Na vajon milyen mély? Hány trauma lappang még

Na vajon milyen mély?

Hány trauma lappang még bennem amiktől szorongok és nem vagyok egészséges?

Képzeljétek, végigvirrasztottam egy egész éjszakát. Egy ideig izgultam, hogy jaj miért nem tudok aludni, aztán beletörődtem, lehet, hogy most nem fogok tudni aludni, akkor ez van. Persze, hogy gondolok még Danira, persze hogy tele vagyok kérdésekkel, persze, hogy megkérdőjelezem a döntésemet, persze, hogy hiányzik, persze, hogy fáj. Végülis holnap nem kell időre menni, szóval semmi gond. Minél hamarabb túlvagyok a fájdalmon, annál jobb. És hagytam magam belemenni. 

Először is bevillant mennyire jókat szexeltünk - érdekes, hogy gyakorlatilag 3 hónapja nem is gondoltam erre egyáltalán. Aztán bevillant az, amikor még csak feküdtünk egymás mellett az ágyamban, és feszengtem, hogy JAJJ nem kéne, miközben majd megőrültem, olyan kiváncsi voltam milyen lenne vele. Milyen érdekes, hogy pontosan emlékszem arra, hogy mennyire idegen volt akkor még nekem. Csak egy kis vézna alacsony srác, aki úgy ölel át, és olyan rövid a lába .. És az a vívódás, hogy akartam is, hogy ott legyen, de csak hogy ne érezzem magam egyedül - meg nem is. Aztán azóta megtudtam, hogy milyen a szex vele.   

De ez nem annyira lényeges, úgy tekintettem erre, mint a mumusra ami benne tartott ebben a kapcs.ban. Kb annyira vt hasznos nekem a szex danival, mint a dohányzás. Jó, élvezetes, de hosszútávon tönkretesz. És igazából szerencse, hogy ennyi időt távol töltöttünk egymástól, mert legalább ez kiiktatódott az életemből. És soha máskor nem lesz erőm kiszállni ebből a helyzetből, amibe kevertem magam, ha nem most. Ez így van.

És visszanéztem, mint a haldokló az életére: visszanéztem a kapcs.ra ... hogy is kezdődött ez?

Tudjátok sosem engedtem meg magamnak, hogy átéljem ami történik. Hirtelen olyan tisztán láttam mindent, és teljesen ledöbbentem, hogy két évvel később, amikor szakítok, akkor élem át, hogy mi volt akkor, amikor ez az egész elkezdődött. Láttam magunkat, ahogy ülünk a Moszkva téren, és jól esnek a gyengéd érintései, mert olyan nagyon hiányt szenvedtem belőlük, amíg G.val voltam. Láttam D.t, ahogy ő őszintén jót akar nekem, és meg akarja adni azt a törődést, ami hiányzott. Láttam azt, hogy mennyire érzékeny, és én is mennyire érzékeny vagyok, amit sosem engedtem meg magamnak, hogy elfogadjak, mert ez valami gyengeség. És tudtam, hogy akkor még szeretett, nagyon is, és valóban a két kezét összetette azért, mert elmentem vele randizni. Ami persze nekem akkor nem jelentett semmit. Én szüneten voltam G.val, és addig találkozgattam másokkal, de valójában még reméltem, hogy majd még összejövünk. Tudjátok, én elképesztően elkötelezett vagyok az elköteleződés mellett. Lehet, hogy ez valahol kislányos naivitás .. de ha egyszer szeretek, és tervezgetjük a jövőt .. Akkor még akkor is hajlamos vagyok ebbe a jövőbe "kapaszkodni", emellett kitartani, amikor már a másik rég nem gondolja úgy, hogy velem akarja a jövőjét. Sőt, még aaz is lehet, hogy már én sem gondolom úgy, hogy igazából vele szeretném, de ezt sem engedem meg magamnak bevallani. Kvázi mintegy: mindegy hogy ki az, csesszemeg, csak legyen már kikövezve a jövőm vmi faszi mellett azt cső. Rémisztő, nem?? Hogy ennyire tartom magam? Miközben kiráz a hideg attól a gondolattól, hogy gyerekem legyen. Zárójel bezárva, az már egy régi történet, bár az is kíván némi feldolgoznivalót.

Visszatekintettem, mint valami bölcs istenség, hogy ott volt ez a rendes, jószándékú, önbizalom nélküli srác, akinek nem sok sikere volt a nőknél, és én se láttam benne túl sok potenciált -  aki csak annyit akart, hogy legyen olyan sikeres mint más korabeli srác ... és engem szeretni .. És én voltam a szörnyeteg, aki szörnyeteget csinált belőle. Ez alkalommal én voltam az a szörny, aki egy rendes srácból egy bunkót csinál. Én voltam az, aki rá se hederített arra, hogy itt van, szeretni akar, csak egy nyomit láttam. Én voltam az, aki azt mondta: legyen ez ilyen ... barátság csókokkal. Jahh. Én voltam.

Én voltam az, aki megijedt minden egyes alkalommal, amikor elkezdtem szerelmet érezni - IGEN, pontosan emlékszem, hogy mit csináltam: ott ültem a kávézóban, és teljesen megrémített, hogy csak Danira tudok gondolni, nem tudok koncentrálni - de hát az hogy lehet, hát ő gyerekes, nyomi, elmondta 100x, hogy kb 10 év múlva akar majd megállapodni. Millió okom van arra, hogy szóba se álljak vele, hogy jön az nekem, hogy szerelmet érezzek? És fogtam magam, és inkább odamentem G.hoz, mintegy: NA idefigyeljkiscsaj, G.t szereted oké?? Ő a viszonyítási pont. Ő az aki elvitt vitorlázni, van egy lakása, autója, jóban van a szüleiddel, életképes, sikeres, felnőttes. D. sehol nem tart hozzá képest, úgyhogy őt felejtsd el.

És ezt csináltam. 

Most, két évvel később néztem vissza arra, hogy mit csináltam. Nem bírtam elszakadni abból a szituációból, hogy G.val már együtt éltünk, és szakít. Olyan mértékig függő voltam tőle, hogy teljesen elfogadhatatlannak tűnt nekem az, hogy ennek vége legyen. Elköltözzek vissza, ki Budaörsre a szüleimhez, akikkel annyira nem szeretek lenni. Anyagilag nem voltam még önálló. Egyetemista voltam. És visszataszít G. a drága szüleimhez, menjek haza, kösz neki elég volt. A végsőkig, elkeseredetten próbáltam ezt a pozíciót nem elveszíteni. Pedig tudjátok, EZ aztán ribancság. Amit akkor műveltem. Azt gondolni, hogy enyém az, amit ő ért el. Enyém a lakás, amiért ő dolgozott. Enyém, mert én takarítottam benne, én tartottam rendet .. stb. Kötődtem már ahhoz a lakáshoz, igen. Pedig szépen HÁLÁT kellett volna adni az égnek, hogy megszabadultam végre abból a szituációból, ahol gyakorlatilag megerőszakolnak és így van lakhatásom - és én nem tudok kilépni mert SZERETEK - szeretem a bántalmazómat .. És hát ugye ingyen kaptam mindazokat a javakat, amiket G. maga ért el .. EZ, ribancság volt a javából. De nem hibáztatom magam. A társadalom pontosan azt sugallta, hogy ezt kéne szeretnem. Az olyan faszit, aki alámteszi az autót és nekem csak oda kell tenni a seggem. Nem hibáztatom magam, mert itt volt ez az érdekes személyiségű srác, akihez ugyan nem vonzódtam annyira, abszolút figyelmetlen volt velem mindig is, de ÉRTÉKELTEM, hogy mennyi mindent elért már az életben, hogy sikeres, meg amúgy is, aMárk azt mondta, hogy akkor éled meg igazán a nőiességet, ha alárendelődsz egy ffinak, hát gondoltam ideje akkor ezt kipróbálni. Hogy is mondjam. MIÉRT is hallgatunk néha olyanok tanácsára, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy miről beszélnek? Márk talán tudja, hogy milyen nőnek lenni? És alárendelődni? Mert baszki én kipróbáltam és hát SEMMI élvezetes nincs benne, és semmi köze a nőiességhez a kurva anyádat! Mondjuk, az jó, amikor élvezni akarod, amit a másik élvez. De azért, mert ez szinte telepátiaszerű egymásrahangolódás, ahol TÉNYLEG érzed, hogy élvezi ő is, ami történik. Zárójel bezárva.

 Szóval, visszatekintettem erre az egészre .. És azt az egy dolgot sajnálom, hogy nem hittem magamban annyira, hogy én is el tudnám érni azt az életszínvonalat, amit G. elért .. Hogy emiatt olyan piedesztálra emeltem őt .. Eleve, hogy AZT GONDOLTAM, hogy MÁS útja nincs is a boldogulásnak, csak ez. Igen, egyébként ezt tényleg így gondoltam, hogy Magyarországon orvosként nincs jövőm, de nem baj, MERT MAJD A FÉRJEM JÓL FOG KERESNI, és azt gondoltam, hogy ez így aztán telejsen rendben van, és tök oké, hogy anyagilag ki vagy szolgáltatva egy másik embernek. Már megint kicsit elkalandoztam a hagyományos női szerepes faszsághoz...

Na szóval. Térjünk vissza. Gyakorlatilag fél éven keresztül próbálta a Dani elérni, hogy összejöjjünk és boldogok legyünk, és én mindig, mindig, mindig nemet mondtam, és amikor jöttek ilyen "bölcsességek", hogy ami ellen tiltakozol, az előbb-utóbb úgyis bekövetkezik, akkor elborzadtam. Annyira egy nagyon nagy NEM-et mondtam magamban Danira. És azt gondoltam, hogy ennél még az is jobb, ha G. után sírok elseredetten, egyszerűen AZÉRT, mert AZ TŰNT HELYESNEK, HOGY ŐT SZERESSEM. És persze ebbe bele kell betegedni, hogy olyat szeretsz, aki nem akar téged és nemet mond rád, és neked semmi más nincs az életedben rajta kívül. És már megint elkövettem magam ellen ezt. És megint azon sírtam, hogy miért akkor vagyok annyira szerelmes, amikor már szakítottak velem, és miért nem tehetek nőként semmit azért, hogy visszakapjam őt? És annyira tudtam előre: az lesz, hogy akkor akar majd megint engem, amikor túlvagyok már rajta, és akkor már én nem fogom őt akarni.. merthogy MÁR TÚLLESZEK RAJTA. Megszakad a szívem ha erre visszagondolok, mert ez tényleg igazságtalan. Egész életedben arra vagy kondicionálva, hogy maradj kicsi és ne legyél önálló, ne merj magadtól felfedezni dolgokat és önálló döntéseket hozni, és mindenki bátorít abban, hogy legyél rendes kislány, aki megcsinálja azt, amit mondanak neki, legyél szerény, ne is feltételezd magadról, hogy több is van benned.. ne nyilváníts ki véleményt, mert az "kurvás", stb stb. Legegyszerűbb ha ülsz a sarokban és minden nyomoréknak igent mondasz aki potenciálisan felcsinálhat, attól szaporodik a nép.

Már megint elkalandoztam. Talán amit írni akartam, nem is fontos. De azért említést tennék róla: egy pillanatra tisztán láttam, hogy örülnöm kellett volna annak, ami jön. Annyira ragaszkodtam a régihez .. Hogy odáig vezetett az egész, hogy már nem tudtam se enni, se aludni, és a barátaim is már tehetetlenül nézték ezt.  Miért szenvedtem ennyire? Miért csináltam ezt magammal? Olyan szintig jutottam, hogy megrémültem, hogy mi lesz így velem, és ekkor mondtam igent Danira. Ekkor jutottam el odáig, hogy talán jót fog tenni nekem.