És akkor egy pillanatra egy álom lesokkolt órákra

Rosszul indult ez a nap, nagyon rosszat álmodtam - annyira azért nem rosszat, hogy felriadjak rá az éjszaka közepén, de a mai álom egyszerűen váratlanul ért. Tegnap még fantasztikusakat álmodtam. M. jobb keze voltam, gyakorlatilag. Elismertnek éreztem magam szakemberként és nőként is. Valami kétirányú mély szimpátiát és elismerést éreztem. Utána a napom, hát átlagos volt. Nem sok izgalom volt az UH-ban, inkább azzal kellett foglalkoznom, hogy N.t tanítgassam. Utána a német oktatáson tök jól tudtam figyelni, K tényleg nagyon jó tanár, anno is az o lelkesedése miatt (is) kezdett tetszeni a radiológia. Jól mentek az órák. Utána majdnem elfelejtettem, de volt még egy TF-eseknek tartandó gyakorlat. Hát ez az egy kp rossz élmény volt, amikor röhögcséltek a lányok nem tudtam, hogy min röhögcsélnek, rajtam-e, amikor kérdéseket tettem fel, alig válaszoltak, és a legrosszabb talán, hogy idősebb vagyok náluk. Nem olyan rég volt az, amikor én nyomorogtam ott a többiekkel a gyakorlatokon, én utáltam ezeket a gyakorlatokat, amiknek semmi értelme, és én utáltam a fiúkákat, akik miatt ciki bármennyire is aktívan részt venni bármiben. Most meg ott álltam és rám figyeltek ezek a fiúkák. Hát szomorú, olyan öregnek éreztem magam. Ezt az élményt szerettem volna gyorsan elfelejteni. A németek normálisak, az angolok is talán, de a magyar oktatásban NEM szeretnék részt venni ... Utána bevásároltam, hogy tudjak kaját is csinálni majd magamnak -

Utána feltöltöttem az ECR absztraktot, meg még Helgáéban is segítettem. És ezzel így el is telt a nap. A saját érzéseimmel nagyjából annyi időm volt foglalkozni, hogy reggel is és este is meghallgattam sokszor az Olyan ő c. dalt. Mert megtetszett. Mert most vettem észre, hogy ez egy olyan szituációról szól, mint amilyenben Danival vagyunk. Jó, olyan jó együtt. Csak elköteleződés nincs. Huza-vona van. De jó, jó így együtt. Egy egész élet is kevés lenne rá. És kicsit megint elrévedtem abban, hogy igazából ennek úgy kell lennie, hogy... egyszercsak ő majd ráeszmél, és majd jön.

És aztán éjszaka jött a szörny.

Arra ébredtem reggel, hogy szinte remegek az idegességtől és a haragtól. Álmomban kóvályogtam, majdhogynem mint egy szellem. Kétségbeesetten keresgéltem. Mindenkinek panaszkodtam, de tényleg szinte mindenkinek. Felnőtt embereknek, akárkiknek, akik kicsit is empatikusnak tűntek, hogy fogadjanak be, hogy értsék meg, hogy mennyire nehéz és rossz a helyzetem, hogy valaki érezzen már együtt. Persze ők meg látszólag jófejek voltak, de valójában semmi közöm nem tudott lenni hozzájuk. Utána átalakult minden valami mocsárrá, ahol próbáltam valahogyan nem elnyelődni, próbáltam valahogy kikászálódni, de annyira nem volt körülöttem senki, hogy megint csak a kétségbeesett keresgélés maradt. Utána valahogy valaki - tök idegen - végre elkapott, bezuhantam a mocsárba, de ott voltam a karjaiban egy férfinak, akinek volt már amúgy egy gyereke. És vissza is tükröződött az a korábbi gondolatmenetem, hogy az nem is baj, az jó, mert majd legközelebb lesz neki megint.  De valahogy semmi rokonszenves, semmi ismerős, semmi szimpatikus nem volt ebben az emberben, inkább egy olyan kényszer volt. 

D. pedig ment, ment el tőlem. Ment a bulikba, ment a SOTÉ-sokkal, ment élvezni az életet, és én próbáltam őt legalább nyomon követni, próbáltam legalább figyelni, hogy mit csinál, ugye, merthogy érdekel, merthogy tudni akarok róla, mi van vele. De ő elrejtette az arcát. Mintha direkt csak előlem rejtené, mintha direkt csak engem akarna kerülni, mintha direkt csak azt nem akarná, hogy én tudjak róla. Egy zacskó volt a fején. A ruhája stimmelt, ahogyan sétált, a mozdulatai stimmeltek, tudtam, hogy ő az, - de csak ment tovább az élettel, lemaradtam róla, kihagyott, sőt direkt elrejtőzött, hogy látni se tudjam. Ezután még egy rendőr majdnem el is vitt engem, hogy ugyan mit csinálok. Erre persze elkezdtem hitetlenkedni, hogy még hogy én? Mármint mi az, hogy én? Mi törvénytelent csináltam volna? Sokszor volt ilyesmi álom korábban is: én keresem a kontaktot vele, de ő hideg és elutasító. Nem ölel vissza, nem jön, nem szeret. De ennyire brutálisan még nem jelent meg ez így álomban, hogy direkt kockás zacskót húzna a fejére, csak azért, hogy jelezze nekem: Ő NINCS NEKEM.

De a legfájóbb, a legrosszabb egyetlen mondat ez volt: talán Réka mondta ezt az álmomban, vagy valaki: hát nézd, D. igazából valaki olyanra vágyott mindig is, mint a L. 

Hogy tudok ilyet álmodni, de tényleg? A saját tudatalattim hogy képes valami ilyesmit közölni velem? L.-val barátnők voltunk, de aztán magyarázat nélkül, egyszer csak elkezdett nem válaszolni a hívásaimra, meg egyáltalán semmire, aztán én meg letöröltem őt az ismerőseim közül. De vagy másfél éve igazából eszembe se jutott! D. vette fel 1x vele a kapcsolatot, meg beszámolt nekem arról, hogy ezt-azt hallott, hogy itt sebész meg ott akar sebész lenni.
Hát, legyen. Igazából sosem gondoltam, hogy ez bármiféle fenyegetést jelentene számomra, annyira nem sok közünk van már egymáshoz tényleg. 

Most pedig az álom után gyakorlatilag majdnem egyből visszajelöltem a L.t, hogy visszavegyem kicsit a kontrollt az események fölött, én tényleg jól beparáztam. Ugye automatice már komolyabban vettem azt, amire ez az álom figyelmeztetni akart. D. így akarna bosszút állni? Azért nem találom őt a T.-n, mert azok között akar válogatni, akiket már ismer? Sőt legjobb személy, akivel összaállhatna az L.? Hiszen barátnőm vt, hiszen eleve fájó pont nekem, hogy egyszer csak eltűnt, hiszen végülis wow hát ő sebész, ez még D.nál is menőbb, én meg mi vagyok? Csak egy radiológus, nekem ha feladnak egy kérést, akkor én azt teljesítsem és kész.

Egyszerűen elképesztő, hogyan tudtam egy ilyen gondolatmenetig eljutni, hogy jött elő ez egyetlen álomban, úgy, hogy korábban eszembe se jutott egy pillanatra sem! És komolyan elgondolkodtam és lefagytam egy jópár órára, hogy ez most arra akar figyelmeztetni, hogy egy barátnőm, aki eltűnt és cserben hagyott és az exem, aki szintúgy cserben hagyott, most össze tudnának állni és jól beszopnám, és jól fájna, lépjek valamit! (ez tényleg nem is jutott volna enélkül eszembe!!)

Vagy igazából csak arra akart rávilágítani, hogy mi az, amit L. tud és én nem? Mi az, ami hiányzik belőlem? Igazából csak arra akart rávilágítani, hogy figyeljek már kicsit jobban arra, hogy hogyan viselem magam az emberek között? Kicsit figyeljek oda jobban arra, hogy mennyire vagyok kedves másokkal és mennyire tudom megkedveltetni magam, mennyire tudok hízelegni, mert ez egy alapvető képesség az életben? Mert e képesség hiányának köszönhető, hogy L-nak se "kellettem igazán", és D-nak se?

Lépjek valamit, vagy ne lépjek? Mindig az automatikus gondolatom, hogy nincs az a büszkeség, amiért megérné kockáztatni, hogy a szívem vereséget szenvedjen. Inkább túllépek rajta, csak az érzéseim! Az érzéseim fontosabbak. Rosszul áll ez a széna, vissza kellene egy kicsit édesgetni? a L.t, hogy ne érezze úgy esetleg, hogy ő jogosan tesz rosszat nekem akkor, amikor esetleg D.meg ő kicsit összekeverednek. És ha nem jelöl vissza? És ha nem történik semmi? És ha és ha? Kit érdekel. Az egyetlen indok arra, hogy NE beszéljek vele az az, hogy NE, mert büszkeség. Mert ő kezdte, ő bántott, stb., a másik pedig hogy: kit érdekel??

Tehát, asszem, nem kell hozzá álomfejtő szakember. Bár a realitásban kicsi az esély arra, hogy D és L összeálljanak, és lehetne mondani, hogy miért ne örülhetnék én ennek, hiszen akkor legyenek boldogok ha ők boldogok és legyek én is az, de ezt most tegyük félre - szóval bár kicsi rá az esély, azért megvan... Bosszantani bosszantana nagyon is, megérdemelni nem tudom, hogy mennyire érdemelném meg, de biztos, hogy az álom arról is szólni akart, hogy legyek másokkal kedvesebb. Hogy vegyem már észre, hogy milyen képet festhetek a kétségbeesésemmel, azzal, hogy empátiát keresek, mint egy szegény koldus az erősnek és intaktnak tűnő felnőttek között, akik azonban sosem fogadnak be igazán. Hogy igaz, az elmúlt napokban én teljesen elégedett voltam magammal olyan szempontokból, hogy főztem, jobban gondoskodtam magamról, a kis lelkemről, ápoltam az arcbőröm is, reggel igyekeztem időben felkelni és elindulni, és ráadásul valahogyan kinézni is. Tehát nagy előrehaladás volt ahhoz képest, hogy ezekre a szokásaimra mennyire nem voltam eddig tudatos. De mintha azt akarná mondani ez az álom, hogy ennyi nem elég. 

Kell egy kis alázat is a többi emberrel szemben. Kell egy kis hála, egy kis kedvesség, hiszen annyira függök tőlük. Nem lehetek ennyire elkényeztett egyke lányka, aki mindig nyafog egy kis figyelemért, vagy elismerésért. Az még nem elég, hogy öngondoskodást igyekszem folytatni. Még meg kell nyerni a többi emberrel vívott csatákat is. 

Igen basszátok meg, ezek csaták. Nem engeddel, nem keleti sztoikus nyugalom és majdakarma. Volt egy barátnőm, volt egy fiúm, és most félek, hogy összeállnak ellenem. Ezek csaták! Ki tart igényt kire - ki tart igényt mire - ezek is csaták! És én ezt sosem tanultam meg egykeként. Sosem tanultam meg, hogy ennél dörzsöltebbnek kell lenni, mint hogy majd én teszem azt, amit elvárnak és cserébe nyifi-nyafizok egy kicsit és megkapom én is azt, ami kell nekem. Dörzsöltebbnek kell lenni, és megkedveltetni magad azzal, akivel csak tudod. Sosem tudhatod, hogy mikor jön még jól, hogy valaki nem az ellenséged, hanem a barátod. 

Az a vicces, hogy igazából pont majdnem ugyanazt tettem én D.val, amit L. velem. Egyszerűen nem vagy hasznos az életemben, vagy valamiért nekem már erre nincsen szükségem, szóval nem érdekelsz, és helo. És megteszem magamért VÉGRE, és akkor a modern age pszichológia meg is tapsol, hogy mennyire ügyes voltam magamnak a saját életemben, és azzal ne is foglalkozzak, hogy okozok-e fájdalmat másnak ezzel. Egy kicsit én is örültem ebben, ennek a szituációnak. Végülis nem jogos lenne D.részéről egy ilyen bosszú? 

Nagyon érdekes ez a helyzet, esküszöm. Az EGO-m mintha azt mondaná, hogy UGYAN, ki nem szarja le őket. Két olyan emberről beszélünk, akik sehol nincsenek hozzám képest. Ha L.nak én terhes voltam, akkor milyen lenne neki  a D. Ő aztán tényleg sokat panaszkodik. Ha L.nak nem kellettem 2 éve és egyszerűen csak pattintott mert valamilyen oknál fogva, mert neki úgy akkor jobban esett a kis EGO-jának, akkor ki nem szar le egy ilyen embert, aki ennyire kicsinyes és ennyire nem képes kifejezni, hogy őt mi zavarta, vagy mi volt a gondja velem. Két kisebbségi komplexusos emberről beszélünk... Ha megérdemlik egymást, akkor megérdemlik egymást. L.egyáltalán nem a zsánere D.nak. Legfeljebb csak jobban ki tudná őt használni, mint engem. Legfeljebb csak örülne a kis lelkük 1 pillanat erejéig, hogy bosszút állhattak, aztán ugyanott lennének: D. egy pöcs, L. pedig ugyanúgy bánhatja, hogy nem engem választott az idióta pasijaik helyett, hogy nem együtt vagyunk N.o.ban.

A szívem pedig azt mondja: akármilyen bénák is vagytok, fontosak vagytok nekem. És pont ez kéne, hogy legyen a lecke, nem? Ne dobáljál ki embereket, akik sokat jelentenek neked... Ne akard lecserélni őket jobbakra.... Inkább higgyél másokban és ne gondold már annyira feljebbvalónak saját magadat.... talán pont emiatt nem kedvelnek... talán pont emiatt nincsenek barátaid... talán pont emiatt veszíted el mindig a barátaidat, barátnőidet... Talán benned volt a hiba, nem bennük! Talán vedd már észre a viselkedésedet! Talán legyél már józanabb és bölcsebb. Vedd már észre, hogy a barátok sem ÉRTED VANNAK. Egymásért vagytok. Te is adj valamit, ő is ad valamit. Ha pedig valóban úgy gondolod, hogy D. is, L. is béna, akkor mit izgatod magad? Ismered mindkettejüket. Tudod, hogy az emberek alapvetően nem nagyon változnak. L. egy cuki kis tyúkanyó típus, aki ebbe a versengős közegbe valahogy egyáltalán nem illik bele. Ő automatikusan valahogyan alárendelődő. Hát és ez őt zavarta magában. Pedig hát ő ilyen. Pedig hát pont emiatt a tulajdonságáért szeretné őt egy pasi, aki olyan pasis. De D. ilyen? Nem... Őt mindig is a nők irányították, ő sosem érezte jól magát ffiként, ... 

Nekem ez nem kellett, játszhattam volna még egy kicsit vele, és bosszankodhattam volna annak a tudatán, hogy mennyi mindenkivel szivesen dugna még... Ha L. is köztük van, akkor ő is köztük van. Attól még D.nem lesz komolyabb ember, nem lesz hajlandóbb megállapodásra. Legfeljebb csak belesodródna egy komolyabba, egy jobba, ha L. ügyesebb, mint amilyen én voltam. És jobban bírja a hülye faszságait.

Hát, esküszöm - össze vagyok zavarodva teljesen!

A szívem azt mondja, harcolj! Két embert akarnál végleg elveszíteni és egy életen át bosszankodni miattuk? Két embert akarnál egyszerre elveszíteni, félreértések, büszkeség, hiúság és EGO miatt?

Az eszem azt mondja, ne pattogj, úgyse lesz semmi. Te csak tedd a dolgod, ne foglalkozz velük. Emlékezzél már, hogy milyen jó volt, amikor megszabadultál D.tól. Milyen felszabadult voltál. Ha ő ilyen ember, ennyire nem férfi továbbra is, hogy ilyet tenne, akkor mit sajnálsz rajta? Ha L. ennyire volt barát, hogy ott se volt az elmúlt két évedben, akkor ő milyen barát? Kell bármelyikőjük is neked egyáltalán? Te akarnál ezekért harcolni? Akik összefognának ellened? Akik irigyelnek/bosszút forralnak? Tényleg azt gondolod, hogy a te dolgod lenne, hogy ezt megakadályozd? Tényleg azt gondolod, hogy ők nem sülnek bele a saját bosszújukba?

És akkor most itt tudnék kapásból felsorolni két példát, ahol a kitúrt fél nagyon is megjárta:

-Marco - aki egész fiatalkorát gyakorlatilag arra pazarolta, hogy visszavágyódott a legjobb barátjához és az első szerelméhez ....

-M.P. - akinek csoptársa és exe mára már házasok, és még gyerekük is van, aki egy cuki kis gyerekecske - neki a szerelmi élete pedig katasztrófa.

Mit mondhatnék ... azért, mert buták voltak? Bénák? Genetikai korcsok?

Én inkább azt mondanám, hogy azért, mert nem küzdöttek ... Nem harcoltak a szívükért ... így nem is nyerhettek, eleve veszítettek. Azért, mert nem voltak elég erős ellenfél, simán ki lehetett őket az érdekeltségi területükről billenteni. Bele kell állni abba, amire igényt tartasz, meg is kell védeni másoktól, és valahogyan működtetni kell tudni. Én csak azt tudom, hogy ez a felnőtt lét szabálya. Az "engedd el" és a "majd a karma" azoknak szól, akik gyengék és tehetetlenek.

Márpedig ez így működik.. Melyik feleség viszi a férjet? Az, aki erősebb volt .. Milyen érdekes, nem? Aki az egyik nőnek nem kellett, kidobta és megszabadult tőle... azt a másik nő örömmel beveszi és szolgálja és el bírja viselni ...

És mi marad a végén? Szegény egyedül maradt első feleség és a debella bella, aki megtartotta a fickót, aki úgy neveli a gyerekét, hogy van apja is.

Igazából mindegy, hogy melyik stratégiát választod. Mindegy, hogy hogyan gondolkozol. Amitől erősebbnek érzed magad, az jó. Amitől gyengébbnek, az nem jó. Amitől nyertesnek érzed magad, az jó. Amitől nem, az nem. Állni kell a sarat az életben, és az önmagadba vetett hitnek megingathatatlannak kell lenni! 

Tehát igazából mindegy, mit csinál L és D. Olyan régóta semmi közöm hozzájuk. Ha engem az megnyugtat, hogy ők soha az életben nem lennének egy boldog pár, akkor gondoljam ezt. Biztos van ebben is igazság. Ha engem az nyugtat meg, hogy nincs szükségem egyikre sem az életemben, akkor gondoljam ezt. Ha engem az nyugtat meg, hogy bejelölöm a L.t aztán majd lesz ami lesz, legfeljebb rendeződik a viszonyunk és visszakapok egy barátot, akkor legyen ez. Ha engem az nyugtat meg, hogy ezerrel keresem magamnak a valaki mást, aki jobb mint D, akkor legyen ez.

Csak valahogy dönteni kell tudni. És azt már igazán megtanulhattam, hogy az érzések jönnek és mennek. De az idő az csak telik, és csak egyszer. És nem számon kérhető magamon, hogy "a Danival miért nem tudtátok működtetni" - mert már tényleg nem rajtam múlt. Az viszont számonkérhető magamon, hogy miért nem voltál okosabb, erősebb, anno, hogy ne most, a jövőbeli énem szívjon a hülye érzéseid és faszságaid miatt?

Valahogy dönteni kell és már vagyok talán elég felnőtt hozzá. Én már kétszer is döntöttem ez ügyben. Egyszer akkor, amikor L.idióta picsa volt és nem volt hajlandó beszélni többet, magyarázat nélkül. Aztán máskor meg akkor, amikor az utolsó esélyeimet mentettem egy normális fiúra és futottam el a D.tól és a sok faszságától.

Tudom, a döntéseket újra lehet gondolni. Ne vessük el ennek a lehetőségét. De egyelőre tartom magam a döntéseimhez, és hogy ők mit csinálnak, vagy nem csinálnak egymással - talán soha nem is fog kiderülni a számomra. És lehet, hogy ez így van jól.

Toleránsabbnak, alázatosabbnak, hálásabbnak, kedvesebbnek kell lennem... de nem feléjük, hanem új emberek felé. Méghozzá minél hamarabban. Ez a nyertes stratégia. Tudom én ezt magamtól is, csak végig kell tudni gondolnom.