Mert még a börtönbe zárt lelkeknek is ott a fantázia.

Meggyőződésem, hogy minden jó könyv azt a célt szolgálja, hogy a saját fantáziánk beinduljon, és gyönyörködjünk, hány- és hány világ tud még újjáéledni bennünk. A fantáziánk egy klassz dolog. Nem tudjuk pontosan szavakba önteni, de valahogy hullámhátra veszi a lelket és végigvezet minket az óceánon.

Fantáziánk megment az üres valóságtól. Fantáziánk szerethetőbbé, hullám-szerűbbé teszi az életet, folytonosabbá. Élhetőbbé.

És azt gondolom, ott van még csomó minden más is, amitől "begerjedhetünk", nem csak a könyvek.

Ott van mindaz, amire ránézel, megérzed, megszagolod, tapasztalod, és azt mondod: hm, ez hangulatos. Mintha egy helyhez megannyi történet fűződne, megannyi emberi kincs, amik a gondolataikba voltak rejtve, és most valahogy a fal, a levegő, az atmoszféra őrizte ezeket a kincset érő, egyedi érzéseket, és átragadhatna rád, amint ugyanoda belépsz te is. Mintha aprócska "életesszenciák" rejtőznének minden valaha élt embert minden valamikori tapasztalásaiból. Vagy mintha egyszerűen sejlene, hogy megtörténhetne a jövőben valami nagyon furcsa, valami nagyon szokatlan.

2013. január.

Egész télen egy szem hó sem esett. Egyszer sem lapátoltunk havat, dobáltuk meg egymást hógolyóval, néztük bentről, teával a kezünkben a kinti hóesést. Ó nem, rohantunk az életünkkel, és talán észre sem vettük. Örültünk, hogy nem kell havat takarítani a kocsiról, a többi meg úgyis, kit érdekel.

Én észrevettem, nekem feltűnt. Egy árva kis hókristály sem képződött az örömünkre.

Kinéztem az ablakon és sütött a nap. Sehol egy felhő.

Ez a lelkemben olyan felbolydulást okozott! Mi van, ha soha többé nem lesz hó? Utolért a globális felmelegedés, meghalunk, mind. Azt vetítettem magam elé, hogy mindenki kiszalad a házából, összetalálkozunk az utcán, és elindulunk. Magunk se tudjuk, hogy hova. Egy olyan vidék felé, ahol letelepedhetnénk és elölről kezdhetnénk, most már összefogva.