Real freedom

Igazából nem nagyon volt fájdalmas kidobni Danit. A legrosszabb talán az vt, amikor Gy.vel találkoztunk, és csak azt tudtam magyarázni, hogy az egész világgal van baj, és mindenkivel van baj, ő meg csak meghallgatott, aztán már nem volt nagyon mit mesélnie. Mintha vártam volna valahonnan, hogy kiegyenlítődjön a számla az igazságtalanságokért és csak nem jött sehonnan sem. Na igen, meg instagramra se jöttek a likeok.. de aztán grambl-el dobtam párat,így mentettem a helyzetet, akkor mar buszke voltam magamra. Aztán ma egyszer ebédkor szomorúságot éreztem, amiért nem kaptam meg danitól amire vágytam, márpedig én tőle akartam..
De ezen kívül inkább csak büszkeséget érzek amiatt, hogy végre újra úgy érzem, nyeregben vagyok az életemmel, nincs várakozás, nincs bosszankodás, nincs megfelelni vágyás. Rengeteg energia felszabadult, amit rá pazaroltam, és ezt végre magamra fordíthatom.
Igazából az első három hét volt a nagyon rázós. Houston után itthon, szülők nélkül. Most már kezdem könnyebben venni az akadályokat. Az a helyzet, hogy ha mindig önállóságra biztattak volna kedves szülők, nem féltem volna ennyire.

Mostanában figyelem, hogy mi az, ami nagyon bosszantani szokott. Másokban. Mi az ami iszonyatos rossz érzést kelt bennem. És ez még mindig az, amikor flörtölő, feltűnősködő lányokat nézek, vagy olyanokat, akik nagyon hangosan nevetnek. Ez az, amitől kifutok a világból.

Amíg ez ment gyakorlatilag egész gimnázium alatt és olyan kevesek voltak csak, akik észrevettek engem .. és ezt valahogy megfelelően adták tudtomra ..

Azon gondolkodtam, hogy nekem vajon mi a figyelemfelhívó viselkedésem? Amiről valszeg nem is tudok? Kétlem, hogy a többi lány tudatosan viselkedne ribancként. Egyszeruen csak ahogy nocisedni kezdtek, hirtelen nagyon sok érdeklődőt vonzottak, ami megerősítette őket abban, hogy ők jók úgy, ahogy vannak. És bárhova mennek, annyi csak hogy VANNAK, és ÖNFELEDTEK, esetleg még naivak is és buták is - de mindenesetre életvidámak, az bőven elég arra, hogy körül legyenek rajongva. De mi van velem?

Mert az, hogy bölcselkedek, elmélkedek, mindent megfigyelek - az nem vonja fel kurvara senkinek sem a figyelmét. Esetleg észrevesznek a külsőm miatt, de nyilván olyan megközelíthetetlennek tűnök, hogy csak nagyon tökös pasik jönnek oda, vagy nyomorékok akik semmit se mérnek fel soha vagy szemet alakok akik egy ilyen zsákmányt is akarnak mint én.

Csak kesergek azon, hogy felszabadultnak KELL lenni, holott LEHET is - és a saját rosszlányságom, ami el van nyomva, az szenved ..

De egyébként tudom az értékeimet. Ez jó érzéssel tölt el.  

De most, hogy megszabadultam Dani idegesítő nyavalygásaitól, végre én is nyavalyoghatok kicsit, így magamnak, hogy igenis kell ahhoz, hogy nőnek érezzem magam az, hogy észrevegyenek. Vagy a pasimnak legyek én a mindene, vagy ha valahol vagyok, legyen mindenki rámállva, mert én vonzom a legtöbb pasitekintetet.
Érzem én is, hogy annyira harcias üzemmódban voltam mostanság, hogy csak a frusztrációt sugárzom ki magamból, kb mint dani anyja, és ne legyünk szőrszálhasogatóak, nyilván nem sugárzom semmit. Hanem frusztráltnak érzem magam, több dolog miatt is, és ez meglátszik rajtam, a viselkedésemen, a gesztusaimon, stb. Annyi időt töltöttem azzal, hogy nem foglalkoztam az érzéseimmel, mert minek vannak azok, folyton csak bonyolítják és nehezítik azt, hogy produkáljak valamit.

Közben meg intellektusból próbáltam megoldani ezt a nőiség és női önbizalom kérdést. Hogy mondjam ez is oylan, hogy valakinek nem kell gondolkodnia ezen, mert van neki és kész, megvan természetesen. Mert mittomén biztos mindig időre jön a menstruációja, és soha senki és semmi nem korlátozta és bizonytalanította el őt a nőiességében és saját magában.

Én többszörösen sérültem, és mai napig magamon hordom ennek a nyomát. De ez senkit nem zavar annyira, mint a saját kisebbrendűségi érzésem, ami van mellé. Hiába tudom, hogy most már csinosabb vagyok - sminkben - de az önmagam természetes szépsége és nőiessége, az olyan dolog amit sosem élhettem meg igazán, talán csak Feri mellett, az volt az egyetlen. Aztán meg csak hosszú éveket szenvedtem még az orvosin, hogy elmondhassam magamról, hogy elvégeztem, dr lettem. A fiatal éveim erre mentek. Tanulásra, bulikra, ahol olyan jól táncoltam, mindig vki fel akart szedni, amiknek soha nem lett folytatása es a hamupipoke-mese veget ert. Csak részeg tirpákoknak sikerült kiszurnom a szemet akik jöttek velem a szenvedelybe, aztán se hiruk se hamvuk.

Ez a mániám mostanában, hogy öregszem, nem kellek senkinek valódi komoly barátnőként, csak szeretőként. Vagy épp olyanoknak kellenék, akik nekem nem kellenek.
De néha csak bízom magamban, a szerencsémben, a kreativitásomban, még a racionalitásomban is, és felszabadult önbizalmat érzek.
Azt hiszem nem is érdemes jobban részleteire bontani, hogy mitől is vagyok nőies én. Bármi is ad sikerélményt, kihivasokat, azt csinálni kell és nem parázni és fosni tőlük, hanem megélni azt, hogy mennyire vagany eppen ez a dolog, éppen ez a kihívás.

Tudom, hogy visszafolytom a kislányos önfeledt énem, mindig a komoly orvos benyomasat akarom kelteni. Tudom ogy tudok úgy gondolkodni, mint egy férfi, mert olyan erős bennem a vágy és a késztetés, hogy értsem őket, bár ebből sokszor kiábrándító álalánosításokat vonok le, csakazertse nyilok én meg, hadd nyiljanak ok meg, de hogy mi lenne a nőies viselkedés? Honnan a fenebol tudjam, anya se tudta. Jobb hijan marad az, hogy háttérbe helyezem magam és áldozatokat hozok, hogy a környezet értékeljen és elfogadjon. 

Igen de a mai fiatalok között ez a fajta "rendesség" vagy jókislányság egyenlő a lúzerséggel. Egyenlő azzal, hogy te meg akarsz mindig minden elvárásnak felelni, könnyű rajtad áttaposni, szó nélkül hagyod, nem tudod hogyan állj ki magadért, minden leszel csak nem egy magabiztos nő aki tudja mit akar és el is éri. Hogy fogsz így kiállni a gyereked érdekeiért?