Matters of the heart..

Miért is mindig ennyire szívfájdító egy szakítás?

Teljesen jól tudom az elmémmel, hogy ezt kellett tennem. De mi lett volna, ha máshogy cselekszem? Mi lett volna, ha szarok arra mit mondanak a pszichológusok, és ki mit mond arról, hogy milyennek kell lennie egy kapcsolatnak, és kicsit jobban tudatosítom, hogy nem kéne baszogatni a másikat a jövőről, és bízom a saját igenis kvara okos meglátásomban, hogy az elérhetetlenség a szerelem mozgatórugója? És butaság azt elvárni, hogy majd a másik érdeklődik folyamatosan az életedről, ha nem adsz rá okot neki? Mi lett volna, ha az elégedetlenségem és a türelmetlenségem helyett szépen leülök a seggemre és teszem a dolgom és nem a másiktól várom, hogy megoldja az életemet és minden egyes kívánságomat és szükségletemet teljesítse?

Nem-nem .. jól tettem. Megoldania az életemet nem kell, de igenis tegyen értem. Minden kapcsolat az ego, az arrogancia, a viselkedés miatt hal meg. És Dani bőven adott arra okot, hogy meghaljon ez a kapcsolat. Olyan nagyon-nagyon régóta a kiutat kerestem belőle. Főleg amióta elkezdett dolgozni..

Az szomorú, hogy akkor jut eszembe hogy is indult ez, amikor már vége. Valahol vicces is, valahol nevetni is tudok azon, hogy milyen az élet. 

Mindig ez van. Vége, nem beszélünk többet, nem lesz többet az életem része, és elkezdem a múltat idealizálni. Mert mi a szerelem? Idealizáció. Ezért az ember 2x szerelmes.. az elején .. és amikor már vége.. A köztes időben meg csak kényelmesen tengünk lengünk és elvárjuk, hogy a másik kitalálja minden gondolatunkat és nem tudjuk mit várunk tőle, de azt nagyon is észrevesszük, ha valami nem tetszik. És aztán vége. És visszatekintünk.. 

Ez is pont ilyen volt. Csak nem voltam szerelmes az elején. Ezért most utólag megidealizáltam az elejét. Hogy milyen kis cuki volt még és mennyire szeretett.. Lehet. De mit számít? Én akkor épp nem vágytam egy cuki kedves kisfiúra. Azt ne hagyjuk ki, hogy infantilis is. És önbizalomhiányos. És igen, pont emiatt ijedtem meg mindig amikor valami szerelemfélét kezdtem el érezni.

Megidealizálom, mert valahogy muszáj megmagyaráznom magamnak, hogy miért voltam vele. Igenis voltak dolgok, amiket szerettem benne. Valszeg mi ketten teljesen máshogy éltük meg ezt az egész sztorit .. de ez mikor nincs így? :) Vicces az élet tényleg. Ki mit vetít bele a másik emberbe, mit vár tőle. Én csak annyit vártam, hogy legyen olyan, mint G. Nekem így indult.

És ez meg akkor a másik véglet. A túlracionalizálás. Az azért már kibaszottul szomorú, hogy csak akkor engedem meg magamnak, hogy érezzek, amikor már szakítottunk. Egészen eddig csak valami mellékes dolog volt, akit én se értékeltem igazán, de ha már van, akkor már legyünk férj-feleség stb, úgyis minden házasság hazugság, stb ...