Szerelem helyébe önimádat.

És akkor vegeredményben csak erre volt jó az egész. Vissza a gyökerekhez, a zéróhoz, amikor még nem igyekeztél jobban figyelni a másikra, jobban szeretni, elfogadni, támogatni, ráhangolódni, jobban megérteni a világát, az érzéseit, és hogy miért olyan, amilyen.

Megszentségtelenítetted az egészet, érvényét veszítetette minden. Nem mintha nem ez lett volna az arányos és megérdemelt válasz arra, ahogyan ő viselkedett a legváratlanabb helyzetekben, sorozatosan. Nem adtál többet felmentést a viselkedésére, elfogadtad, hogy az ember, akinek gondoltad őt, akit szerettél, nem létezik. Hogy végig egy illúziót kergettél, hogy az elmúlt négy éved hazugság.

Hadd fájjon neki is, hadd gondolja azt, hogy én is csak egy hazugságg etettem őt, amit pedig annyira biztosra vett és annyira eldobhatónak tartott, amire annyira nem vigyázott, amiért annyira nem tett semmit, amiért nem küzdött, amit meggyalázott. Már én is meggyaláztam a saját szerelmemet.

Mindezt azért, hogy helyébe léphessen az önimádat. A könnyebb. Meg az önbecsülés, meg az egészséges önzőség.

Kíváncsi vagyok mit érezhet most. Megtörtem én is őt, ebben szinte biztos vagyok. Vágyik rám, vágyik arra, hogy visszacsináljuk ezt az egészet, vágyik a harmóniára, az önfeledtségre, a szerelmes-vad izzásra amit annyira túldimenzionált és lekicsinyelt.

De képtelen fogni magát és azt írni/mondani: ne haragudj, igazad van. Sajnálom, hogy nem álltam melletted. Bunkó voltam. Szeretlek, és nagyon hiányzol. Mivel tehetném jóvá? Mit tehetnék, hogy megint bízz bennem és szeress engem?

Valószínűleg inkább csak lenyeli a könnyeit, megsemmisülten, talán valami bosszút forral, talán magát emészti fel a bosszúságával, az ég felé rázza az öklét, és még mindig nem fogja fel, hogy ő hibázott, hatalmasat, és ő tehetné jóvá.

Marad nekem az önimádat. Hogy magamnak szurkoljak, hogy örüljek, hogy már nincs az utamban ez a buta, begatív, tehetetlen, bunkó kisfiú.

Búcsúzkodhatok a férfitól, akinek képzeltem őt, és marad az, hogy saját magamnak fogjam a kezét, és azt mondhassam: igen, eddig nem is csinálom annyira rosszul ezt a szakitás dolgot - mint korábban.. nem hagyom, hogy én értékelődjek le, hogy én vesszek el a kilátástalanságban, és az önostorozasban, hogy miért nem voltam elég jó, mi a baj velem.

És néha azt súgja egy hang, hogy ordítóan hiányzom neki. Szeretne kinyúlni értem, de fogalma sincs hogyan. Érezni akarja az érintésemet, a bőrömet, a lényemet, a lelkemet - mert a miénk az eggyé vált ... a miénk folyton elveszíti és keresi egymást...

Néha azt súgja egy hang, hogy sajnálja, hogy nem tud(ott) jobb lenni, és már nem is próbál fogadkozni, hogy lehetne másmilyen is... de még egyszer utoljára toppanjak be az életébe, vessem le a ruháimat és állítsuk vissza azt, ami kettétörött, hadd higgyük még egy kicsit, hogy az volt a valóság...

De sose fogja megadni, amit meg kéne adnia. Csak annyit tud, hogy MOST MÉG vágyik rám. De MAJD MÉG vágyik másra. És ezt képtelen vagyok kiírtani belőle. Úgyhogy ja. Szerelem kuka és marad az önimádat. A megcsinált külső, az image, a magamutogatás.

Tényleg prostituálttá tesz. Magamat kell árulnom. A testemet, a lelkemmel együtt. Kirakatba tenni és felnyomni az árát. Várni a megfelelő vevőre. Megkötni az üzletet, ami kifizetődő nekem is.

Igen. Ennyi maradt a szerelem helyett.

És mindez miért? Csak azért, mert ő elhitte, hogy azok a lányok, akik tökéletesnek hazudják magukat, tényleg azok. És jobbak nálam, mert több embernek mutatják magukat és több a like-juk. Nagyobb az önimádatuk. Igen, nekik is ennyi maradt.

És elragadták őt tőlem. Meg a gyerekünket.

Mert én nem árultam magam elég jól és nem mutattam meg magamnak mindenkinek elég jól. Nem építettem eléggé öntudatosan a saját brandemet. Jobban szeretem mást, mint magamat. 

Mindig azt hisszük, hogy aki jobban szeret az szív nagyobbat. 

De én nagyon hamar megtanultam, hogy ehhez kell a nagyobb bátorság és végeredményben ez a nagyobb hatalom. Mert ha te úgy döntesz, hogy megvonod ezt a szeretetet-szerelmet a másiktól, akkor neki sokkal nagyobb a vesztesége, és ráadásul még a bűntudat is emészti őt - sokkal jobban, mint téged, aki úgy erezheted, hogy már tényleg mindent megtettél a másikért, a büszkeséged is felredobtad, ha kell, ott voltál neki, mellette, belehatoltál a lénye legmélyébe, alapvető részévé váltál az életének.

Kíváncsi vagyok mit érezhet, amikor a biztosra vett középkategóriás csaj egyik pillanatról a másikra, egyik napról a másikra 180 fokos fordulatot vesz, elkezdi hirdetni magát ország-világ előtt, neki viszont hátat fordít. 

Összetörtem a szívét. Tudom. És most dalolászhatok, hogy késő lesz, mire rájössz...

Így jövök ki én végre nyertesként egy szakításból. Hogy kegyetlenné válok. És szépen lassan szokásommá válik, hogy, az, hogy jól érezzem magam, elsődlegesen fontosabb legyen, mint bármilyen faszi. Munka. Megfelelés.

Önző szörnyeteggé válok, mint sokan mások. És egy idő után hozzászokok a gondolathoz: a szerelmet felváltotta az önimádat. De nem is volt más választásom.

És nincs más módja annak, hogy erősnek érezhessem magam. Ennyi megalátatás és feleslegesen várt boldogság után.

Vajon szabad-e gondolatban vétkeznem? Vagy azzal megint magamra szabadítom az ördögöket? Annyira vágyok a tiltott-tilos szenvedélyes egybeforrásunkra...

Miért látok és érzek én ebben magasztosabbat, mint ami ott van? Mi ebben az élményben az annyira mennyei és ördögi egyben? Hogyan szabadulhatnék tőle? Hiszen boldogság, vágy, igazi, őszinte szexuális vonzalom.. ami G.val pl egyáltalán nem volt meg...

Túlságosan elvesztem benne. Áadtam magam neki, megadtam magam neki. Ó igen, nagyon közös nyelvet beszéltünk itt.

De máshol nem. A többi sose ment ennyire gördülékenyen...

Szerettem neki megadni a hatalom érzését. Hogy hatalma van a testének az enyém felett. Egészen beleőrültünk a vágyba mind a ketten már csak a gondolattól is. Hogy megtörténik. Bekövetkezik. Ilyen volt az átlagos szex, amikor önként aljasítottam magam dugható pinává és élveztem ahogyan élvezkedik a nedveimben és kőkeménnyé válik bennem.

Néha-néha előfordult valami ellentétes előjelű is. Amikor olyan szerelemmel tömte a lyukamat, olyan keszséges és kitartó erekcióval, olyan lassan és finoman, mintha én lennék a legszentebb élőlény és a legcsodálatosabb nő valaha, akit nem lehet elsietni, akivel nem szabad elhibáni. Igen, ilyenkor felém irányult valami csodálat. Azt éreztem ha ráhangolódtam, hogy én, csakis én számítok. Ilyenkor magammal szexeltünk. De ez volt a ritkább. Ilyenkor más volt az orgazmusa. Nem az a vadállatias, morgó, dühös, minden gőzt kiadó, mint amikor.. VELE szexeltünk. Amikor velem szexeltünk, akkor neki is szinte nőiesen hosszúra elnyúló, felfoghatatlan töménységű, lassan adagolt gyönyöre volt - hasonlóbb egy női orgazmushoz. Azt ő olyankor KERESTE. Mint valami transzcendens élményt. Úgy ahogyan én is kerestem benne... ezt.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt olyan, hogy nem voltam ott a jelenben, vele, mellette, alatta, körülötte, fölötte, benne... hanem valaki másra, vagy pornóra gondoltam (régi pasijaimmal ez sokkal gyakoribb volt). Vele jöttem rá, mit is élvezzek a szexben. Igen. De ezt a transzcendentális élményt képtelen vagyok máshol keresni. Ennek így kellett lennie, ott és akkor, és vele... mi egészen másik szférákban jártunk ilyenkor szerintem. Ott, ahol az élet születik.

És igen, ez szent. Hogy mondhatná az ember, hogy vágyom egy kis szexre, vágyom egy kis szentségre?  Sose fogom érteni talán.