A toxikus párkapcsolat. Brrrr méreg Gollam Gollam

Egyszercsak meghallottam a Back to you c. Dalt a rádióban. Persze én odafigyelek a dalszövegre is, egyből kapcsoltam, hogy na ez szól rólunk.

Ma újból és újból meghallgattam, mert volt eleinte valami megnyugtató abban, hogy de úgyis... visszatalálunk mindig egymáshoz.

Most viszont már inkább felkavaró. Mitől lesz egy kapcsolat ennyire bántó mind a két fél számára? És jobb-e ha békén hagyjuk egymást? Biztos, hogy mindig a férfi a hibás, amikor nem tud érzelmi biztonságot nyújtani - számára akkor az ezt követelő nő is toxikus?

Ez akkor egészen egyszerűen csak két éretlen ember, akinek nem igazán vannak rendben az énhatárai, nem tudnak uralkodni az érzéseiken és egyszerűen rossz kiegészítői egymásnak?

Lehet, hogy a férfinak egy elnézőbb és erősebb nő kellene, akinek nincsenek túl magas elvárásai - képes a férfit anélkül is szeretni, hogy meg akarná kötni a kezét, anélkül, hogy mindig szenvedélyt és odaadást akarjon érezni részeről? Képes vállat vonni arra, amivel akarva-akaratlanul megbántja őt a férfi, tényleg, ő neki mindegy, hogy ki áll nyerésre, ki áll vesztésre, hogy a férfi merre koncentrálja a figyelmét, hagyja őt élni és szabadon létezni, szabad akaratából vele lenni, vagy nem? Nem nyomasztja folyton őt az elvárásokkal, hogy a légvétel is bántó, meg a légvétel hiánya is..?

Lehet, hogy a nőnek egy férfiasabb férfi kellene, aki jobban tudja a dolgát, természetesebben jön belőle, és minden rezdülésből, minden ki nem mondott szóból is olvasni tud, és még csak véletlenül sem kockáztatná, hogy bármit is elrontson, bármiben is elbizonytalanítsa a nőt - mert már tudja, vagy eddig is tudta, hogy neki mik a funkciói egy kapcs.ban: védelmezni, körbezsongani, meghallgatni, támogatni, felemelni, ott lenni mindig, betartani a szavát.. Istenem, mintha Feriről beszélnék, de tényleg... azóta se találtam olyat, aki hozzá hasonlóan szeretne ☹ .. Bár tény, hogy vele nagyon kiszolgáltattam magam, és nagyon belebolondultam, amikor vége lett...

Azért is volt érdekes ez a dal, mert rádöbbentem, hogy itt MIND A KÉT FÉL szenved!! És egyik sem tudja a megoldást, és látszólag a környezetük sem!!

Mindig visszatérnek egymáshoz, mert amikor jó minden, akkor jó minden - alapvetően megvan a vonzalom, alapvetően valami nagyon is működik, de amikor oda érkeznek, hogy AZT VÁRTÁK, hogy a másik majd így meg úgy KELLENE, hogy viselkedjen BIZONYOS helyzetekben, majd ebben csalódniuk kell, az ezzel járó fájdalom mellé szegődik a másik hibáztatása.. ezt NEM TUDNi? Sőt, talán SZÁNDÉKOSAN volt BÁNTÓ. Ki is tudja melyik a rosszabb, tényleg.

Két igazság súrlódik össze. Lehet, hogy az én igazságom, hogy bántó és megalázó voltál, nagy fájdalmat okoztál nekem, értéktelennek érzem magam miattad, pedig fordítva kéne éreznem magam... és lehet, hogy az ő igazsága az, hogy nem tett semmit, mégis nekitámad egy nő, követel, kikelve magából, elveszi a kedvét attól is, hogy bármit őszintén, saját kedvéből tegyen meg érte. DE A KÉT IGAZSÁG NEM TUD TALÁLKOZNI. Újból és újból ugyanazok a körök jászódnak le. Akaratlanul bántják egymást, pedig szeretni akarják egymást, mégis képtelenek megadni egymásnak amit a másik igényelne. A férfi képtelen megérteni a nőt és a nő képtelen megérteni a férfit. Vagy lehet, hogy megérti, ahogy azt is, hogy nem kellene mindent magára vennie - de az sem működik, hogy csak ő alkalmazkodjon, ő csiszolódjon, csak ő dolgozzon magán, hogy életben tartsa a kapcsolatot, miközben semmi arra utalót nem fejez ki a férfi, akiért az egeszet csinálja, hogy SZERETVE, KíVÁNVA lenne, és FONTOS lenne.

Nem, a férfi még mindig nem tudta megérteni, hogy ez nem magától értetődő. Ki kellene tudni fejezni, minél gyakrabban. Nem, nem úgy mint egy kötelesség, inkább úgy mint egy csipet jófejség, amibe nem fog belehalni senki, viszont ha elmulasztja, abba igen. Nem, nem, egyszerűen nem érti ezt a nyelvet. Ő csak azt érzékeli, hogy ha van rendszeres szex, akkor minden rendben van, ha meg nincs, akkor valami nem stimmel.. ha hiszti van, akkor valami nem stimmel, de lehet, hogy még akkor sem tűnik fel neki, hogy mennyire SÚLYOS is a helyzet, amikor a nője már a bőröndökkel áll a küszöbön. Vak erre az egészre, tényleg szerintem, magas neki. Annyit vesz csak észre magán, hogy problémázó nőre egyre kevésbé van szüksége - de hogy ő lenne a probléma forrása arra ott egy hatalmas vakfolt. Előáll mindenféle magyarázattal, amik meg talán meg bantóbbak: nem szerelmes, ezért nem jönnek belőle automatikusan ezek a dolgok. Ha az lenne, lenne motivációja tenni a másikért. Előjön a kifogásokkal, hogy miért mulasztott, és igazából tényleg nem érti, hogyha eddig jöttél es voltál és cuki voltál úgy is, hogy nem tett érte semmit, akkor most mégis miért kellene valtoztatnia. 

Szóval, gyilkolják egymást. Azt hiszem, az egy dolog, hogy néha rosszul fejezzük ki magunkat. Néha magától értetődőnek veszünk valamit, amit nem kellett volna... de ha tudjuk, hogy a szándék jó, megbocsátunk egymásnak, hiszen itt csak a szeretés és a szeretve levés szándéka van, ami valahogy a közös nyelvet nem találja. A dolgok megbeszélésébe belekavarodnak az indulatok, amikről azt gondoljuk, csak a hangsúlyt hivatottak erősíteni, de valahogyan mégsem ez történik, hanem rombolás...

A dolgok megbeszélése meg néha hiába sikerül jól, empatiával, indulatok nélkül, ha utána a probléma ugyanúgy fennáll, mert egy megbeszéléstől meg nem valtozik automatikusan semmi, és valamelyik fél csak nyel tovább.

Egeszen addig, ameddig a másik fél mar tényleg túl messzire nem megy, még ha szimpla figyelmetlenség miatt is... és robban a bomba.

Szerettük volna szeretni egymást, de olyan szűk volt a közös keresztmetszetünk arra, amit kényszerek nélkül, örömmel teszünk meg a masikért.

Szóval ez a kapcsolat toxikus. Rásüti bármelyik kívülálló. A nő baratnői számára egyértelmű, hogy a férfi rosszul bánik vele, máglyára való. Aztán ugye jönnek a zen bölcsességek is, hogy hogyan viselkedne így meg úgy, ha szerelmes lenne, és fontos lennél neki. Hát nem csoda, hogy egyre idegbetegebb vagy a helyzetben és egyre inkább könyörögsz valami kézzelfogható bizonyítékért arra, hogy de márpedig szeretve vagy. Egyszerűbbnek tűnik elfogadni, hogy tettekben áll a bizonyíték, nincs mit bonyolítani rajta. Ha igen, akkor igen, ha nem, akkor nem. Hiába, hogy szeretve érzed magad mellette. Hiába, hogy valahol belül azzal értesz egyet mégiscsak, hogy ego kerdése viragokat es ajnározást várni a szeretet bizonyítékaként. Hiába, hogy valahol tudod: nem nem akar, hanem nem tud úgy jelen lenni az életedben, ahogyan te várnád. Hanem a maga módján szeret. Nyilván, már megszerzett magának, van egy hamis biztonságillúziója is. Elveszíteni nem akar, de a drámázások elveszik a kedvét attól, hogy megtegye azt, amit követelőzve kérsz tőle, mert már meguntad, hogy magától eszébe sem jutna. Valahol tudod, hogy attól még fontos vagy neki és szeret, akkor is, ha nem szőke herceg módjára viselkedik. Valahol tudod, hogy nem is a személyednek szól, akárki másnak is ugyanezt tudná nyújtani. Figyelmetlen, elkanászodik, akar egy kamasz fiú, észre sem veszi mit okoz és mit rombol, de ha neki van sérelme, az azonnal felnagyítódik.

Nehéz egy ilyen erzékeny férfival, mégis olyan jó - gondolod. Talán hiába vársz tőle valaha is több lovagiasságot, az nem az ő műfaja. Ő akkor is szeret, ha nem mutatja és nem mondja. Ő ezt magában jó mélyen őrzi, neki így őszinte, nem nyálas romantikus dolgoktól. Teljesen el tudsz veszni a lelkében, ami próbálja keményebbnek mutatni magát, mint amilyen - jól elszórakozol azzal, hogy bemagyarázd magadnak, nálad jobban senki nem ismeri őt - képes vagy a lényére hangolódni és teljes extázisba kerülni attól, hogy CSAK TE, CSaKIS te láthatod őt elgyengülni, túlcsordulni a gyengédségtől, és ez annyira felemelő. Ebben valahogy érzed, hogy pedig ez is bizonyítéka a szerelmének. Nem "csakdugás". Az elköteleződési félelmében meg tudod, hogy a saját bizonytalansága áll, nem rólad szól. Mégis olyan könnyű téged is elbizonytalanítani magadban. Valahogy tudod, hogy ugat ez a kutya, de nem harap. De mégis elüldözöd félelmedben, hogy sosem tudnád megszelidíteni, és inkább lecserélnéd olyanra, aki nem benázik és bizonytalankodik ennyit, egyszerűen csak eléd áll és azt mondja: akarlak. Most. És örökké.

Egyszerűen képtelen vagy kicsikarni ezeket a szavakat abból az emberből, akitől a leginkább hallani szeretnéd.

Úgy tűnik, hogy csak egy közös nyelvet beszéltek és ez a szex. Ezért mondja folyton, hogy dugni az jó, de minden egyéb az nem. A lelkizéseimmel mit kezdeni nem tud, nem mozgatok meg benne elég mindent.

A dal másik érdekes része, hogy fogalmuk sincs arról, mi lenne a megoldás, de mindig visszatérnek egymáshoz. Tehát mindig újból és újból remélve és feledve a fájdalmakat, nyitottan közelednek egymáshoz, mi akkor hát a végső következtetés, amit le lehet szűrni ebből a dalból?

- mind a két fél szeretve akarja érezni magát és ezt a másiktól reméli megkapni. A gyakorlatban viszont a csalodásaik miatt bántják és inkább padlóra küldik egymást. Brrr *TOXIIC*

-talán pont a bonyodalmak és a konfliktusok emelik ki a másik személyt a többi közül, mert a fent és lentekben olyan egyszerű elveszni. *TOXIIIC*

-kívülről nagyon könnyű kikezdeni ezt a kapcsolatot, megjósolni, hogy nincs jövője, és csak káros mind a két fél számára. Igen ezt pofázzuk, hogy TOXIIIIC. És nem vezet sehova!!

-de ők meg mint valami szerelmes hülyegyerekek csakazértis egymásban keresik a megoldást továbbra is, majd egymásban generalják a problémákat, továbbra is. Talán már nem is egymást szeretik, hanem a drámázástól függenek. A kompromisszunképtelenség, összecsiszolódás képtelensége, mind olyan tényezők, amik rosszat tesznek a kapcsolatnak, de jót tesznek a szenvedélynek....? Azok a békülős szexek... azok a hatalmas veszekedések... *Toxiiiiic*

-talán pont a kontrollálhatatlanságot, a kiszámíthatatlansagot élvezik a felek. Toxiiiic... öö akarom mondani... hm. Adrenalin? Oxytocin? Szerotonin? Hmmmm...

-kinek van igaza? Vissza kéne térni és folytatni a dolgot, vagy békén hagyni szépen egymást és menekülni ebből a toxikus szarból?

- persze, pont ezért jó daltéma ez, mert nem ilyen egyszerű. Ott van a kérdés, hogy mennyi fajdalmat kéne kibírnom a szerelemért? Szerelem-e az, ahol fájnia kell? A pár nézőpontjából eleg egyszerűen meg tudom magyarázni, hogy egyszerűen vágynak egymáshoz közel lenni, akármennyit is bénáznak. Ők tudják mit éreznek, nehogy már más mondja meg helyettük. Ők tudják felmérni, hogy életben tudják-e tartani a kapcsolatukat akár vállalva, akar nem vállalva masok előtt. Ők tudják, hogy mégiscsak a masik ember jelenti nekik a megnyugvást.

Míg kívülről nézve olyan egyszerű legyinteni, hogy toxikus. Na igen, de ha a lany barátnője vagy, akkor a csávó a toxikus. Ha a fiú barátnője vagy, akkor a lány a toxikus.

Nem lehet, hogy simán csak nem kellene ennyire érzékenynek lenni? Ennyire törékenynek? De most tényleg, belegondolok, vajon a parkapcsolatok hány százaléka olyan, mint egy románc? Nagyjából 1 se.. de a működő 60% mégis elműködik, valahogy. "Mert a házasság is talan olyan csak, mint egy háború, amit egyik fél sem akar igazán abbahagyni".

De egyébként tényleg, olyan könnyű legyinteni, hogy ez toxikus, keress mást. Igen, és akkor most mind a ketten toxikusak - vagy mind a ketten CSISZOLATLANOK? 

De mondjátok már meg milyen is az a nem toxikus, idilli kapcsolat, ahol tényleg nonstop szeretve vagyok és a masik is nonstop szeret, mert egyszerűen szeretetre méltónak tart. Mondjatok már meg miért volna szabalyszerű, hogy a toxikus ember lecserélése után a valóban szerető következne? És hogy az jobb volna? 

Nemtom de komolyan, úgy tesztek, mintha létezne valami tökéletes parkapcsolat, ahol a saját alkalmatlansagaid már nem számítanak, minden megy mint a karikacsapás, a bajt ott követed el, ha egy toxikus szarra vesztegeted az idődet, ahelyett, hogy ezt keresnéd inkább! Aki boldoggá tesz téged ...

Nem lehet hogy a toxikus tenyleg nem más, mint csiszolatlan, bárdatlan, alkalmazkodásra nem képes öntörvenyűsködés, ami elfeljt neha napján a masik fejével is gondolkodni, érezni?

De mi a megoldása? Mert a másik kidobása tenyleg olyan egyszerűnek tűnik, de az űrt csak még nagyobbra nagyítja a szívedben. Én azt nem tagadom, hogy vannak megférhetetlen dolgok. Ha en folyton azt hallgatom, hogy le leszek cserélve es csereljem őt is le, egy idő után feladom, és megunom... ha mindig visszatér, de ugyanolyan bántó, azt mar hiba mindig elnézni neki... meg kéne tudni beszélni, tudom. De mint mondtam nem, nem elég megbeszélni. Tudni kéne valtoztatni is. Tudni kéne hol vannak a határok, amiket sose lenne szabad atlépnünk, mert az gyilkos mindkettőnkre nézve.

Az a fájdalmas, hogy nem megy egyszerűen. Nem megy magától. Mindig olyan könnyen bukkannak fel azok a dolgok, amikre nem figyeltünk eléggé. És mindig olyan egyszerűnek tűnik inkább meggyőzni magunkat arról a hitről, hogy de letezik más, akivel nem ennyire bonyolult, akivel sokkal egyszerűbben működik minden. Sokkal egyszerűbbnek tűnik kimondani, hogy nem hibásak vagyunk, hanem inkompatibilitás áll fenn. És egyben naiv feltetelezés is. 

Lehet, hogy nem inkompatibilisek vagyunk, hanem túl kevesek es túl érzékenyek. Így szamunkra nem az a megoldás, hogy a másik nélkül folytatjuk. És nem is az, hogy a másikkal. Számunkra az a megoldás, hogyha változunk, valtoztatunk. Mind a ketten. És talán egy nap elfogy a keserűség, és megérkezünk oda, ahol már tényleg jó nekünk egymással. De talán ez is hiú ábránd. Talán egyikünk sem erdemel a masiknál jobbat.

Talán tragédia az egész és nem méreg. Ha másmilyen lett volna a gyerekkorunk, a szülőkkel való kapcsolatunk, de máe késő...

Talán be kell látni, hogy ez volt a legtöbb, amit ki tudtunk hozni egymásból. Talán azt kell belátnunk, hogy magunkban van a hiba, nem a masikban. Talán egy picit békén kéne hagynunk egymást. Nem bántani egymást. Talán csak abba kéne kalaszkodni, ami jó, és ami müködik, a többire meg azt mondani: jó a szándék, rossz az út és az eszköz. Talán erre kéne egy terapeuta.

De kell, hogy legyen szandék a javításra. Mert csak jönni újból és rombolni újból, pontosan ugyanúgy... az tényleg csak egymás egzecíroztatása, amire egyikünknek sincs szüksége. Szeretve levésre van szüksegünk. Hitre, biztatásra, támasztékra.

Szóval én nemtom, de ne süssétek rá párhuzamosan mindkét emberre, hogy toxikus. Meg hogy egymasból is csak a toxikust hozzák ki. Fejezzék mar be.

Szerinten inkább mondjátok azt, hogy több következetesség. Tanítsd meg a masiknak, hogyan kell bánnia veled. Több megértés és több türelem. Nem szólhat mindig minden rólad es arról, hogy téged mi tesz boldoggá. Néha csak az ítélkezésmentes odafordulást kéne gyakorolni. És hát nem egy csapásra megoldódna minden probléma? Szerintem inkább azt mondjátok, nőjetek már fel egy kicsit és ne problémázzatok már annyit. Arra figyeljetek ami jó, ami működik - és ne mondjatok le egymásról, ha szeretitek egymást. Tanuljátok meg jobban szeretni egymást. Tanuljátok meg kérni és fogadni. Ne meneküljetek.. és ne cseréljétek le a másikat...

Gollamgollamgolllamgolllamdráaaaagaszágom