Befejeznéd végre egyszer és mindenkorra ezt a vagyódást?

Kérdezem én magamtól. Túl depresszív, túl öngyilkos, túl érteltelmetlen leölni egy reményt, amit 4 éve növesztettél magadban. Meg is látszott hogyan is nézne ki az életem nélküle - azzal együtt, hogy sohadesohadesoha nincs többé visszaút. Hogyan járnék-kelnék egy munkahelyen abban a tudatban, hogy kész, legyőzött, el kell engednem...

Be kell látnom, hogy megint azt remélem, hogy VAN visszaút. Valamelyikünk mindig megakadályozta, hogy a másik túl messzire kóboroljon. Ismét játékos, kihívással teli terepnek tűnt a munkahely. Kezdtem az érezni, hogy na, mindjárt. Mindjárt megunjuk ezt az áldatlan felállást és ismét összenevetünk, kinevetjük a világot is, tudjuk, hogy nem lehet még vége - nem így... mindjárt.. még par nap.. akár ma.... akár holnap... nem nekem kellene belátnom, hogy ez nem vezetett soha sehova. Neki kéne belátnia, hogy ez már rég eldőlt. Menthetetlenül... egymáséi vagyunk. És a tiltakozása csak látszat. Nem tiltakozik ő. Csak nehezére esne beismerni, hogy ennyi volt. Game over. Nem lesz már fiatal lányok bugyinedvesítő don juanja, neki ez nem is JÁR és nem is KELL az életébe. CSAK ÉN. Olyan őrülten szerelmesek vagyunk egymásba, már négy éve... hogy ez már réges-réges-réges régen eldőlt ez a kérdés.

Most mondjátok meg. Nem jobb ilyenekre gondolni? És örömmel, élvezettel gondolok rá. Nem kétségbeesve.. szomorkodva... hanem TUDVA. Valahonnan...

Aztán ketségbeesetten próbáltam megtalálni azt az egyetlen kegyetlen szöget, amivel visszaverhetném ezt a fránya rózsaszín ködöt el mélyre valami koporsóba.

NEM MEHETSZ VISSZA HOZZÁ. NEM LEHET UGYANOTT FOLYTATNI. HÜLYE VAGY? KELLENEK NEKED A SOROZATOS ÚJABB POFONOK? Tudod, hogy képtelen vagy kiírtani belőle a vágyat valaki másra, jobbra és többre... NEM MEHETSZ VISSZA HOZZA SOHA TÖBBÉ, NE TEDD MÁR EZT MAGADDAL, egy egész életet teszel tönkre, a sajátodat!!! Emlékezz!!!

De én, vajon képes vagyok-e magamból kiírtani, amit éveken át építgettem, gondoztam, szerettem, amivel összefontam a lényem és a sorsom? Vagy ugyanefféle képtelenség áll fenn?

Talán a helyzet ennél sokkal egyszerűbb és sokkal kevésbé kegyetlen. Szerelemre vágyunk mindketten. Én tőle remélem, ő viszont mástól. Talán csak túl alacsonyra áraztam magam. Talán ennyin múlt az egész. Talán az volt  vegzetes baklövésem, hogy keveset foglalkoztam ilyen hiúságokkal, mint hogy mi az image-em.

De higgyétek el, az image építgetése egyáltalán nem buta hivalkodás és szórakozás. Azt kezdem érezni, hogy sokkal inkább azt jelenti, hogy csak az image-edbe fektetett energia dönti el, hogy komolyan veszed-e magadat nőként. Hogy hozol-e egyfajta minőséget magad körül, aminek igenis elkérheted az árát. Csak az image-ed tudja kikérni magának, és csakis az image-ednek áll jogában szerelmi bizonyítékot követelni. És igen, az image-eddé kell válnod. Jobbá, tökéletesebbé, míg szokásoddá nem válik. Túl kell csordulnod energiával, lendülettel, kedvvel és hittel - magadban és a jövődben.

Magadban is akkor tudsz hinni, ha elnézőbb vagy a tökéletlenségeiddel szemben, de tudod magadat olyannak látni, amilyennek Isten is szeretne, amilyennek azok is szeretnének, akik szeretnek és törődnek veled: szebbnek, mint amilyen ez a világ és mint amilyen a valóság. Ennyi, tudod. Meg kell szabni, be kell árazni, és meg is kell mutatni az értékedet nőként!

És igen, régen nevettél azon, hogy ez micsoda ribanckodás, meg fele nem igaz.. de... igen... nos, a saját nőiessegedet nevetted ki.

Szerintem nagyon káros az üresfejű cicababa vs az okos nő egymásra vicsorgása. A kozmetikázott külső és image nem puszta hazugság, színlelés, amivel mííndig be lehet etetni valamelyik idióta férfit. A kozmetikázott külső és image MUNKA, amivel megtiszteled saját magadat és a környezeted is. Hasonlóan, mint ahogy kikozmetikázod egy elegáns vacsoráról a fingást. Nem, nem teregeted oda. Nem vonsz vállat, hogy ugyan, ez emberi. Meg hogy mindenki csinálja ám. Nem fingasz oda direktbe, hadd szóljon nagyot, hiszen mit takargassa az ember magáról az igazsagot, mert hiszen ettől is csak valódi ember vagy. Na hát szóval nem. Kikozmetikázod, és önmagad egy jobb verzióját igyekszel mutatni. Olyat, aki mintha sose fingana. Ennyire hamis csupán az a hamis kép  ahol önmagadat jobbnak, szebbnek, istenibbnek, kedvesebbnek, magasztosabbnak igyekszel beállítani. Mint akiben még van ihlet az élete felé és van hit saját magában. Egyszerűen nem a fingot nagyítod fel, hanem azt, ami gyönyörű benned. De nézzél már meg egy önéletrajzot, vagy egy állásjelentkezést is.

Igen, mindig magasabbra kell állítani a lécet önmagaddal és a környezettel kapcsolatban, mint ami az entrópia és az energiaminimum alapján történne. És igen, ez munka. De hidd el megéri, jobban érzed magad a bőrödben, majd kicsattansz. És masok is észreveszik és sokkal szívesebben kapcsolódnak hozzád.

Ott szúrjuk el valahol, hogy annyira ritkán látjuk a saját fejünket, saját magunkat, mert csak bámulunk ki a fejünkből. Jaja tudom Puzsér pl könnyen tud egyszerűen felette allni ezeknek a dolgoknak és intellektuális maszturbációból annyit mondani, hogy az még nem teljesítmény, hogy valaki látszik.

Nem, nem csak látszik. Elkészíti magát, akárcsak a vacsorát. Önreflexiója is van, nem csak bámul ki maga köré a világba. És nem, ez nem csak a külső dolgokra vonatkozhat, hanem a belsőre is. Mire hogyan, mennyire kedvesen, mennyi türelemmel reagál. Mennyire veszi magára, ha valami felbosszantaná, vagy mennyire képes felülemelkedni a bosszantó apróságokon? Értsük már meg, mi intellektuális zsenigyerekek, hogy a #mirroring nem csupán felszínességről és hiú ábrándokról szól. A külsőnk nem csak csomagolás, hanem a tükrünk anyagi része. Nem akarunk rozsdásak, töröttek, koszosak, homályosak lenni. Ki szeretne így belénk pillantani és itt gyönyörködni magában? És ahogyan a külső sem elég, ott van még az érzelmi buborékunk is. Bár a harmonikus külső sokszor automatikusan jobb kedély is, nem feltetlenül elég ezt csak úgy őrizgetni magunkban, magunk számára. Rá is kell tudnunk ragasztani másokra.

Hirtelen elég sok minden összeállt, ami intellektusból közelítve csupa zavarosság és felesleges cifra volt eddig, szinte gúnyosan rá is repültem mindig. Amikor valaki lehúzó a környezetedben joggal haragszol rá, akármennyire is igaz mindaz amit mond - mert a munkádat építi le éppen. Amivel jobb kedvre tornáztad magad, amivel harmóniabuborékot növesztettél. Kezdheted majd újból a folyamatot, hogy nőként jobb tükre legyél a virágnak. Olyan, mintha valaki eléd állna és azt mondaná, hogy szép vagy szép vagy te virág, de ugye tudtad, hogy az esetek 80%-ában előbb utóbb valaki vagy valami lehúgyoz, lelegel, vagy letép? Ugye milyen szörnyű, és akkor még képzeld el azt is, ahogyan a termőföld szennyeződik, a metángáz a légkörbe jut és ami még ennél is borzalmasabb, az a savas eső. És a háborúk! Na meg a vírusoky a halál és a........ és kész. Odamegy és kipukkasztja a kellemes kis burkodat. Mert azt gondolja egy naiv picsa vagy, feltétlenül fel kell téged világosítania arról, hogy mi is folyik ebben a világban. Igen  ez lehúzó, akármilyen buta szó is, negatív töltetű, és már csak az hiányzik, hogy meg hozzátegye: egyébként az egyik szirmod nem szimmetrikus meg kicsit fel is pöndörödött - csak úgy mondom ....hirtelen értelmet nyert szamomra az energiavampír is. Mert tényleg mintha a te befektett munkádból táplálkozna. Amit nem tudott maga megmunkálni magának. Azt egyszerűen jön, és elveszi. Igen, ő belenézett a tükrödbe és hirtelen jobbnak látta magát, és ez felerősítette benne azt, ami benne volt. Aztán rádontotta. Mint egy ilyen... hm... kölcsönösen... előnyös... cserebere. Csak éppen belőle hianyzott az önreflexió. Arra, hogy hogyan is néz ki és hogyan is érzi magát és mit is ont magából.

Hirtelen értelmet nyert számomra az is, hogy tényleg van olyan, amikor egy nőnek "nincs mit felvennie". Csak az unott, elnyűtt, fantáziátlan ruhák, amiket rég lehagyott már a divat, amikben képtelenség tündökölni, amik képtelenek megmutatni az ő előnyös oldalát és nagysagát. Csak a szekrénybe néz és sóhajt, hogy nincs mit felvennie = ez mind szürke, ócska, unott, keptelenseg, hogy jól álljon. Nem tud olyat felvenni, amitől különleges díva lehet (illetve, annak ÉREZheti magát). 

És hirtelen értelmet nyert számomra ez a cipőmánia is. Sose voltam egy cipős picsa. Általában azt hordtam, ami kényelmes, mindenhez illik színben, időjárásnak megfelelő, meg ami úgy éppen elöl volt az előszobában, hogy csak magamra kelljen kapnom. Most nyert értelmet, hogy a cipő az összkép része.

Úgy, ahogy a frizura, a smink, a ruha, az ékszerek... ugyanúgy, a cipő is része a teljes egésznek. Feldobhatja és el is ronthatja a megjelenést. Értitek. Ez világlátási kérdés. Ha trampli vagy, akkor a cipő számodra csak egy monstrum, amit taposol és aminek bírnia kell a strapát. Ha díva és múzsa vagy, aki önmagán keresztül ihlet... akkor a cipő számodra egy jól megválogatott talapzat, ami csónakként szállít téged, sőt, hogy is mondjam... elemel a földtől. Értitek, nem te taposod vele a földet. A cipő emel el téged a földtől.

Hehehhe. Hát értitek, hogy mennyi munka van ebben is? Hogy én ezt kitaláljam, megvegyem, összepárosítsam, megálmodjam, hogy milyen lesz így az összképem? És hogy minden nap elérjek egy bizonyos szintet? És változatosan, minél tökéletesebb összképem legyen?

És ez meg csak a külső. Ez még csak a kezdet, csak egy előszoba arra, hogy mennyivel is vagy jobb a világnál. Szebb. És harmonikusabb.

A többi az a lelki munkáid eredménye. A lelki kertészkedésedé. A gennyedző lélek nem szép és nem is kívántos. Ha értitek. A szép lélek olyan, mint a bársony. Körbesimít és ellenállásmentes, puha. Nem feszül, nem forrong, nem készül kitörni, nem ásott hullákat a kertjébe jó mélyre temetve. Nem a múltra reagál elkésve, hanem a jelenre. Emelkedettebb mások kicsinyességeinél. Kepes elnéző lenni. Képes rácsodálkozni a szépségre, ami körülötte és másokban van, anélkül, hogy máganak akarna lopni belőle. Az életre néz es életet lát. Rendet. Hiszen benne is rend van. Egy szépen ápolt, gondozott, virágzó kert.

Ha jobb szeretnél lenni, az az isteni lény, akinek Isten teremtett, lélekben is és nem csak kívülről - akkor gyakran kell ápolnod a lelkedet, az Istennel való kapcsolatodat. Az eletörömödet és a háladat, a reményedet. És a rosszat nem szabad magadba temetned. Hagynod kell, hogy keresztülmenjen rajtad, mint egy betegség. Hagynod kell, hogy fájjon, nem szabad eltemetned. Aztán Isten kezébe kell adnod magad, hogy begyógyítsa a lelkeden a sebet.

Akkor kezdesz rossz irányba menni, eltávolodni az isteni valódtól és az élet örömétől, ha a fájdalmat bezárod magadba, nem nézel szembe vele és nem hagyod, hogy keresztülmenjen rajtad. Olyankor csak megbújik a lelked mélyén, néha-néha előtör, lerakódik, és összegennyedzi a még egészséges szöveteidet is. A legváratlanabb helyzetekben is felbugyog, és olyan.. tompán.. fáj... látsz egy kellemes mosolyt es BUMM, előtör valami csalódottság, szomorúság és nyomorúság. Miért?

Azért, mert 15 évvel ezelőtt egy ilyen kellemes mosoly jelentette neked a totális veszteséget, ami miatt a szerelmed valaki másba szeretett bele. Fájt. Kevésnek érezted magad. Vagy ki tudja. Azért, mert 13 évvel ezelőtt egy ilyen kellemes mosoly futott át anyádon, amikor megcsalta apádat. Fájt. Kevésnek érezted magad. És akkor az nem lett kimondva és nem lett begyógyítva. Bennedragadt. Mint a herpesvírus. Csak gyengülnie kell egy kicsit az immunrendszerednek és előjön.

Azért, mert el sem tudod képzelni magadról, hogy a te mosolyod is kellemes. Ördögszemüveget veszel fel, ami kisebbnek, értéktelenebbnek és hibásabbnak láttat, mint amilyen vagy. Ha ördögszemüveget hordasz, nem lehet szép a lelked, sem kellemes a buborékod. Olyankor se magaddal, se az életeddel nem vagy rendben.

Tudod, hiába zárod el, hiába próbálod őrizni és védeni magad a csalódásoktól. Isten kezébe kell adni magad és hagyni, hogy gyógyulj.. és nem elzárni a lelked másoktól. Hanem megajándékozni őket szeretettel. Ragadó életörömmel!

Szóval, D.is ilyen. Ha Isten szándéka, hogy szeressük egymást, és szeressük egymást jól - akkor én csak szeretem őt, így a távolból, gondozom magam, és várok és remélek. Isten látja a lelkemet. Úgyis látja és úgyis tudja mire vágyom. Én valahogy most abban hiszek, hogy egy nap könnyebb lesz. Olyan könnyű lesz, mint amilyen könmyen működik a szex. Olyan könnyen jön majd és ad és támaszt, és keres és küzd. De ez nem egy sprint, ez egy maratonfutás. Nem elég a múltam, a külsőm, a belsőm megszépítenem. Szokássá is kell válnia. A bizonyos színvonalnak. És meg kell tanulnom, hogy csak én felelek érte. Sem ő, sem más.

Fordulhat a kocka. Nekem is kicsit máshogy kell tennem dolgokat, és neki is. És akkor egy idő, olyan egyszerű lesz, ami eddig olyan nehezen ment és ellenállasba ütközött folyton.

Az az igazság, hogy nem akarok mást szeretni. Nem tudom magamat imádni, mint egy majom és hónom alá csapni valami pasit, mint holmi divatos kiegészítőt. És tudom, hogy ő is képtelen rá. A múltbeli bosszúság beszél csak belőle. A bizonyítási vágy, a kivagyiság. De azt rajtam keresztül is megkaphatja. Mert én jobb leszek. A legjobb. És ráadásul számára is a legjobb.

Majd legfeljebb valamiféle mellékhatásként, mégsem az ő számára leszek a legjobb, hanem valaki más számára. De nem lehetek nem őszinte magamhoz. Az én lelkem undorodik egy új emberhez közel kerülni. Nem akarok mást érinteni. Nem akarok mást csábítani, más által csábulni. Nem akarok tökéleteset. Csakis őt. Méltón. Tisztán. Szenvedéllyel. Nem akarok jobbat. Azt akarom, hogy ő legyen jobb.