó, utólag megphotoshoppolva egy kicsit. Fair vagy nem fair fiúk, ezt már nem vehetitek el tőlünk. Ugyanis nőnek lenni azt jelenti, hogy látszani, tükrözni, észrevéve és csodálva lenni. Boccs. Ha ehhez még csalnunk is kell, mert nem vagyunk tökéletes szépségek, akkor még csalnunk is kell. Békéljetek meg a jelenséggel és ne gyertek itt nekünk folyton a retkes ronda büdös faszotokkal ..

Üzenem a volt osztályfőnökömnek is!

Posté par Aniamoi à 20:59 - Commentaires [0] - Permalien [#]