Vagy az nyer, aki erőszakosabb?

Érdekes volt visszaolvasgatni a korábbi írásaimat. Valami azért tényleg változott bennem azóta.

Kevésbé érzem magam kiszolgáltatottnak, kevesebbet érzek, ami jó. Kevésbé nyomatom a dolgokat, hogy legyenek már, inkább csak elengedtem és legyintek már rájuk.

Aztán elbizonytalalnodtam egy kicsit. Igen, annak semmi értelme, hogy hamis ábrándokat beszéljek be magamnak, azt gondolva, hogy de ha én érzem, akkor az van. Akkor abból ki kell sajtolni valamit. Talán kellett a tapasztalat is, hogy nem.. abból nem lesz semmi. Talán kellett az események eszkalalálodasa is és D.nak az újabb, engem hibáztató kitörése is ahhoz, hogy hagyjam már végre az egészet a fenébe.

De azért őszintén szólva, én még várom kicsit őt vissza. Ha normálisan viselkedne, ha benőne a feje lágya. Múltkor azt az érzést próbálgattam, hogy és ha előránt egy gyűrűt és az ujjamra húzza? És örültem volna neki. Persze aztán hosszabb távon mi várna rám? Mondom, ha normális, ha nem az idétlen hülyegyereket veszi elő, akkor imádoom.

Szóval kicsit elbizonytalanodtam h nincs-e igazsag abban is, hogy legalabb valamelyik fel tudja mar azt, hogy mi a fasz van. Mert akkor lehet valami. Ha mindketto csak sodrodik, meg várja az érzelmeket, abból csak felbomlás lesz. Na igen, de egy rosszat nem lehet akarni. Egy rosszul mukodo, masikat folyton basztatni kello kapcsolatot nem lehet akarni.

Legfeljebb határokat húzni lehet. Hogy na figyelj ez es az van, nekem ez es az kell. Tudom. Kesz pont. Az a masikat magaval huzhatja a dolgokba, ha neki meg fogalma sincs. De csak ha onszantabol... es egy kapcsolat is csak ak lehet jo.