De előbb a makacs rakaszkodás.

Valamivel muszáj elkergetnie az embernek magától a depresszív gondolatokat. Az olyasféléket, mint hogy: na... ennyi volt, ennyire sem érdekeltem. Tényleg képes ezt megtenni velem, hogy már a látszatát sem próbálja annak kelteni, hogy törődne velem. Ő tényleg nem szándékosan nem kérdezi meg, mi van a kórházba került nagypapámmal, tényleg nem szándékosan nem kérdezi meg hogy érzem magam, tényleg nem szándékosan nem tesz meg semmit abból, amit kérek tőle, egyszerűen csak annyira sem serkenti meg az agyi neuronjait a velem kapcsolatos információ, hogy eszébe sem jut, eltűnök az éterben, egyszerűen nem is létezem neki, hiába minden próbálkozás.

De a legjobban gyűlölt várakozás az, amire a kibaszott filmek tanítanak kurvára káros és alattomos módon. Ha nem értékel téged, egyszerűen csak hagyd ott, ne keresd többé, legyen büszkeséged, lépj tovább az életeddel! (Női magazinok is előszeretettel hangoztatják, hogy ez az egy és egyetlen, amit tehetsz, azt se firtatják különösebben, hogy most tényleg egy jellemhibás köcsöggel áldott meg téged az ég, hogy aztán végiggondolhasd: ilyetén formájában kellene-e neked a továbbiakban ez az egyszeri lúzer, vagy netán te vagy a jellemhibás hisztérikus picsa, aki önmaga gerjesztette problémák közül próbál meg kivergődni ép lélekkel, de ugyebár nem sikerül neki, és hát annyitól, hogy kidobja a csávóját, nyilván, nem lesz jobb semmi.) Filmbeli karaktereinknek ez mindig annyira egyszerűen megy. Mindig ők az erkölcsileg magasztosak, akikben semmi emberi gyengeség vagy kicsinyesség nincs, mit nekik az égető szeretet- vagy figyelem- vagy szexhiány, mit nekik a sok túlgondolt gondolat, mint pl "ha ezt eldobom, építhetek egy újat, kezdhetem az egész kibaszott elmúlt x évemet valami kurvara idegennel kurvara elolrol, aztan mi van ha az még ennél is rosszabb lesz,de csak x év múlva derül ki? Akkor aztán kurvára mi értelme volt pattognom?" Óh nem, önmagukat megmakacsolt filmbéli karakterektereink egyszerűen beálltak, mint valami iránytű, hogy a teljesen erkölcstelenül, méltatlanul, szar, gazember módjára viselkedő másodfőszereplő (általában férfi) - se említésre, se figyelemre, se semmire nem lehet méltó, egyszersmind érezze baromira mellőzve és baromira szarul magát, tanuljon ebből, jöjjön rá, hogy mekkora egy szar alak, menjen keresztül jellem- és karakterfejlődésen, majd térjen vissza oly formában, amely már megfelel az erkölcsileg is helyes viselkedésnek, teljesítse be az összes feléje támasztott elvárást, mert így jön el a világbéke.

A valóság ehhez képest: a szemétláda köcsög geci, aki egy eldobható szardarabként tekint rád és úgy is bánik veled A) nem fog ezután keresni egyáltalán, mert tényleg ennyit se érsz neki, legfeljebb 100as IQ-jú modellként próbálkozhatnál efféle érzelmi zsarolásokkal B) emberünk visszatér, de nem változtat semmit a hozzáállásán. Mivel mást nem talált helyetted, továbbra is téged használ ki arra, hogy neki kényelmesebb, jobb és szexuálisan aktívabb élete legyen, vagy hogy a te figyelmed által legyen BÁRMI jelentősége az ő életének (hiszen azt folyamatosan vissza kell neki jelezni). C) Ha ezt nem vagy hajlandó neki önzetlenül, önként és dalolva, semmit se várva cserébe nyújtani, akkor viszont jön a megtorlás. Akkor még látványosabban hanyagol, nem válaszol, nem áll veled szóba, hiszen semmire nem voltál jó neki, akkor meg kit érdekelsz, de úgy tényleg.

Ilyenkor jönnek az "ő a fasz" típusú felelősséghárító lesajnáló hozzászólások a jószándekú rokonoktól, barátnőktől, családtagoktól. Te tökéletes és ártatlan vagy, nem tudhattad, hiszen elborított a rózsaszín, de nem tudhattad és nem láthattad, amit ők már régóta tudtak: ez egy aljas szemét teljesen nyilvánvalóan narcisztikus, bipoláris, szociopata pszichiátriai beteg geciláda, akit ki kéne dobnod, mert nem érdemel meg téged! OK anya kidobtam, de kibaszottul hidegen hagyja. Ha annyira nem erdemelt meg engem, akkor most miért nem töri magát kétségbeesetten, hogy megérdemeljen? Miért nem tér vissza tele ígéretekkel, belátva, hogy fasz módjára viselkedett, beláva, hogy fontos vagyok neki, automatice felmondva azt amit én hallani szeretnék tőle, amit egy kibaszott pillanatra sem tudott soha a büdös életben megadni: hogy neki is fontos a közös jövőnk, hogy merre tart ez a kapcsolat, és hogy el ne veszítsük egymást buta félreértések és szarul kezelt konfliktusok miatt - 4 év azért mégiscsak 4 év, annak súlya van, jelentősége van. Egyszerűen nem lehet a mérleg másik felére tenni semmi és senki mást, aki versenybe szállhatna, hiszen ahhoz nem fűz olyan sok emlék, érdek, remény, közösen örült és közösen rettegett pillanat.

Úgyhogy akkor ilyenkor jön az "ő játszmázik, nem én" fázis. Meggyőzöd magad, hogy az egész viselkedése nem más, mint egy gyerekes tettetés, hogy őt ugyan ez az egész nem érdekli - amit MINDIG azért vet be, hogy annyira rosszul érezd magad, hogy te törj meg elsőként, menjél vissza hozzá, ezáltal jóvátéve, hogy kidobtad őt, hatalmasat, érzelemdúsat szexeljetek, és NE KELLJEN VÁLTOZTATNIA kurvára semmin. Megtanulta, hogy a legtutibb módszer az ex visszaszerzéséhez az, ha érzelmi távolság keletkezik, ahol el tud kezdeni hiányozni neked, el tudsz kezdeni visszavágyódni rá (nem mintha te nem pont ugyanezt tennéd most, ugyanebben a reményben - na miért is szoktak jók lenni a békülős szexek?) Meggyőzöd magad, hogy te ugyan veszíteni biztos nem veszítettél semmit. Ha akarsz, visszatáncikálsz, ha nem nem.

Ez a kapcsolat az évek során beállt egy bizonyos egyensúlyi állapotba, amiből időről-időre kibillen (általában akkor, amikor te megunod a másik férfiatlanságát, határozatlanságát, hogy nehezebb helyzetekben odategye magát, támaszkodhass és számíthass rá - ő ilyenkor, mint eleve bizonytalan, érzékeny és gyerekkora óta lelkileg sérült ember egyszerűen képtelen belátni, hogy valamit rosszul tett, hogy vele valami baj lenne. Nem tud mit kezdeni a helyzettel, ezért nem is kezd semmit a helyzettel. Saját sérelmére fókuszálva bevágja a durcát, és várja, hogy kiengeszteld (valamiért, amiről ő tehetett, de nem igazán ő, hanem a szülei - ez valóban, valóban tragikomikum, amivel egy "egészséges" önzőséggel megáldott ember egyszerűen nem áll le foglalkozni, csak valami kellemesen hangzó haszugsággal körítve eltávolítja az efféle alkatrészhibás embereket maga körül)

De aztán rájössz, hogy te is alkatrészhibás vagy, és anyád is az. Az a kibaszott narcisztikus sikertelen picsa anyád, akinek egyszerűen utálsz egyáltalán a közelében lenni. Már ha megszólal, abban hátsó szándéka van, már ha mond valamit, azért cserébe azt várja, hogy őt ismerjék el, már ha kérdez valamit, a válaszra oda sem figyel egyáltalán - egyszerűen csak elszívja az életet maga körül mindenkiből, nem csoda, hogy világ életében eldobták őt is, mert alkatrészhibás. És képtelen rálátni. Egyszerűen észre sem veszi. Még több öntömjénezésbe, önpusztítással vegyített öntökéletességbe burkolózik, vagy neki van igaza, vagy neki van igaza. Nála jobb a világon nincsen is. Belehalna, ha esetleg a sajá lánya sikeresebb, vagy boldogabb lenne, mint ő. Nem is érdekli az egész, neki az olyan emberek nem számítanak, akik nem képesek visszatükrözni neki az önnön hatalmasságát-nagyságát.

Az alkatrészhibás anyád elől pedig mindig a csávódhoz menekülsz, mert ott egészségesnek tűnik a figyelem, amit kapsz. A megértő hümmögés, a valódi érdeklődés - még ha csak ámeneti is, olyan neked, mint valami oázis a sivatag közepén. Segít túllendíteni a nehézségeken, az élet völgyein keresztülrúgdos egy kicsit.

De nincs ingyen. Az a baj, hogy kurvára nincs ingyen. Az időddel és a lehetőségeiddel fizetsz érte. Papás-mamás-terapeutást játszotok, miközben idővel nem csak az élet okozza neked a nehézségeket, hanem ő maga. Már attól rosszul érzed magad, ahogy bánik veled, ahogy magától nem érdeklődik, és te magad követeled ki a kárpótlását. Már attól rosszul érzed magad, ahogyan gondolkodik a világról és rólad.  Mert ő jobbat szeretne. Olyan értékes valakit, aki sok mindenki szerint értékes. Miközben nyújtja neked a vigaszt és te nyújtod neki a vigaszt, hogy egymásra azért számíthattok, gondolatban már máshol járna, más valakivel. Valaki olyannal, aki észlelve az alkatrészhibáit egy percet se időzne nála többet.

De beállt valamiféle egyensúly, ahol te ezeket a gondolatokat egyszerűen megsemmisítetted. Szeret ő, hiszen válaszol. Minimálisan, de ott van. Csak nem akar. Dehát kit erdekel, jobb, mint a semmi. Ez egyensúlyban tart téged is, hiszen van valakid. Csak egy összebújás, és kiegyenlitődik a számla, a világ szebbnek tűnik, az életed sikeresebbnek tűnik, boldoggá tesz. Varod, hogy belássa, a magatok fajtának be kellene érnie ennyivel is. Nem kellene elérhetetlen vágyak után futkosni, ahogy ő tenné legszívesebben. Nem hagyod, hogy cserben hagyjon, es egyre mélyebbre ásod magad, hiszen ez minden figyelmedet és energiádat leköti. Szerencsétlen módon pont azt tanítod neki, hogy bárhogyan viselkedhet veled, mindig újból őt kapod elő, hogy jobban erezd magad. Egyre kevésbé lát értekesnek, miközben te egyre ketségbeesetten vágyod ertékesnek látva érezni magad.

Évek ota keresed az ellenszerét ennek az ördögi körnek, és nem találod.

Aztán egyszercsak megrazod magad, és azt mondod elég volt ebből. Nem mintha először tennéd. Megpróbáltál már korábban is szabadulni a méltatlan helyzetből, de csak még még melyebbre süllyedtél, ahogyan most is.

Nem elég, hogy nem tudod előkapni őt, mint a mindenre gyógyír gyógyszert. Nem elég, hogy az elmúlt 4 éved kukaban landolt, közel 30 évesen nincs melletted és előtted senki és semmi. Az életed perspektíváját még a saját anyád is akarva-akaratlanul csak aláásni tudja. Nem marad immáron senkid. Csak te. Saját magadnak. Meg az élet nehézségei, amik így még nehezebbnek tűnnek.

Az ember mindig próbálkozik, hogy az efféle depresszív gondolatokat elhesegesse. Valamibe mindig kapaszkodik. Egy álomba, egy vágyba, egy perspektívába. Vagy épp abba az emberbe, aki mindezeket egyszemélyben képviseli.

Pedig aztán mégis van olyan, hogy kiábrándulsz. Velem is megtörtént. En is tudtam azt mondani, hogy ugyan kit érdekel mar ez a pöcsfej. Nem olyan, amilyennek én megszépítve latni akartam. Egy sérült, káros, önző alak, aki csak rabolta az időmet, aki szűkkezűen osztogatta a szeretetmorzsákat, hogy már egy apró morzsától földhöz vágjam magam örömömben, és folyamatosan azzal nyomasszam magam, hogy miért nem érdemlek tőle többet? Egyfajta közönnyel viszonyultam már én ehhez az egészhez. Ha vége kell hogy legyen, vége kell, hogy legyen. Racionálisan csak jobb megadni a teret valaki olyannak, akivel majd talán lehet is kezdeni valamit.

De a szív ezt olyan nehezen tudja elfogadni. A szív valamiért még mindig azt mondja: mit kellene még tennem azért, hogy ő legyen az, akivel lehetne kezdeni valamit?

És itt a csapda. Itt a hatalmas kibaszott csapda, ugyanis ezért én már nem tehetek semmit, ezért neki kellene tennie valamit. Neki kellene jönnie, és akarni, és nekem kéne nem beérnem kevesebbel, mint ami elvárható volna.

De ő nem fog jönni és akarni. És ez mindig ANNYIRA fáj, hogy ezt egy MÉG MÉLTATLANABB helyzetnek ítélem, mint az eddigi, és kikövetelem, hogy beszéljük meg, ne merészeljen így eltűnni, egyszerűen lehet h felbukkanok a lakásán, ő ezen nevet egyet, és 10 perccel később elégedetten fekszünk egymás mellett, mint akik soha életükben nem szexeltek még ilyen jót. Ujból teljesnek, boldognak, elégedettnek erzem magam. Győzelem-még az enyem vagy -gondolom. De aztán fokozatosan csökken ez a jó érzés, és jön helyette a keserűség. Hol vagy, amikor jelentkezned kéne, hol avgy, amikor jönnöd kéne? Hol vagy, amikor szükségem lenne rád?

Mintha rájött volna mi a titka annak, hogy úgy kínozzon, hogy sose tudjak elszakadni mellőle. Mintha neki ez a szadizmus lenne a bevált receptje arra, hogy úgy kapja a fantasztikus lelki-érzelmi-fizikai extázissal járó nem evilági szexet, hogy SEMMIT nem tesz érte, hiszen én jövök, és én akarom.

Mintha a pszichológusnál tanulta volna ezt. Hogy ahelyett, hogy ő futna-udvarolna mint egy szegény-szerelmes tinifiú, egyszerűen másfele koncentrálja az energiáit, és így lehet sikere e téren.

Hiszen neki ez volt a vágya. A siker. E téren. Állítólag mindegy, hogy kivel. Minél több emberrel. Gyakorlatilag, én felszálltam vele erre a vonatra. Nem akartam kimaradni belőle.

Gyakorlatilag nem minél több emberrel élte meg, hanem velem.

Aztán egyszercsak az asztalra csaptam. Egyszercsak leszálltam a vonatról. Mint aki egy demo verzió volt egy számítógépes játékból, és most már kérné a szórakozásért az árat is. Igen. Ez a szórakozás ez már nekem nem kifizetődő. Mar egyre gyakrabban jött a masnapi megbánás. Hogy a pillanatnyi élvezet után jön a kialvatlan, hatékonytalan nap, ahol nem tudom felelősségteljesen ellátni a feladataim. Hogy SEHOL nem eri meg nekem ez az egész. Hogy csak egy dolgot tudok: 3 évvel ezelőtt is pont ugyanennyire reménytelenül bíztam abban, hogy ez az ember, akihez a legmélyebb és legfelszínesebb szinteken is maximálisan közöm van, ez nem szégyellendő. Hogy beszélhetek róla a rokonok előtt, hogy majdegyszer tervbe kerül végülis valami esküvő vagy összeköltözés. Hogy a karácsony nem a BASSZA MEG hol tart már megint még mindig a magáneletem öngyilkos hangulatában telik.

Aztán az ember rájön, hogy hiába, annyira hiába várja a jutalmat az élettől, akár jól viselkedett, akar rosszul. Akár helyesen tette, amit tett, akár helytelenül. Nincs igazságszolgáltatás, az van, amit megszerzel magadnak. Az van, amit összeépítesz és összerombolsz magad körül, meg amit hagysz széthullani. Az van, amivel szerencséd volt, és amivel nem. Az van, amitől jobban érzed magad, és amitől nem. Az van, ami ellen tehetlen vagy, ami ellen tehettél volna, és ami ellen tettél is. Az van, hogy rajtad kívül senki nem tudhatja mi a jó neked, de van úgy, hogy még te magad sem tudod. Az van, hogy senki nem fekete-fehér. Az van, hogy irreálisan sokat vársz magadtól és másoktól is.az van, hogy így mindig csak a csalódás lesz. Az van, hogy áltattad magad valamivel, amit soha nem igert neked senki. Az van, hogy egyedül mindig kevesebb az eröd, mint kapcsolatban. Akármilyen romboló, pusztító, mások szerint káros, te hajthatatlan voltál, hogy se neked jobb így, mint nelküle. Mert legalább az utálat is valódi, minden valódi, valami mindig történik körülötted, ami erzelmileg repít, vagy épp fejre állít. Az van, hogy az erősebbekhez vonzódsz, és most úgy tűnik ő az erősebb. Az van, hogy hirtelen mintha elfogytak volna az eszközeid. Pont ugyanolyan szarul viselsz egy szakítast, mint eddig. Tök mindegy, ki kezdte. Mindig ugyanaz a vége. Neked kellene ő jobban, mint te neki. Az van, hogy hiányzik még aza béna egyensúlyi állapot is, amiben tudtad, hogy a végén nem kapsz majd semmit. De hogy átmenetileg megkaptad, helyretette a világodat. Átmenetileg. Az van, hogy nincs most erre megoldásod. Az van, hogy tudod, hogy még egyszer visszamész, meg rosszabb feltételek között találod majd magad. Az van, hogy tudod, hogy arra várni is felesleges, hogy te diktálhasd a feltételeket. Mert úgy ő nem jön. Attól ő nem becsül jobban, ő nem becsül senkit. Az van, hogy most semmi és senki nem nyújt vigaszt. Az van, hogy most vereség van. Egy hatalmas. Szembenézés van, amit mindig probaltál megkerülni. Az van, hogy NEM KELLETTÉL. ELÉGGÉ. Az van, hogy meg ne próbáld bizonyítani, hogy mégis kellhetnél, mert abba csak belepusztulsz. 

Az ember mindig próbálja elhessegetni az efféle depresszív gondolatokat. Azt mondja, nem, velem minden rendben. Azt mondja nem, jó ez így. Akkor is, ha belül üvölt, és tudja, hogy nincs jól, nagyon nincs jól. A szerelmi csalódásra csak a szerelem a gyógyír. De addig is az ember beéri ilyenekkel, hogy de jó lesz, ha kisüt majd a nap. De jó lesz, ha elérek egy kitűzött célt. De jó lesz, ha mindegy hogyan, de egy kicsit is jobban érzem magam, ha azt erzem a masik azert gondol rám, azért hiányzok neki. Hiszen ha ő- aki a legközelebbről látott engem ertéktelennek tart, akkor hogyan is lehetnék ertékes? Ugye? Hogyan is lehetne erőm megmászni nap mint nap az újabb hegyeket? Hát sehogyan.. tengődök. Veszítésben vagyok. Veszteségben vagyok. Próbálok ugy tenni, mintha ettől csak jobb jöhetne, nem rosszabb. Próbálom azt mondani: nade ki az erősebb? Az okosabb? Az ügyesebb? Tényleg ő? Nem lehet, hogy csak rossz napom van? Nem lehet, hogy ha túljutok ezen, egyszer tényleg ő bukkan fel, olyan feltételekkel, amik nekem is vegre megfelelhetnének? Nem lehet, hogy annak a 4 évnek TÉNYLEG súlya van, ami őt ugyanúgy visszagravitálja hozzam, mint engem hozzá? Nem lehet, hogy mindegy mit teszek, de nem lenne szabad megadnom magam annak a depresszív gondolatnak, hogy ITTAVEGE fusselvéle? Nem lehet, hogy ő tényleg ennyire profin csinalja mar azt, hogy hogyan bizonytalanítson el saját magamban es okozzon akkora fajdalmat, hogy így terjek vissza hozzá, mert mast nem tud? Megadni amit akarok keptelen? Nem lehrt, hogy igy tart es igy tartom magamat is fogságban? 

Nem lehet, hogy ez csak atmeneti rossz érzés, amit sikerült elhitetbie velem, hogy nem miatta nincsen jövője ennek, hanem én nem voltam elég? Nem lehet, hogy ez tenyleg az elet próbája, hogy mennyire erősen tudok hinni magamban es abban  hogy a nyertes oldalon kötök ki? Nem lehrt, hogy valahol valaki fenn a mennyben egyszerűen nevet azon, hogy egy ilyen szep, normális, tehetséges, okos lányt mint engem milyen könnyű elbizonytalanítani és vergődtetni, mert az egesz tarsadalom keptelen erőssé nevelni a lányait?

Nem lehrt, hogy jobb vagyok, mint amit hiszek magamról, és ennek semmi de semmi köze a kapcsolati állapotomhoz? Nem lehet, hogy jól tettem, amit tettem, de ennek nibcs jutalma - legalábbis nem azonnal? Nem lehrt, hogy legrosszabb esrtben - valóban nem jön egy jobb, de jön valaki, akivel majd beérem, és akivel majd nem lesz ez a sok faszság, hanem nyugodtan körbemutogathatom karacsonykor, nyugodtan alhatok, nyugodtan megpihenhetek mellette, mert nem csak egy illúzió lesz, hogy ő van - hanem tényleg lesz és akar is lenni? Nem lehet, hogy ez könnyebben jön majd, mint most gondolnám? Nem lehet, hogy - szemben az eddigi tapasztalatokkal - a világ megsem zárodik be az egyetem végeztekor? 

Nem lehet, hogy - ugyan nincs semmiféle sors, se jószándekú akarat, ami drukkol nekem - de BIZONY arra van szükségem, hogy legalább en drukkolni tudjak magamnak és ennek a köcsög Daninak a véleményét le tudjam szarni?

Igen, van egy ilyen sürgető hang belül, hogy na mi lesz már, mi lesz már. Itt a nagy legüres tér, most kellene millió más csavonak kopogtatni, ha tenlyeg annyira fantasztikus lennék, nem lehet hogy azért megiscsak egy öregedő káka vagyok, aki alig áll a lábán? Nem lehet, hogy tenyleg kevesebbet erek, mint amit a joi buszkeseg sugallni akarna?

Vagy nem lehet, hogy - pont az ilyen gondolatok miatt -Daninak túl olcsón adtam magam?

Érdekes, érdekes.. a nőies annyi, hogy érezd jól magad. Tenyleg. Nem értem, mi megy ezen ennyire nehezen. Mi negy ezen ennyire nehezen anyának. Mi megy ezen ennyire nehezen nekem. Egyszerűen érezd jól magad. Engedd meg magadnak, hogy jól erezhesd magad. Engedd meg magadnak, hogy békében légy magaddal es a világgal, mert ez az alapallapotod. Ide kell eltalálnod, és itt már nem erőltetett a boldogság. Nem félsz, hogy ugyan mi hogyan történhet a lehető legosmányabbul es legszarabbul. Nem sietteted, hogy révbe érj, mert nem félsz attól, hogy nem fogsz, és tudod  hogy az aggodalom sem segít egy cseppet sem. Mert ki az közületek, aki aggódással megemelte volna termetét egy arasszal?

Meg az is lehet, hogy Daninak is csak ennyi hiányzott belőlem. A nőies. Még az is lehet, hogy az egyetlen, amit elrontottam az, hogy mindig automatikusan érte nyúltam, ha gyógyszer kellett. Hogy jól erezzem magam.

Még az is lehet, hogy Dani tenyleg szeretett, de nem akart sajnálni. Ahogyan magát sem.

Még az is lehet, hogy a dolgok nem olyan rosszak, mint amilyennek most tűnnek. Még az is lehet, hogy addig nem állok meg, amíg egy nap újra nem érzem azt: minden rendben, minden stimmel, minden csodás, minden egyszerűen megoldódott.

Azt hiszem a "szakitás" utáni huzavonában természetes, hogy hol az egyik fél erzi magát erősebbnek és ez a masikat kemenyen földhöz tudja vágni - hol fordítva. Hiszen a kapocs nem vágódik még el ilyenkor.

Azt hiszem nem csak a kapcsolatban vannak neha megbomló egyensúlyi állapotok, hanem magunkban is, és azt hiszem az a kapcsolatfüggőség, ha a másik nélkül nem is talalunk oda magunktol vissza. Azt hiszem erről papol mindenki, hogy szeresd magad, hogy úgy nem kellesz senkinek, ha rajta lógsz. De nekem muszáj mindig a saját szavaimmal megfogalmaznom, mert nekem annyi nem volt elég, hogy egyszerűen szeresd magad. En ilyen vagyok, nem bírom a kliseket.