Satufék, három év után.

Lehet persze a másikra mutogatni, hogy ő volt a szarfasz. Vannak dolgok, amiket nagyon nehéz megmagyarázni, hogy ugyan miért tett és nem tett, mondott és nem mondott, ha egyszer elvileg szeretett.

De ennél sokkal de sokkal nehezebb megmagyarázni magamnak azt, hogy miért maradtam ennyi ideig vele. Miért fektettem én ebbe ennyit. Hova tűnt végig a tartásom és a büszkeségem, miért gondoltam, hogy jajj, de, hát ez egy jó móka. Hát majd lesz ami lesz, én csak legyek laza, jófej, vicces, csajos, dögös, minden. És csak tegyem, ami jól esik. Ő mindenre kapható, ő mindenre vevő. Imádjuk egymást. Összesodort minket az élet, a közösen átélt szenvedések, nekünk közös a sorsunk, értsemármeg. Nem lesz jobb, nem lesz klasszabb, nem lesz hatalmasszerelem, nem érted D.? Álmodozhatsz, de az élet úgyis keresztbehúzza a számításaidat.

Aztán egyszercsak elengedtem őt. Nem, én nem így akarom ezt, hogy ő még vágyott volna másra, de én megtartottam. Ő ezt tudja, ő ezt tudja, hogy akarja. Különben szart se ér az egész. Kapok egy kis kullancsot, aki egész életében engem okol majd azért, hogy szerinte mással, ő boldogabb lett volna.

Menjen. Nem tiltakozott. Na ez fáj.

És a valóság. A valóság, hogy miért. Ő sem egy főnyeremény, persze, de én még neki sem voltam eléggé jó, eléggé nőci, eléggé szerelem, eléggé alkalmas.

Valamit mindig ugyanúgy elrontok.

Az elején jönnek és akarják és húzom, majd 1-2 év és megfordul a kocka. Nem tudok már húzni. Már az övé vagyok, már az enyém, függök tőle. És pontosan úgy bánok vele, mint minden mással, ami az enyém. Természetesnek veszem, hogy van, működjön és imádjon és szolgáljon, de ha elromlik akkor óriási hisztit csapok, pedig tudom, hogy én sem igazán megfelelően bántam vele.

Mindig elbizakodottá tesz engem IS. Igazából talán pont csak azt utálom, hogy látom őt ennyire közelről, ahogy mások nem, és ő is lát engem ennyire közelről, ahol már nem viselhetünk álarcokat. Azok vagyunk, akik vagyunk.

Beképzelt vagyok, nagyzolok, pedig az önálló életre képtelen vagyok anélkül, hogy ez a teljesítményem rovására menne.

Megmondom a tutit, nem vagyok kedves. Mindig nekem kell, hogy igazam legyen. Pont, mint V.m.

Kompenzálok, mert nem érzem jól magam a bőrömben. Azt akarom, hogy úgy bánjon velem a nap minden percében, mintha én lennék a legcsodálatosabb teremtmény a világon, mert valójában nem érzem magamat annak. Valójában rettegek, hogy kiderül, hogy nem vagyok szerethető. És kiderül, hogy unalmas vagyok. És önző. Pont, mint a.

"Igazából ő mindig is valaki olyanra vágyott, mint a L."

Azóta is visszhangzik a fejemben. És ugyanott visszhangzik, hogy "a külső megfog, a belső megtart". Majd szintén ugyanitt, hogy "nem, nem ez a baj veled. ne csináltasd meg a melleid, kérlek. A személyiség."

Persze, könnyű arra fogni, hogy elkényeztettek. Félreneveltek. És legfőképp, nem neveltek az életre. És leginkább: nem voltak jó példa, nem voltak jó minta. Menekülhetnékem van előlük. Természetesen a szüleimre gondolok.

De most ne legyünk ennyire kemények mindenkivel. Nagyzolós vagyok, mert valamikor, azt láttam máshonnan, hogy ez a menő. Szállingózok virágról virágra, mert valamikor azt láttam, hogy ez a sikeres.

Jobban örülnék most egy őszinte barátnak, olyannak, aki nem a pszichológushoz küld el. Olyannak, aki tölt, és cuki, és megbízható és aranyos. Eldurvultam teljesen ebben a felszínes és computerizált világban. Igazából az idegrendszeremnek olyan ez az egész instagram-life, mint egy elektrosokk. Igazából a D.s kapcsolat is pont ilyen volt az idegrendszeremnek.

Idegeskedő, szorongó vagyok. Félénk. Csendes. Nem igazán vagyok kíváncsi az emberekre. Pont, mint ap.

És gondolom, mondani sem kell, hogy az is önáltatás, hogy nagyon még változni tudnék. Amint elkezdek kedves lenni, megijedek, hogy majd kihasználnak, hogy visszaélnek. Amint elkezdek nyitni az emberek felé, besodor a szél rengeteg szemetet, de szó szerint. Azon sírtam tegnap, hogy annyi mindenkiben csalódtam már. Annyi mindenki irigy lehetett rám és  csapta rám az ajtót kérdezés nélkül. Annyi mindenkiben bíztam, akiben nem kellett volna. Annyi mindenkinek adtam utolsó utáni esélyeket, amikor nem kellett volna.

Milyen jó önáltató gondolat pedig, hogy valaki teljesen más is lehetek, mint aki vagyok. Pont ugyanolyan, mint az az önáltatás, hogy D.val tartunk valamerre. És még ő is változhat. És még én is változhatok.

Esküszöm, bizonyos helyzetekben előjön belőlem az alázat, a hála, a végtelen szeretet és kedvesség. A köszönöm, hogy vagy, hogy vagy nekem, D. A köszönöm, hogy megkaptam ezt az esélyt, ezt a lehetőséget itt a Kl.n, ugyanott, ahol te vagy. Annyira vágytam rá. Annyira vágytam erre. Nem értem, hova tűntek a vágyaim. Eléggé elvesztem. Eléggé csalódtam. Eléggé kipukkadt ez a lufi - tudja az eszem, a szívem meg csak vadul kalapál.

Néha, azt hiszem, hogy túlságosan is sokat tud az eszem. Ha szeretet nincs bennem - mit sem ér az egész.
Szeretem még D.-t. És a szeretet reménykedik. Az eszem meg azt mondja, hogy ez káros. Ne, semmiképpen se.

Megint egy kibékíthetetlen ellentét. De csak azt tudom, hogy nem vagyok képes egy semmivel kitöltött fehér foltot hagyni az elmúlt három év helyén. Nem tudom kitörölni, mintha nem is lett volna, mintha sose lett volna helyes, vagy sose lett volna jó, vagy sose lett volna vállalható, pedig EGo-bol nagyon könnyű ezt mondani.

Menthetetlenül romantikus és ragaszkodó vagyok, hiába próbálok keménykedni. Pont olyan vagyok, mint M.. 

Akármennyire is fájt az egész, hálásnak kéne lennem azért, hogy ő volt nekem. Szeretettel kellene gondolnom rá, nem pedig fájdalommal és hiánnyal.
Nem tudom, ennek mennyire van értelme. Nem tudom, ez visszahozza-e őt, vagy valaki mást hoz nekem, bosszantó mód. 

Azt tudom, hogy nem tudom őt lehasítani magamról, mintha sose lett volna. Sokkal gazdagabb, és sokkal boldogabb érzés, ha megengedem magamnak, hogy kimondhassam: elképesztően szeretem őt.