Tápláléklánc

Kicsit átértékeltem most az életemet, hogy én magam mennyit is érek.
Mire vagyok alkalmas.
Hányan hazudtak nekem és mit. Pl.a saját szüleim.
És hogy én mennyire vagyok képes hazudni. Ha kell. Ha az feltétlenül szükséges, ha az az egy járható út.
Mennyire vagyok felnőtt.
És hogy hol tartózkodom a táplálékláncban.

Miért voltam megint ilyen felelőtlen? Ilyen megbízhatatlan, rosszul számító?.. Miért nem tudtam priorizálni?

Volt egy elvadult ötletem, hogy bele kéne látnom most már a sűrűjébe, hogy milyen is a valódi élet. Mennyi mindent kéne még tanulnom csak azzal, hogy bedobom magam az emberek közé, lesz ami lesz. Nem kerülgetem tovább, nem bújok a könyveim mögé.

Nem menekülök biztonságosnak hitt várakba, mint ez itt. Akkor már legyen valódi biztonság..

Van a tápláléklánc tehát. Vannak az igazi túlélők, akik foggal-körömmel, mindent megtesznek és bármit, hazudnak, segget nyalnak, hogy feljebb jussanak, hogy elérjenek valamit, tudják hogy kell bánni az emberekkel, megvan a magukhoz való eszük. Mííndig, mindig ezek az emberek vonzanak, jelezve, hogy legyek már kicsit ilyenebb.

Vagyok én, aki ignorál kb mindenkit, az egesz kibaszott taplaleklanccal egyutt is, ameddig persze megtehetem. Általában azt tapasztaltam h nem érdemes bízni másokban és a saját kis váramban próbálok meg túlélni, aztán más nagyon nem is érdekel. Nem a legjobb módszer mivelhogy társas lények vagyunk, de eddig ez vált be. Távolságtartó vagyok, nem szeretek hazudni. Nem azért mert olyan erkölcsös vagyok. Hanem mert kényelmetlen a hazugságokat fejben tartani. A kis váramból nézelődök, igen. De ez a szüleimen alapszik. Mi lesz velem, ha már ők nem lesznek?

Mit érhetek el ténylegesen önerőből?