Hogyan is legyél nyertes a szerelemben?

E.O.nak kezdtem el beszélni magamban. Hogy NEM, én nem szégyellem magam amiatt, ami idestova több, mint tíz éve volt. Én ebbe az emberbe szerelmes voltam. Jobban, mint előtte és utána bárki másba. Még sose voltam olyan helyzetben, mint ez a nő. De azóta igen. Azóta meg tudom őt érteni. De NEM, akkor sem szégyellem magam. Nekem nem volt semmilyen fegyver a kezemben. Nekem fogalmam sem volt, és azóta sincs sok arról, hogy milyen hatást tudok én gyakorolni a férfiakra nőként. Én egyáltalán nem voltam valami kemény ellenfél, lássuk be. Nem is próbáltam az lenni. Nem próbáltam elszeretni valakit valakitől. Fogalmam sem volt arról, hogy milyen hatást gyakorolok, már ha egyáltalán gyakoroltam bármit is. Csak azt tudom, hogy Ő hatással volt rám.

Valószínűleg én jobban felnéztem rá és többnek gondoltam őt, mint E.O.valaha... nem mintha ez az ő hibája lenne, vagy ezzel magamat akarnám felmenteni. Nincs is mi alól. Szerelmes lettem. Én többet képzeltem róla, mint ami a valóság, ő pedig vélhetően kevesebbet... semmi baj.. meg tudom érteni.

Tudod, O., végülis kár, hogy egyikünk sem lett boldog ezzel az emberrel. Ki is tudja, hogy mit akart ő. A végén csak pofára estünk mi mind a ketten. Én sajnálom, hogy el kellett veszítened őt. Én azt sem tudom, hogy milyen lehetett volna, ha ő valaha az enyém (gondolom igen, rám is csak fájdalmak vártak volna). Mit ronthattunk el mi mind a ketten? Ha már végső soron egyikünk sem nyert?

Tőled tanultam én rengeteget, hogy hogyan harcoljak valakiért, mert te megmutattad, hogy nem adod könnyen magadat... aztán mégis elbuktál, még te is. Elveszítetted magad ebben a végeláthatatlan kúzdelemben, amire el is ment jópár év az életedből, azért, hogy aztán eljöjjön az elkerülhetetlen vég.

És látod, nem én jelentettem a fenyegetést rátok. Nem az én hibám volt, hogy ott voltam, ahol ő is, és hogy elkezdtünk beszélgetni, amit aztán órákon keresztül folytattunk.... és a többi meg már mesébe illő, igazán. Persze, biztos többet akartam én látni ebbe, mint ami ott volt.

Talán ezt basztuk el mi mind a ketten. Többet akartunk látni bele, mint ami ott volt, és ő erre tökéletesen ráérzett és úgy sodort magával minket, ahogyan csak kedve tartotta.

Beszoptuk.

Azt hiszem nincs is olyan, hogy harc egy szerelemért. Ha már úgy érzed, hogy harcolnod kell, az rég rossz. Ott már nem a szerelmedért harcolsz, hanem a hullájáért. Egy fantáziáért kardozol, ami csak a fejedben létezik.

Talán mind a ketten túlságosan is csak a saját fejünkben léteztünk (intelligens emberekkel gyakrabban megtörténik).

Talán csak olyan van, hogy átadod magad egy szerelemnek, megengeded magadnak, hogy megéld, és megengeded a másiknak, hogy veled sodródjon, hogy magaddal sodord őt valamibe, amit még te irányítasz - ha már elvesztetted a kontrollt, a szerelem legyőzött téged. Jön az, hogy hülyét csinálsz magadból, kikelsz magadból, kivetkőzöl a saját méltóságodból, olyat is hagysz, amit józan ésszel eszedbe nem jutna....

Ne harcolj többé másnak a szerelméért. Hagyd, hogy ő veled sodródjon, vagy nélküled. Tudd, hogy a másik nélküled pont annyival kevesebb, mint amennyivel te nélküle.. és inkább ezzel foglalkozz. Mert az igazán-igazán nagy fájdalom végső soron. Nem pedig a szeretet. A szeretet az hagyja a másikat, jót akar neki, csábítgatja-csalogatja, de nem erőlteti a másikat semerre...a szeretet az erő. A félelem az könyörtelen zsarnok. Minden áron és bármi áron megtartani a másikat!

Hahah, hát igen. Tudom. Éreztem már én is. És megint nem marad más, csak a tisztelet. Hiszen ez az egész olyan emberi. A szeretet birtokló reszkető zsarnokká alakul, aki olyan mint a politikus, aki mindig csak a következő választást akarja megnyerni. Aztán ezekben a rövidtávú harcokban elveszik a lényeg. 

Igen, a kapcsolatok nehezek, szarok, kiszolgáltatottá tesznek, senkinek nem áll jogában megmondani mi normális és mi nem, nincsenek igazán jó tanácsok sem, talán...

De a szerelem egy lelkiállapot. Fejben dől el. Olyan, mint az orgazmus előtti állapot. Rákoncentrálsz és várod, hogy jöjjön. Mindent beleadsz előtte, hogy az életed olyan legyen, amilyen... hogy készen legyél te magad a szerelemre és amikor ott van  akkor átadhassátok magatoka ennek az örvénynek, ami egyszerűen csak magával szippant. Hagyd, hogy a hatósugarad tegye a dolgát. Ezzel foglalkozz. Ne a másik emberrel. Ő nem hozzád tartozik, ő nem te vagy. A tiéd és mégsem lehet teljesen a tiéd soha. Hozzád tartozik, mégis külön élőlény, akit nem értetsz meg teljesen soha. És ezt lehet tisztelni. Lehet tisztelni, hogy sosem értheted, mi mit éreztünk egymás iránt. Hogy tiszta vizet öntöttünk a pohárba és lemondtunk egymásról. Miattad. Ahogy én is tisztelhetem azt, hogy nem érthetem meg soha, hogy neked mekkora fájdalom lehetett végleg elengedni ezt az embert, és hogy miért maradt végülis melletted. Erőből tartottad ott? Vagy egyszerűen te magad tényleg mágnesként hatottál rá, ahogyan én sosem? 

Látod, fogalmunk sincs, egyikünknek sem. Hatalmas veszteségeink vannak mindannyiunknak. Mindenkinek ezen a kibaszott bolygón. És ezt tisztelhetjük egymásban. Hiszen sosem érthetjük meg teljesen az ő sorsukat.

És én sem a tiédet, te sem az enyémet. Szóval, én nem szégyellem magam. Naivan és hülyén azt gondoltam, hogy én labdába tudok rúgni egy ilyen helyes és sármos srácnál. Rosszul gondoltam. Te meg azt gondoltad érdemes küzdened egy csávóért, aki évekig hazudott neked. Te is rosszul gondoltad. Ennyi. Mégsem annyira komplikalt dolgok ezek...