A férfi formálja a nőt

Kicsit szentimentálisabb írás lesz ez most, dehát ilyen vagyok. Ilyen is. Az elmúlt időkben meg csalódott voltam, leginkább a csalódottság beszélt belőlem. Próbáljunk meg a valóság felől közelíteni a hozzá való viszonyomat.

Férfitársadalomban élünk, igen, még mindig, a nő is fél, de a férfi is fél, viszont ő alakít. Igen, bármennyire is szerettem volna, hogy megismerjem magam, hogy én legyek a fontos magamnak, hogy valamit önállóan és csak magamért tegyek, nap mint nap, a céljaim, rövid -és hosszú távon... ha tényleg önző volnék, és most jön a lényeg: azt is pusztán az idomulásért tenném, nem azért mert az valahonnan belülről fakad.

Ha jogot követelnék, felborítanám a szabályokat, ahogy azt a minden-mindegy kiábrándult periódusomban csináltam - azért tenném, mert a szabályok valahol kudarcot vallottak, mert a világ valahol más irányba vitte a dolgokat. Csalódtam a szabályokban.

Millió ember lehetek, úgy tudok idomulni, ahogy, amennyire, és akárhányszor csak képes vagyok rá. Nem azért, mert nincs személyiségem, vagy ne volnának önálló gondolataim. Hanem mert ez a lényem lényege.

És én ettől érzem jól magam, ha ez sikerül. Még a rossz idomulás is valahol nagyobb elégedettséggel tölt el, minthogy egyedül, magányosan kergetek valami ideált, vagy megalkotom a saját visszajelzés-rendszeremet, és itt véget is ér a világom.

Az elmúlt időszakban minden annyira csodálatosan a helyére került. Hogy ki vagyok és ki mellett. És hogy minden pontosan úgy van, ahogy mindig is gondoltam. Olyan csodás és olyan sokat számít, hogy mit mennyire jól teszel- mert ha van benned tartás, a végén mindig minden elnyeri a jutalmát. Egy rövid időszakig bebeizonyosodott számomra. Azok a tanulságok a mesékből mégsem hülyeségek. Tehát nem kell haragudni a mesékre. Csak emberek vagyunk, a legjobb szándékokkal, de néha valaki mégis hibázhat. A valóság mindig tökéletlenebb, mint amit a szellemünk alkotni szeretne.

Az alakított, hogy szeretve éreztem magam. Igen, sokkal inkább szeretnék egy szeretett tartozéka lenni valakinek, semminthogy magányosan éljem minden napomat.

Hirtelen annyi alázat és tisztelet jelent meg bennem mindenki iránt, aki nálam már sokkal több mindent végigjárt, végigszenvedett-és lehet, hogy bunkó, de lehet igaza..lehet, hogy mézes-mázos, de számára ez a boldogulás: keményen éli az élet valós mindennapjait, és még ez az erőltetett mosoly is jobban áll neki, mintha a valódi érzései ülnének az arcára.

Ha élet és szellem között választani kell, az életet választanám. Ez egy fontos döntés.. Ragaszkodhatok a tökéletes ideálhoz és elutasíthatok mindent, ami nem illeszthető bele. De akkor elvágom magam a valódi élményektől .. Nekem pedig a valódi élmények kellenek.

És ilyen vagyok, ilyen volnék eredetileg is. Csupa élet. Csupa idomulás és kemény, konok kitartás, hogy mindennek mennie kell, méghozzá jól.

Aztán jön, nem tudom honnan a kishitűség - ó nem, nekem mégsem. Persze, hát így sokkal kényelmesebb. Így nem kell keményre megfaragni a gericemet és önfegyelmet gyakorolnom nap mint nap. Így nem kell tanulnom semmiből, mert a világ mindig szar és én mindig megszívom, mert nem körém szerveződnek az események maguktól, úgy ahogy én szeretném azt. Nem, nem muszáj így lennie. Lehet mindent kihívásnak tekinteni, egyfajta alázattal, hogy az ember a legjobb igyekezete ellenére is tökéletlen, és mindig van merre fejlődnie.

S hogy a ferfi alakítja a nőt? Azt hiszem, igen. Egy nő akkor szép, ha szépnek látják. Egy nő akkor nő, ha nőként bánnak vele. Egy nő akkor önmaga, ha nem kell bizonyítania senkinek semmit, mert önmagában is szerethető, és mások is elismerik az értékeit. Egy nő nem veti magát az ismeretlenbe csak úgy önszántából. Egy nő akkor bátor, ha ismeri a szabályokat. Amit férfiak alkotnak, többnyire. Így alakult és kész.

Miért jó, vagy nem jó, hogy a nőknek is dolgozni "kell"? Nos, azért jó, mert ez egy lehetőség. Lehetőséged van arra, hogy önmagadban sikereket érj el. Szakmai sikereket. Ennek persze nem sok köze van a szerethetőségedhez. És amiért rossz: az a sok stressz. Hogy ugyanolyan szemüvegen ítélnek meg téged, mint egy férfit, ugyanaz az elvárás feléd is. Kezdődik ez már az iskolában. És a lányok messze felülteljesítik a fiúkat legtöbbször. De egyre kevésbé vagyunk egészségesek. Egyre több a meddő. Egyre kevésbé találjuk a helyünket. Egyre zavarosabbak az emberi kapcsolataink. A férfiak irigykednek, ha sikeresebb vagy náluk. Viszont ha nem vitted sokra, akkor meg az alapján ítélnek meg téged. Ők se tudják, mit akarnak, na. 

Hogy ezt "mi követeltük magunknak"? Én biztos, hogy nem.
Én csak idomultam ahhoz, amilyennek lennem kell, lennem kellene. De már ez tele van lehetetlen paradoxonokkal. Ez nem baj, csak annyira szociális lények vagyunk. Szeretnénk elfogadva és szeretni lenni. Mindenki. És a társadalom mutat követendő példákat, elérendő ideálokat: ha ilyen és olyan vagy, akkor szerethető leszel. A szüleiddel kezdődik. Teljesítményért szeretnek, vagy önmagadért is. A társadalom pedig mindennél nagyobbra értékeli a teljesítményt. "Vidd véghez a lehetetlent, és a főnököd előírja napi feladatoddá." - De én akarom-e ezt az egészet? 

Ha mások szeretete is teljesítmény alapú lenne, mindez tökjól működhetne. Mondjuk jó vagyok szemészetből, és ezért a szerelmem fogja magát, felhív, megölel, csókokkal áraszt el, elvisz szaunázni és este jót szeretkezünk. Sokkal valószínűbb, hogy őt nem az érdekli, hogy milyen jó vagyok szemészetből, hanem, hogy milyen árat fizetek ezért. Meglátja a karikákat a szemem alatt. A lefogyott kilókat, amiket a stressz okozott - és azt gondolja: én inkább valaki olyat akarok, aki egészséges, és tele van élettel. Miért, engem érdekelne, hogy a pasim ki mindenkinek tudott remekül megfelelni és hány elvárás tekintetében teljesít tökéletesen? Kétlem. Sokkal inkább érdekelne, hogy mennyire boldog ember, és hogy mit tud nekem adni.

Ketté válik tehát erősen az életünk. Itt van egyrészről a saját boldogulásunk - ami sokszor önmagában többet kivesz, mint amire teremtve lettünk. Ha valaki igazán sikeres szeretne lenni abban, amit csinál, akkor az teljes embert kíván. Sokszor. Sajnos.

Pedig ugyanakkor, ha volna kellő időnk magunkra, és azokra, akik fontosak - ha ezt a területet is ugyanúgy öntözgetnénk, ápolgatnánk - nem versenyszellemből, hanem puszta szeretetből - akkor élnénk igazán teljes életet. Sőt, ez önmagában is elég lehetne. Régen elég volt, de ma nem.

Szörnyű érzés háttérbe szorítani a lényedet a teljesítményért cserébe. És csináljuk, annyian. Ezt várják tőlünk. Pedig ettől nem fog szeretni senki. Senki.

"A feminizmus nem más, mint annak a megideologizálása, hogy egy család már nem él meg egy fizetésből"

A lényeg annyi, hogy szerettem szeretve lenni. A lényem volt szeretve. Úgy éreztem, felesleges tennem bármit is. Csak annyit szeretett volna ő, hogy én boldog legyek. Tehermentesített volna, éreztem. 

De valami félresiklott. Valami régóta félresiklott - De minden folyamatnak van egy ellenfolyamata. Minden rossz emberi döntés mellett ott egy egyensúlyozó erő, ami azt szeretné, hogy a dolgok jók legyenek. És mi is tapasztaljuk, hogy amibe pakolunk, az valósul meg. Nagyon nehéz megosztani a figyelmünket - sőt, ha milliófele szór, általában semmit se tudunk megvalósítani, amit szeretnénk. Az emberek pedig rejtélyesek. Mindenki egy kicsit más, mint amilyennek "lennie kéne", mint amilyen lenni szeretne. Akkor is táncolunk, ha nem szól zene. Akkor is táncolunk, ha nincs párunk. 

És a férfinak adjuk át a vezetést. Nincs ezzel semmi baj. Csak ha szegények alkalmatlannak érzik magukat.Vagy visszaélnek ezzel a felállással. Sokakat megijeszt egy erős nő. Pedig a vezetés nem uralkodást jelent. Nem azt, hogy a férfi a jobb, automatikusan, veleszületetten, privilégiumként. A vezetés annyi, hogy diktálhatja a tempót. Mi pedig követjük. Ők pedig követik amit mi követtünk. Ilyen a tánc. Fogalmam sincs, hogy lehet azt gondolni, hogy ez nem két egyenlő fél között zajlik, akik kölcsönösen előnyt akarnak adni a másiknak, és velük együtt mozdulni - ráérezni a másik mozdulataira.