Könnyedén.

Baromi nehéznek tűnik most sok minden. De amikor nem gondolok ebbe bele, amikor elfoglalom magam mindenféle klassz dologgal, haladok előre a dolgaimmal... Akkor olyan egyszerűnek, olyan könnyednek tűnik minden. Milyen érdekes. Mintha nem félreraknám, hanem csak szép lassacskán adagolnám a fájdalom-dózisokat, hogy aztán keresztülfussanak rajtam, és ismét, megkönnyebbülten folytathassam az utat. A ragaszkodással és visszavágyódással ellentétben: néha szinte fáj annak a gondolata is, hogy bármikor megálljak és hátranézzek. Ez haladás, nem? :) Nehéz nem feltenni minden újabb nap, hogy hova vezet ez? Megint egy lépéssel távolabb tőle? Hogyan lehet elbírni a paradoxont, hogy elengedj valakit, s közben nem tapogatózni, hogy hé, a jövőmben ott leszel még valamikor valamilyen formában? Nem mintha nem bíznék egy saját jövőben, csak hát tudjátok, akkor is egy társsal képzelném el inkább, mint évekig egyedül. Emlékeztetem saját magam, hogy vannak a problémázós emberek, és vannak a problémamegoldók. Hogy lehet választani melyik szeretnél lenni. De én, egyedül? Csss, igen, én egyedül. De akkor már mindig egyedül leszek? Már miért! Majd ha úgy érzem kész vagyok, nyitott vagyok, miért ne lehetnék boldog egy megfelelő ember mellett? De, de, de, de... elég már! :D Talán csak a kötélhúzás korszakát éljük. Egyszer egyikünk erősebb, másszor a másikunk. Rángatjuk, húzgáljuk ezt a kötelet, ami közöttünk van. Én erre mennék, ő arra menne, és néha, ha mindketten elég erősek vagyunk, vagy tudjuk a másikról, hogy még biztonságban van, akkor mind a ketten jól haladhatunk. De néha akkorát ránt valamelyikünk, hogy a másik megbicsaklik, földre esik, és sír, hogy ezt nem lehet bírni egyedül. És igen, ez fáj. Nem azt mondom, hogy meg kell feledkezni a kötélről, ennyi az egész, mert nem ennyi. Apránként meg kell élni a veszteséget, hogy amit olyan erősre építettünk, az a huzavonától és a vihartól előbb-utóbb cérnavékonnyá fog puhulni. A végén már csak valami légi folyosó marad, és épp csak annyit fogok tudni a másikról, hogy él-e még, vagy történt-e valami felkavaró nagy változás az életében? * Néha még érzem, hogy a szenvedély nem hűlt ki teljesen. Néha még érzem, hogy ő koppan a Földön és kiált utánam némán, és néha-néha mind a ketten, a távolból, el vagyunk ragadtatva. Utána gyengül megint még egy kicsit a kötelék. Ilyen ez, olyasmi, mint a hullámvasút * Akkor félretenni? Lezárni? Lépésenként kitáncolni ebből a rossz kapcsolatból? Hátrahagyva egy nyitott kis ajtót? Egy icipici kis kaput, hogy hé, mégsem kell azert örökre búcsút venni? Valahogy így, igen. Vannak szakaszok, amikor építkezünk. És egyedül megyünk keresztül a viharokon. A lényeg, hogy megtaláljuk a belső egyensúlyt, és akkor minden menni fog. Ha kesergünk, elvágyódunk, büntetjük magunkat - egy egészséges mértéken túl - akkor tényleg elszúrhatjuk, de mit érünk el vele? Semmit. Legfeljebb annyit, hogy sokkal több idő lesz újra felépíteni magunkat. És utána mi jön? A lehetőségek egész tárháza. Csak elég bátornak kell lenned, hogy ha kell, tudj nemet mondani. Ha kell, várj. De ha kell, menj oda és kezdj el beszélgetni vele valamiről. Bízol abban, hogy mindig meg fogod azt tenni, amit szükségesnek gondolsz? Nem hagyod annyiban a dolgokat, utánuk mész, elébük mész, nem hagyod magad, és minden sikeresen vett akadály után ott vár a napsütés? Bízol ebben? Na ugye, ennyi az egész.