Nem vagy elég szerethető?

Nem mondják a férfiak, de általában ez szokott lenni az ok. Hm, érdekes. Igen, hiszen, ha valakit sokan szeretnek, hoz magával egy referenciát is róla.

Ezért másik kategória a 100 like-os csaj. Hiszen minden szerethető rajta: a kinézete, a viselkedése, a dilijei, a stílusa, a kisugárzása, minden. Könnyű vele egy hullámhosszra kerülni, érdeklődő, kedves, nyitott, alkalmazkodó, meghallgat téged, felvidít, tölt, stb.

Talán én már soha nem leszek ilyen. Én nagyon halk vagyok mindig. Gyerekkoromban nem voltam, de akkor még minden rólam szólt. Mindig a középpontban akartam lenni. Sosem voltam az a tükrözős fajta, aki másokat tud középpontba állítani.

Annyiszor mondják, hogy csak légy önmagad és ne törődj vele, hogy hányan szeretnek: talán ez is fordított pszichológia, mert természetesen nagyon is fontos, hogy szerethetőnek tartsanak. Nagyon sok dimenzióban fontosak az emberi kapcsolatok:

• segítik a túlélésünket
• segítenek levezetni a stresszt - csak azáltal, hogy van valaki, akinek elmesélheted, hogy mik történtek veled
• előnyökhöz juthatunk általunk - információkhoz, javakhoz, segítséghez

Ezért fontos ápolni a baráti kapcsolatainkat. Nem érdemes senkit sem leírni, teljesen kerülni. Legfeljebb ritkítani vele a kapcsolatot. De érdemes türelmesnek lenni, és néha magunkból is adni nekik, nem csak elvenni. Néha érdemes úgy érezni, hogy ez most elvett belőlünk, hiszen mi is kapunk valamit. Ezek csak apró és szükséges kompromisszumok az élethez.

Mindig megkülönböztettem, és amúgy a német nyelv is megkülönbözteti a barátokat és az ismerősöket.

A barátok azok, akik nem csak egy maszkot látnak, hanem ismerik a valódi gondolataidat is. Az ismerősök pedig azok, akik tulajdonképpen csak egy nézőközönség. Akikkel felszínesen jóban vagy, és akik úgy érzik, megéri nekik jóban lenniük veled.

De egyébként a barátok is ilyenek. Csak ők jobban ismernek.

A pasid pedig talán az, aki a legjobban ismer téged. Szinte jobban ismer téged, mint te magad. Olyan hibákat is lát benned, amiket mások nem. Amiket másoknak nem engedsz, hogy lássák.

És ugyanez igaz fordítva is: te is olyan hibákat láthatsz benne, amiket mások nem. Talán ezért vagyunk mindig olyan nagyon sziszifuszik párkapcsolati téren. Egyrészt szeretnénk, hogy mi legyünk a legfőbb bizalmasa a másik embernek, aki a legtöbbet tudja róla - másrészt versengünk a barátokkal e téren - így kicsit könnyebb annak, aki "nyílt lapokkal" játszik, és barát-barátnő ismerik egymást. De ugyanakkor, akivel a legtöbb időt töltünk, az ismer minket a legjobban. Mi is őt. Látjuk a hibáit is, látjuk idegesnek is, látjuk olyannak is, amikor nem figyel oda magára. És mindeközben talán a legrosszabb, hogy mi sem figyelünk oda magunkra. És könnyen elféltékenyedünk azokra, akik csak a felszínt látják. És könnyen elféltékenyedünk arra is, ha nem láthatjuk mi az ő egészét.

Szó mi szó, kifele egy image-t kell mutatnunk, ami erős. Azokkal pedig, akik közelebb állnak hozzánk, türelmesebbnek kell lennünk - mi sem vagyunk tökéletesek, ahogy ők sem azok.

Nem értem magamat, miért szeretnék néha néhány barátomtól megszabadulni. Zavar, hogy valamiben nyomik. Zavar, hogy nem a tökéletes emberek. Míg az egykori "tökéletes" barátaim nincsenek már sehol - az önzőek, a rosszak, az izgalmasabbak, a bulisabbak. Nem is jöttem ki velük soha olyan jól. Talán féltem is. Mert valójában nem is tartoztam küzéjük, csak szerettem volna. Talán ez csak az egóm. Nem is értem, miért vagyunk mi emberek sokszor annyira lekezelőek egymással.

Amikor végeredményben senki sem menekül a démonjai elől. Mindenkinek megvannak a hülyeségei, amiken talán nem is tud változtatni soha. Lehet, hogy ilyen nagyon mélyen kell dolgoznunk magunkon, lehet, hogy így kell tudni elfogadni magunkat, így kell tudni szeretni magunkat - és mások is szerethetnek.

Mindegy, milyen cselt akarunk bevetni, hogy kedveljenek minket - ez csak a felszínen működik. Ha olyan emberekkel akarunk közelebbi viszonyban lenni, akiknek örülnénk is, magunknak kell valamilyenné válnunk. De eltaszítani valakit, lekezelőnek lenni, mert valami rosszra emlékeztet minket magunkban, olyan butaság. 

Senki nem annyival felsőbbrendű másnál, hogy egyedül is életben tudna maradni. Szükségünk van emberekre. Szükségünk van kapcsolódásra. Néha mindegy, honnan jön. Türelmesnek kell lenni másokkal is és magunkkal is. Nincs mindenkire egy univerzális recept. Mindenki valami másban jó. Mindenkivel valami másért jó nekünk. És mi is mindig mindenkinek valami másért érjük meg másoknak, hogy ismerjenek minket.

Kell mindenkinek egy biztonsági háló. És ha ezek borulnak - talán bennünk volt hiba - talán letelt az ideje ennek a kapcsolüdásnak - talán nyitni kell újak felé. Az is igaz valahol, hogy annak az 5 embernek az átlaga vagyunk, akikkel körbevesszük magunkat. Ez sem mindegy. De az sem mindegy, hogy azok az emberek is akarnak-e minket.

Múltkor, amikor elmentünk bulizni, és kinéztem valakit, aki teljesen egyértelműen lerázott, rájöttem, hogy nincs az égvilágon semmi garancia arra, hogy akit te szívesen megismernél, akire kíváncsi vagy, az nyitott rád is. Egy kicsit szitkozódtam, de hamar továbbléptem. Az est végén rájöttem, hogy nem is veszítettem nagyot: ez, aki helyesnek tűnt, valójában egyáltalán nem szimpatikus. Egyik lánytól ment a másikhoz, fontoskodott, senki nem érezte jól magát vele, minden róla és a kis köcsög egójáról szólt. Miért vonzó az ilyen ember elsőre, és miért nem akarjuk őt hosszabb távon? Miért nem megyünk vele semmire az égvilágon?