Kikérni magamnak, vaagy..

Altalában nem fogtam vissza magam, ha úgy éreztem, hogy nagyon igazságtalan és nagyon megbánt. Számon kértem a viselkedését. Kiontottam rá a haragom. Most is legszívesebben ezt tenném, bár tudom, hogy céltalan.

Tudom előre a válaszait, nem tud mondani semmi újat. Hogy ő nem szerelmes, meg ő nem boldog. Meg többre és jobbra vágyik. Miért alázzam meg magam újra és újra? Nincs itt, ha szükségem lenne rá, mert nem érdekli már ez az egész. Az elmúlt ket hónapban ÖSSZESEN 5x szexeltünk. CSAK.

Láttuk tegnap egymást. Ő is pont rám nézett, én is pont rá. Ő talán asszem Orsival jött a büfébe. Előtte nagyban magyarázott neki valamit, meg gesztikulált. Én egyedül kullogtam ki apához a forgalmit kicserélni. De pont összeért a tekintetünk. Volt valami a nézésében. Valami megbánás, vagy aggodalom. Nem éreztem sem ellenségeskedést, sem közönyt. Utána órakig majd megőrültem, annyira át akartam menni hozzá és csak sodródni egyet a szenvedéllyel, mint régen, mit sem törődve a következményekkel. Annyira áramlott valami. Vége lett a munkának. Persze ő sehol, mint mindig, egyenesen hazament, most is. Soha egyszer sem kérdezte meg munka után, mielőtt hazaindulna, hogy megvárjon-e, menjünk-e együtt. Milyen volt a napom. Soha egyszer se kérdezte meg, hogy menjünk-e büfébe együtt. Vagy ebédeljünk együtt. Mindig úgy mozgunk ezen a klinikán, mint a szellemek.. tessék, ennyit a nagy álmomról, hogy majd mi ketten itt együtt.

De ezen nem voltam akkor fennakadva, hát ez eddig is így volt. A recept egyszerű, ha akarok vele lenni, odamegyek hozzá, ha nem, nem. Nem tudtam igazán eldönteni. Azt éreztem, hogy jól esne... de bölcsebbnek tűnt inkább ruhát vásárolni magamnak, így aztán elsétáltam a corvin plázába, hogy addig is dűlőre jussak mi legyen. Az öltözőfülkében megijedtem, olyan rég nem láttam a saját hátamat, az egyik anyajegyem megváltozott... inkább depigmentálódott, mint malignus jegyeket mutatott volna, és Dani is pont ilyeneket mondott, hogy neki az egyik kifakult, meg megjelent máshol egy másik. Ne menj most ezért át. Amúgy se mostál hajat, lábszagod van a topánkától, meg büdi vagy. Ne menj most át, kétségbeesetten, hogy kellene-e melanoma szűrésre menned. Te is orvos vagy, majd eldöntöd te is. Vagy rákérdezel egy másik napon. Amikor civilizáltabban nézel ki. Nincsen semmi akut teendő ezzel most úgysem.

Vettem egy csini fekete ruhát, kicsit sóhajtoztam, hogy denehézmár a kurva élet, és hogy sokkal, de sokkal jobban figyelnem kéne az egészségemre, remélve hogy nem most fogok megtörten, vereségtől és veszteségtől roskadva melanomaban elhalálozni 29 évesen. Kicsit megrettentem a saját önpusztító tendenciáimtól. Egy pillanatra tényleg rohantam volna hozzá. Hogy ne szórakozzunk már. Látod, megint bajban vagyok. Látod, ennyi a lényeg, hogy en bajban vagyok, te meg megóvsz. Ennyi. Nem megy ez nélküled, és nem akarom ezt nélküled. Nem egészséges nélküled. Nekem melletted a helyem, és fordítva is. Ne szórakozzál mar velem a hülyeségeiddel. Majd én azt nem hagyom, ahogy eddig sem hagytam.

De kifizettem a ruhát, kicsit sokba került, ahhoz kepest, hogy nehéz felhúzni a cipzárját, és ahhoz képest, hogy csak valami felvidító jó vételre vadásztam volna. Annyira nem volt jó vétel. Beültem a kocsiba, megkérdeztem mi van vacsira, mert annyira rossz volt a tegnapi máj. Nem nőtt azóta a valaszték, így útközben vettem a mekiben finomat. Eleredt az eső. Zuhogott nagyon. De már az eső előtti levegő illata felidézte bennem a friss dunaparti savoyás levegőt. Az visszhangzott a fejemben, hogy D.I. a dunakanyarban vett egy Dunára panorámás házat huszon x millióért - bár erre még nyilván rá kell majd költenie. Arra gondoltam, ha ő meglépte ezt, talán nekem is ideje meglépnem a savoyát. Batorság és tökösség, na. Vagy legalább meg kéne erdeklődnöm, hogy most mégis mennyi pénzzel számoljunk, mennyi tartalék kell és stb. Mert hirtelen olyan tisztán azt éreztem, hogy ez a jó választás, és ezt a lakást szeretném a sajátoménak tudni. Ez az álom.

De aztán hazaértem, és hiába a jó hangulatom, valahogy nem tűnt jó ötletnek ezt most szóba hozni. Rossz érzésekkel feküdtem le. Ma túl rendes voltam. Nem nentem át D.hoz, pedig milyen jól esett volna, és 90%, hogy miután látott engem, benne ís feléledt a vágy. Hatalmas őrült jó szex lett volna. Nem léptem semmit a savoya ügyében, anya meg még mindig a kibaszott budaörsi felújításról kezdett dumálni. Lecsapta előlem az alkalmat, ezek után már tényleg reménytelen lett volna szóba hoznom még a savoyát is. Elmúlt. Elrontottam. A jókedvet mindig meg kell lovagolni, ilyenkor tud az ember bízva magában olyan dolgokat is kérni, olyan dolgokat is tenni magáért, amit máskor pofátlannak érezne. Elszúrtam. Ma se tettem semmit a jövőmért. Bementem dolgozni, aztán pénzt költöttem egy ruhára, amit azt sem tudom mikor veszek majd fel. Ennyi. Láttuk egymást D.val, de nem keresett utána, én ezt nem kértem számon rajta, nincs több játék, ennek is annyi. Itt vagyok ismét, a gyerekszobámban, a kibaszott szüleimmel, akik egy fűszálat nem tettek keresztbe továbbra sem azért, hogy legyen lakasom, anyám a kibaszott kerti partyt erolteti, hat ezert vt olyan fontos felújítani a kertet, meg a házat, az álomlakásom meg szépen elúszik..

Ma reggel anyám nem ébresztett. Az ébresztőmre ébredtem 7kor, amikor már indulni kellett volna. Pedig így is borzalmasan kialvatlannak éreztem magam. Rosszul indult a nap. Az idő is egész végig olyan ronda borongós volt. Borzalmasan éreztem magam és legfőképpen D.miatt. Azóta is semmi hír. Én ezt így nem tudom csinálni. Nem tudok még egyik napon lelkesen menni dolgozni, hogy ez az álmom, megörülni, hogy ő küldött egy beteget CT-re, lelkesen megírni neki, várni, hogy na összefutunk-e... aztán következő nap azzal szembesülni, hogy ezt az egészet annyira leszarja. Összefutunk vagy nem, itt dolgozom vagy nem... a szívem szakad meg, ez így nem jó. Ez így nem. Önmagában, önmagáért nem. Csak együtt. Annak semmi értelme, hogy ez az álom csak nekem legyen fontos, neki ne. Próbáltam összekaparni magam, de nem igazán tudtam koncentrálni. Nem éreztem többé fontosnak a munkámat. Nem éreztem, hogy ott lennék, ahol lenni akarok, és azt élem, amit szeretnék, amit kell. Így nem. Ha neki nem számít, akkor nem számít egyáltalán. Egész nap csak a saját írásaimat olvasgattam. Háha ad egy kis erőt, egy kis kapaszkodót. Egészen helyre is tettem saját magam. Az a mondatom adta a legtöbb erőt, hogy D.talán tényleg szeretett is, de sajnálni nem akart, ahogy magát se. Tehát, hogy abban az egyben lennék már végre jobb, hogy nem tőle teszem függővé a jókedvemet, az életemet, az önbizalmamat, meg ilyenek. Hogy talán pont ott rontottam el, hogy mindig hozzá nyúltam, ha jobban akartam magam érezni. Miért? Miért nincs valami másik forrásom?

Azt írtam, hogy nem tehetek többet ezért a dologért, csakis ő, de ez nem igaz. Nagyon sok mindent tehetek érte, csak épp nem felé kell irányulnia, hanem magam felé. Ezt nem láttam meg eddig. Hát igen, talán túl sokat vagyok a fejemben, túl sokat ebben a lineáris, férfias, céltudatos működésben. Ha Dani miatt szomorkodom, Danival kell beszélnem, megoldanom, helyrehoznUNK, logikus nem? Ha a szeretetére vágyom, ki kell csikarnom tőle, bárhogyan és bármi áron - cél elérve, nemde? És újból szárnyalhatok, és újból van értelme az életnek meg munkába mennem. Rossz kedvem van > Dani > jó kedv. Mindegy mit makog szerelelmről meg gonoszkodik, azért csak szeret ő engem, csak fontos vagyok neki, csak egy újabb hülye félreértés volt ez, ami feltépte megint a régi sebeket, csak neki kéne helyrehozni, de megint nem tudja, hogy neki kéne... megint fogalma sincs mit kéne tennie.. ezért lehetek vele olyan rámenős, jöhetek-mehetek az életében ahogy kedvem van, amire lássuk be, egy elkötelezett kapcsolatban nem sok esélyem lenne.. ezt azért én is szeretem...

Olvastam a régi okosságaimat, bölcsességeimet, egyrészt megdöbbentő, hogy milyen régóta kell hallgatnom tőle a fájóbbnál fájóbb magyarázatait arra, hogy miért nem bánik velem jobban, másrészt nagyon kettős volt eddig is a viszonyulásom hozzá. Néha úgy tettem helyre magam, hogy nekem marpedig rá van szükségem érti is a fene hogy miért, néha meg úgy tettem helyre magam, hogy nem várhatom örökkön örökké, hogy tőle függjön a lelki békém, lennék mar erősebb önmagam, töltekezzek máshonnan, legyen elég időm jól érezni magam, arra, hogy nőnek is erezzem magam - de ahogy visszagondolok, a gyakorlatban ez nem volt kivitelezhető. Franc se tudja megmondani, hogy tényleg ennyire nem vagyok képes fordpszit alkalmazni és ezzel bukom mindig a párkapcsolataimat, vagy bennük van a hiba, mert nem kellene a viselkedésüktől értéktelennek és szeretetlennek éreznem magam. Valószínűleg is-is. Valószínűleg tényleg túlzottan kapcsolatfüggő vagyok.

De azért azt még megpróbálhatom Daniert, hogy nem teszek érte semmit. Magamért teszek. Nem csapkodom az asztalt magamból kikelve, hogy hogy lehet ekkora érzéketlen paraszt bunkó. Semmi értelme. Vagy nem veszi észre, vagy tudja, de nem érdekli. Vagy úgy tesz. Mindegy is. Nem kéne, hogy ennyire kiakasszon. Nem kéne emiatt rosszul ereznem magam. Lehet, hogy ezt kéne tennem erte igen, hogy nem hagyom, hogy felhúzzon, bosszantson, padlóra küldjön. Hogy megtaláljam a jókedvemet nélküle is. Csak így tudok erős lenni, és csak így vágyhat rám. Kerdés, hogy akkor kell-e egyáltalán nekem ez az ember, ha nem amiatt, hogy vigasztaljon, ha nem amiatt, hogy ott legyen így-úgy ámmal, amikor én erre vágyódom, szeretve levésre. Annyira hatalmas a világ, olyan kiszámíthatatlan az élet, annyi élmény és lehetőség vár még. Miért is kellene pont ehhez az egy emberhez ragaszkodnom, aki a minimumnál többet nyújtani nem képes, nem akar, nem hajlandó, aki mindig szomorúvá tesz, akit ez hidegen hagy? Ennyire hidegen? Aki a forró ölelés után pattan és megy a dolgára, ugyanezt várja tőlem is, aztán kiröhög, hogy miért, mégis mit vártam?

Ültem az autóban, nem akartam még hazamenni. Merült a mobilom, így felraktam tölteni, tovább olvasva a postokat, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Annyira jókat írtam. Annyira mai napig is egyetértek mindennel. És igen, ad egy kis erőt, hogy ugyan nem más van hasonló slamasztikában mint én a maga egyszerű felszínes klisés gondolataival, hanem en vagyok ugyanabban, amiben korábban számtalanszor - de ez a legjobb, mert annyiszor és olyan szépen körbejartam ami most is ugyanúgy foglalkoztat. Jó volt akkor is kiírni magamból a gondolataimat, és ugyan gyökeres valtozás a kapcsolatunkban egyszer sem volt azóta sem - ha akartam, Dani továbbra is ott volt nekem, a magunk kompromisszumos félig-meddig megalázó, de olyannyira testileg-lelkileg kielégítő, boldogító, szerelmes-mámoros módján.

Ültem az autóban, aztán lemerült az aksi. Nem indult a motor. Anyának kellett hazavinnie. Totális csőd. Ma se mentem át. Már nincs autóm se. Egy csomó pénz lesz a javítás. Ilyenkor egy átlag lány ezeket amolyan jelnek tekinti. Nem kellett vna ennyit büszkelegni. Bezzeg ha tegnap átmentem vna instant megbeszélni, megoldani és visszakavarodni az alap egyensúlyi állapotunkba. Ma szárnyaltam volna. Nem lett volna kín próbálni dolgozni, örömmel tettem volna. Nem ültem volna a kocsiban zabálva a korábbi gondolataimat, hogy valamit lökjenek már rajtam, hogy na most merre  mi legyen. Mi is a jó megoldás ilyenkor. Vagy ha legalább a savoya projekt sínen lenne, legalább az lelkesítene, ha ezt szóba hoztam volna tegnap. Ezek jelek az univerzumtól, hogy nem jó úton vagyok.

De hát én földhözragadtabb lány vagyok. Egyszerűen sokat bénáztam. Olyankor, amikor nem merek hatarozottan dönteni és lépni, mert már bizonytalan vagyok mi is a jó, olyankor van, hogy lépéskényszerbe kerülök. Van, hogy egyik rossz követi a másikat. Van, hogy egyik jó a másikat. Szabályszerüen és szükségszerűen nem lehetséges csak az utóbbi. Bénáztam egyet és ennek semmiféle misztikus oka nincs. Rosszul aludtam. Szörnyen kész voltam Dani viselkedésétől.

De lehet, hogy jobb is, hogy így történt. Nem tudok már mást mit mondani. Lehet, hogy jobb, hogy leállítottam magam, hogy nem rohangálhatok többé impulzusszerűen az után, amire épp vágyom, ami épp eszemben jut, amihez épp kedvem van, mintha ez lenne az élet es a boldogság titkos receptje, hogy aztán ott találjam magam a padlón, hogy gyászolok, de attól még a fuckbuddy az fuckbuddy, nem egy társ, akinek a vállán kisírhafom a szemem, aki ha kell eljön velem a temetésre is... nem, a fuckbuddy ilyenkor háttérbe húzódik, kivárja amíg újból kapható vagy egy kis mókára, és akkor támad. Pont az a felnőtt, hogy mérlegre teszem a hosszabb távú kockázatokat is, és ha nem éri meg, hát éhesen és kielégítetlenül maradva, talán még bénán is érezve magam, de lemondok a pillanatnyi élvezetről, mert egyszerűen egy netto őrültség és önmagammal kicseszés.

Majd lesz valahogy. Nekem picsanyugodtnak kéne lennem, hogy én ehhez 10%-ot kell hogy hozzátegyek, többet nem. A többi úgyis megoldódik. Úgyis lesz valahogy. Mit paráztassam magam meg szomorkodjak olyanon, ami nem vezetett volna sehova? Valaminek nagyon változni kéne, valaminek nagyon változni kellett. Nem éri meg szőnyeg alá söpörni és úgy tenni, mintha folytathatnánk még valaha is ezt oly formában, mint eddig. Nem éri meg nála csapkodnom az asztalt. Nem kell ő már ebbe az egészbe egyáltalán. Nem így. Ha van egy kis eszem én ezt már nem hagyom többet. Vagy jöjjön és bizonyítson, vagy menjen Isten hírével! Tűnjön el az életemből, vagy ha fel is bukkan, majd levegőnek nézem. Nem olyan komplikált... ha szeret, szeressen rendesen... és más opció nincs.

Nem leszek többé önmagamból kikelt, önmagamban elbizonytalanodott hisztis p*csa. Az nem elegáns, és nem illik az image-embe se, meg az önmagamról alkotott ideálképbe se. Ezt az embert fel kellene gyújtani, vagy ki kellene találni, de még hogy ÉN erezzem rosszul magam MIATTA.. nem véletlen vetettem el a gyerekét. Jól beszoptam volna egész életemre..

Na ez is mily remek példa a pillanatnyi impulzusok kontra hosszútávú következmények bölcseletességre.