Az ellenségeimtől

Az ellenségeimtől sokat tanultam. Rengeteget köszönhetek azoknak az embereknek, akik gyűlöltek, ártottak nekem, vagy én gyűlöltem őket, mert ártottak nekem. Rengeteget fejlődtem azok miatt, akiket irigyeltem, akikre féltékeny voltam, akik miatt valamely területén az életnek szenvednem kellett miattuk.

Igazából a legkeményebb helyzetek, amik valóban de tényleg nagyon padlóra küldenek (leszámítva azokat, ahol szívfájdalomba halsz bele értelmetlenül a másik kegyetlensége miatt - na ebből semmit nem lehet tanulni, ez csak mérgezi a szíved, a lelked - szeretni valakit, aki a közöny tőrjét szúrja beléd - törődni valakivel, aki cseppet sem törődik veled, hanem valaki más után kezd futni, hátra se néz, úgy hagy téged magadra ... na ezekből mi a faszt tanuljon az ember, azt, hogy nem kellett volna bízni? szerintem ez felesleges károkozás és fájdalomokozás, amiben mind a két ember szenved valahol.) szóval, azok a helyzetek, amikor már-már elveszíted az emberségbe vetett hitedet, amikor látod, hogy mások mennyivel pofátlanabbul gázolnak át másokon, nyaliznak ennek-annak, törtetnek, és téged cseppet sem sajnálnak, ha nem boldogulsz..

Minden ember, aki valaha irritált, szándékosan, v nem szándékosan kárt okozott nekem ... Én esküszöm, tőlük tanultam a legtöbbet. A vetélytársaktól. Az ellenségektől. Ezért is mondom, hogy ez más, mint hogy kidobott a pasid. Előbbiből tényleg lehet tanulni, tényleg lehet a hasznodra fordítani. Utóbbi egyszerűen csak a legnagyobb fájdalom a világon. Elutasítást kapni, egész lényed elutasítását kapni pont attól, akitől az ellenkezőjét vártad volna, pont attól, aki a legfontosabb volt neked, akivel te törődtál, akit te szerettél, és azt hitted, ő is viszont szeret. Dehát miféle szeretet az, hogy tegnap még fontos voltál, ma meg úgy döntök, hogy kitéplek téged az életemből, nélküled folytatom, mert csak, mert így döntöttem és kész. Miféle ez na vajon? Ez szándékos kegyetlenség. Annyit tanulhatsz belőle, hogy nem adsz felhatalmazást senkinek, de senkinek arra, hogy az életedről fontos döntést helyetted hozzon meg. Értem ez alatt azt, hogy befejezed a mártírkodást. Szakítani akar veled? Azt mondod nem. Addig mondod, hogy nem, míg meg nem beszélitek.Addig könyörögsz, próbálkozol, újból beleállsz, míg újra össze nem jöttök. Velem már csak úgy lehet szakítani, ha én is azt akarom, hogy szakítsunk. Ilyen egyoldalú faszságok nincsenek, hogy majd ő jön meg megy, az érzéseimmel mit sem törődve. Ez embertelen, és semelyik nőnek sem kellene elszenvednie!

De visszatérve.. a többi nőtől tanulhattam talán a legtöbbet. Meg saját magamtól. Amikor végre nem mások életét próbáltam megoldani helyettük, hanem a sajátoméhoz adtam tanácsot. Mert jó tanácsokat adok. Örülök, hogy végre a gyakorlatban, a saját életemben alkalmazhatom is őket, a gyakorlatban. 

És alkalmazom mindazt, amit az ellenségeimtől tanultam. 

Dani anyja utált. Folyton azzal piszkálódott, hogy mert én nem birok reggel 5kor felkelni, mint ők, azzal, hogy minek járkálok ki cigizni amikor ő már lefeküdt. Kicsinyes piszkálódások voltak ezek, mégis ebből állt nekem össze, hogy milyen fontos az egészséges napi rutin, és hogy ez az alapja annak, hogy bármit elérhess az életben. Kellemes emlékek voltak ezek a közös reggelik, a kávézással, és nem érdekel már, hogy az arcomba mosolygott, közben a hátam mögött kibeszélt. Hálás vagyok azért, hogy a reggeli koránkelést nélküle nem vágytam volna soha a rutinommá tenni, sőt, nélküle nem is lettem volna motivált se benne. Olybá tűnik, mindig jól döntesz, ha úgy döntesz, tanulsz attól, akinek a bögyében voltál. Ők árulják el legkönnyebben, hogy mi az, amiben többek nálad. Olykor-olykor elgondolkozok, hogy vajon túl azon, hogy félt, hogy elveszem tőle a fiacskáját, és a gyenge pontjaimat fixírozta folyamatosan ... vajon van-e mégis valami, amit ő elismer bennem, csak sose vallaná be. Ezt persze én nem tudhatom, de én önmagamban megállapítottam egyet, amiért elismerhetne: kiálltam magamért. Olyan helyzeteket nem tűrtem volna meg egy pillanatig sem, amelyekben ő mártírkodott, és nevetségessé tette magát azzal, ahogy ő kijön a dolgokból. Talán mutattam neki én is olyat, ami az ő szemét nyitja fel: - talán tanítottam én is neki valamit.

Dorcsi. Ez most a kedvenc ideillőm. A barátságunk teljesen tönkrement, nem is tudom, mióta nem beszéltünk. Úgy tűnt, tulajdonképpen azért akarta megszakítani a kapcsolatot, mert én sose tudtam úgy viszonyulni hozzá, vagy akárki más emberhez, amit ő már rég kifejlesztett magában - tudatosan vagy nem tudatosan: az érdeklődést, megértést, saját véleménye háttérbe helyezését, a másikéra való nyitottságot, pozitív visszatükrözést . egy szóval azt, hogy vele mindenkinek mindig jó érzés legyen beszélgetni. Ez egy 15 éves barátság volt, és nem hiszem, hogy végleg vége.

Olyan, mintha azért haragudtunk volna meg egymásra, mert nem sikerült egymástól megtanulnunk az olyan számunkra alapvető készségeket, hozzáállásokat, értékeket, amiktől a mai napon azt mondhatnánk: hasonlítunk egymásra. Pedig én sokat tanultam tőle.Sőt, életem egyik legjobb pillanata volt, amikor azt kérdeztem magamtól: Dorcsi vajon most mit tenne, vagy mit mondana? Éppen itt megpusztulok a féltékenységtől, és életem nagy igazságtalanságát élem át: ha Dorcsi lenne ugyanebben a helyzetben, benne nyoma se lenne ilyen érzéseknek. És akkor rájöttem: poénra venné. Szóval poénra vettem. Poént csináltam egy számomra kellemetlen helyzetből és sokat, rengeteget segített ez a helyzeten, és a lehető legjobb kimenetele lett. Sokat tanultam tőle öntudatlanul is, hogy hogyan legyek kedves, könnyen megközelíthető. Ebben a fázisomban szinte olyan voltam, mintha nem is önmagam lennék, hanem az ő ctrl c ctrl v-je, amitől sokszor furcsán éreztem magam kissé. Mit mondhatnék, ma már nem ilyen vagyok. Elkülönítettem magam tőle. Orvos lettem. Ő nem lett senki. Még. Kritikusan gondolkodom, mindent megrágok magamban és szinte elválaszthatatlan már tőlem egy adag szarkazmus, ami abból jön, hogy a világot sokkal reálisabban látom, mint ő. Tanulhatna ő is tőlem. Tanulhatott volna ő is tőlem. Úgy tűnik, rengeteg dolog van, ami miatt haragudott rám, de nem mondta sosem. És azóta sem mondta. Inkább csak rátapintott a gyenge pontomra, szinte szándékosan, hogy fájjon nekem. Valami nagyon, nagyon fájhatott akkor, vagy korábban neki. Miért nem tudná végre egyszer azt kommunikálni, amit valójában gondol és érez? Sajnálom, hogy egyszerűen buta. Ez senkit nem zavar, ha arról van szó, hogy kedvelik-e őt, sőt, nyugodtan lehet egy kicsit buta, ez még mindig szórakoztatóbb és jobb érzésekkel tölti el az embereket, mintha baromi okos lenne. De az élete sajnos romokban. Ennyire ugyanis nem lehet építeni. Ez arra volt elég, hogy a gimiben sikeres legyen. Jött azzal, hogy "én még mindig versengeni akarok vele" "én mindig megmondom a tutit". Előző nem igaz, utóbbiban van igazság. Meg kellene tanulnom, hogy fontosabb a kedvesség, mint hogy igazam legyen. Senkit nem érdekel ugyanis. Mindenkit csak az érdekel, hogy ő hogy érzi magát a társaságomban. Az igazság csak a megszállott igazságkeresőket érdekli, akiktől én is viszolygok, a maradék meg azt fogja gondolni, hogy "lehúzó" vagy - azaz, nem az élet szép oldalára emlékezteted őket, hanem a bonyolultra, a nehézre, a sötétre. És ez nem jó érzés. Mindenkinek megvannak a maga problémái. Ennyi épp elég. Ha nagyon muszáj megoszthatod velük a te problémádat is, de még az egész világ problémáit is rájuk zúdítani, teljesen felesleges ..Inkább értéket kell vinni az emberi kapcsolatokba, ha már úgyis mindenkinek olyan sok megoldandó problémája van, amiket senki másnak nem feladata megoldani. Na. Pedig egyébként én tényleg nagyon jól tudok segíteni, de ha kéretlenül teszem, csak megutáltatom magam. Hiába a jó szándék. Hiába, hogy jót akartam. Itt jön az, hogy fontosabb kéne hogy legyen a saját életem: hogy inkább ne érjen hátrány engem abból, hogy majd kerülni fognak engem azért, amiért bele próbáltam szólni az életükbe, mert azt hittem, az én dolgom megoldani az életüket, a problémáikat, és azt hittem ebben maxi kompetens vagyok, és ha jól megmondom, az az igazi. Értem én továbbra is, miért szoktam ezt gondolni, de az az egyszerű igazság, hogy nem ér annyit a dolog, hogy megutáltasd magad másokkal. Mindenki a saját felelősségére hülye. Én ne legyek a sajátoméra az. Hogy ő mit kezd magával, az nem az én dolgom. Nem kell ennyire AKARNI segítni, mert aztán fordítva sül el. Do, te megtanultad vajon tőlem, hogy az erőbefektetés és ambíció nélküli élet, a sodródás, a mindenkinek tetszés, és a soha senkinek nem önfeltárás - ez vezetett téged ehhez az egész Atis borzalomhoz? Amire sajnos már csak szégyennel fogsz tudni visszagondolni egész életedben? Megtanultad tőlem, hogy milyen kár, hogy nem voltak elveid, miheztartásod? Remélem.

Bia. Na rá még mindig nagyon sok hálával gondolok. Bár szörnyen alakult a kapcsolatunk, és úgy tűnik egészen mást vártam, mint amit ő várt attól, hogy közösen utaztunk. De mai napig emlékszem, hogy előre elterveztem, hogy ha már egy szobában fogunk lakni, tanulni fogok tőle. Ő egy sikeres lány, igen, így gondoltam, meg amúgy sem volt testvérem, lehet, hogy ez egészen olyan lesz majd, szóval kíváncsi voltam na, vajon az ő életéből mit tanulhatok? Életmód: ugyanúgy. És Bia egy nagyon jól szervezett lány. Problémamegoldó orientáltságú. Nagyon erős mentálisan. Nagy ellenfél, ill. konkurencia volt nekem. Én, aki azt gondoltam, úgy kell működni a dolgoknak, hogy én segítek neki, ő nekem, vagy legalább minimális érdeklődést mutat, v legalább úgy próbál tenni, mintha ... érdekelné, hogy amúgy az én projectjeim hogy állnak. Én tudom magamról, hogy így viselkedtem volna, és az ő kompetitív hozzáállása kifejezetten furcsa volt nekem.
" Ma még nem voltam elég produktív, miylen rossz érzés" - talán ez a legfontosabb mondat, amit tanultam tőle. Mennyire energikus személy lehet, akinek már rutinja és szokása, hogy minden kihívással szembe lendüljön azonnal, és mindent elintézzen azonnal, amikor tudja. És ő ebbe már beleszokott, ő ezt már megszokta, már élvezettel csinálja.
Biztos ő is tanult tőlem. Vagy ha nem, akkor tanulhatta volna, hogy az összecsapott, csak legyen valami munka helyett néha többet ér az, ami végig lett gondolva, mélyebben, hogy vannak emberek, akiknek borzalmas az időérzékük, de minőségibb munkát végeznek, mert ÉRTENI akarják. Tanulhatta azt is, hogy néha el kell tudni engedned magad. Meg kell tudni jutalmazni magad, nem csak mindig a megfelelés. Vagy hogy a verseny azért nem annyira fontos, legyőzni a másikat nem annyira fontos, mint hogy legyenek barátaid. Mind a ketten egy kicsit naiv lányok voltunk amagunk módján, és mind a ketten többek lettünk az egésznek a végén. És azóta sem beszéltünk egymással. De őszintén, örülök neki, hogy most már egy kicsit "Biásabb" lehetek. És kár is egy kicsit, hogy nem egész életemben ilyen voltam.

Lotti ... hm. Nem, ő nem volt soha ellenségem, vagy ellenfelem semmiben. Ő csak egy barátom volt, aki paraszt mód eltűnt, azóta sem értem, hogy miért. Ez szintén az a kategória, amiből aztán semmit nem lehet tanulni.

Csilla. Teljesen, totál kimondatlanul tanultam tőle rengeteget. A női összetartozás fontosságáról, a jófejségről. Hogyan legyél nagyszájúbb. Hogyan legyél olyan, aki csak fecseg erről arról, de értelmesen, okosan, max 1-2 részlet nem pontos. Ja és a mai napig meggyőződésem: az, hogy magadnál legyél jobb, ne másnál - és az, hogy ő jaa ő nem tanult semmit - ez volt az a két hazugság, amit direkt azért hangoztatott, hogy ő menő lehessen, lazának tűnjön, miközben másnál sokkal többet tanult, és a sok kis szerencsétlen, mint pl én: bevette, és azt hitte róla, hogy link, közben pedig tanult mint állat. Okos a Csilla. Most érzem leginkább először úgy, hogy tudok azonosulni vele, legalább részben. Hogy sajnálom, hogy miért voltam ilyen irigy, ahelyett, hogy tényleg jóban lettünk volna. Megmérgezte, megkeserítette az egyetemi éveimet. Milyen kár, hogy sose találtuk a közös hangot. Pedig milyen csodálatosak voltak ezek az egyetemi évek. Úgy sajnálom, hogy vége. Ezek voltak életem legszebb évei. Istenem, mennyire hálás vagyok értük. És mennyire hálás vagyok Nekik. Az összes Barátomnak, akiktől féltem, hogy elveszítem őket, mert nem vagyok elég jó hozzájuk. Istenem, életem legszebb, leggyönyörűbb évei. Milyen kár. Akkor kellett volna nagyon szerelmesnek lennem. Akkor voltam csúcsformában. Miért nem történt meg egyszerűen, magától, Istenem, miért? Miért csak a flörtök, a bulik? És ma már nem is beszélünk egymással. Pedig micsoda sikerem volt. Istenem, életem élménye volt a gólyatábor. Életem legeslegszebb élménye. Meg a Rezső. Meg az instruktorképzés. Akkor éreztem utoljára, hogy élek, hogy számítok, hogy remények élnek bennem, amit a világ nem gúnyolhat ki csak úgy, hogy gondol egyet. Aztán megtette.