Van egy jó és egy rossz hírem számomra

Nehezek mostanság a napjaim. Kétség sem fér hozzá. Elismerem. Sosem gondoltam, hogy ennyire szörnyű is lehet az élet, amikor magányos vagy, és a legapróbb kedvesség is ennyire felértékelődik. Sosem gondoltam, hogy ennyire nehéz lehet úgy felszínen maradni, hogy az ne egy kétségbeesett kapálózás legyen. Sosem gondoltam, hogy így elkopik belőlem, hogy mi az ami JÁR nekem, és jön ez a beletörődés, hogy márpedig ez van, senki nem jön, és senki nem segít. Én is voltam ott, ahol most nem vagyok. De mások vannak. Ott, ahol klaffol minden, és kerüli az ember a nem klaffolót, mint a leprást, nehogy még valami vészt szabadítson a tökéletesen sínen levő életére.

Nem is tudom, hogy az-e a fájdalmasabb, hogy ez ennyire tud fájni? Vagy az, hogy ez már szinte eltompult, annyira megszoktam egy év alatt. Hogy itt senki nem Vöröskereszt, senki nem tesz meg érted annyit, mint a családod, törődjön mindenki a maga dolgával, mindenki a saját szerencséjének a kovácsa, és a többi. (Gyakorlatilag olyanok vagyunk, mint a szerencsehajhászok. Mintha ennyin múlna. Amíg jó szerencsém van, jó szerencséjű emberekkel veszem körbe magam, és kerülöm a szerencsétleneket, mert a babona szerint bajt hoznak. Nagyjából ezen a szinten van a bármiféle szolidaritás Magyarországon, de őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy más társadalmakban jobb-e bármi is.)

Egyedül vagyok, egyedül kell tennem, döntenem, helyt állnom, nem szabad tehernek lennem, ez van, muszáj megszokni, ilyen az élet, ilyen ez a társadalom.

Nade, rájöttem arra is, hogy az ember ezeket a helyzeteket sokkal jobban éli meg akkor, amikor önként vág bele. Felkészülten. Hát gyere te sok szar, próbálj csak meg ellepni engem, majd meglátjuk hogy küzdök meg veled. Sokkal jobb így hozzáállni, mint sírdogálni, miközben temet be a sok szar, vagy kapálózni, hogy valaki fogjon már meg és rántson már ki onnan. Nem a magányostól menekülnek, hanem a gyengétől. Attól, aki nem bírja megoldani. így vagy úgy. Attól, aki folyton problémákat teremt, maga körül, és másoknak is. Attól, aki nem egyszer-egyszer panaszkodik, hogy jajdenehéz, hanem más se dől belőle, csak hogy minden mennyire rossz, omlik össze, süllyed a világ, és észrevétlenül rántja le maga mellé azt, aki még kapott egy kis levegőt az imént, és volt benne egy cseppnyi nyitottság és kíváncsiság, na, ő lett az áldozat. Szó szerint a hajánál fogva lesz lerángatva a mélybe. Ide gyere ahol vagyok, ahol szar nekem! Ide kell jönnöd, hogy szolidaríts velem! Vagy legalább cseréljünk akkor helyet, ha annyira jó barát vagy!

Nos, ez egy elég veszélyes játék. Őszintén mondom, félek az emberktől. Félek attól, hogy ma tesznek nekem egy szívességet, holnap kérnek tőlem egy nagyobbat. Félek attól, hogy valaki mellettem elkezd jobban boldogulni és eltávolodik és ez nekem fáj. Félek attól, hogy én kezdek el jobban boldogulni, és nem vagyok elég erős, amikor mellettem valaki kétségbeesetten kapálózni és süllyedni kezd. A legjobban attól félek, hogy kit engedek magamhoz közel, és saját magamtól. Hogy ki tudja mikor gyengülök el. Ki tudja, mikor gondolom teljesen másképp, mikor felejtem el, mi a jó, mikor lustulok el és hagyom magam körül a dolgokat összeomlani, mikor csappan bennem az életerő és az életkedv, mikor kezdem emészteni magam, pusztítani magam, mikor térek újra észhez, mikor szedem össze megint magam, mikor csábulok el egy érdekes, de teljesen haszontalan filozófiába, vagy bármi másba, ami káros, mikor hogyan állok az Isten- és hit kérdéssel, mert hiszen pont ez a lényege, hogy megtartsa a gondolkodásodat és a cselekedeteidet abban a tartományban, ami helyes, és egészséges, de túlbuzgó Istenhívő sem akarok lenni, és magánügynek is tartom, és valami gusztustalant érzek, ha emberek együtt imádkoznak közösen, mert ebben is van valami maszk, valami mímelt, aminek nem kéne ott lennie, pedig lehet, hogy megkönnyítené az életet..

Nade. Van egy jó és egy rossz hírem számomra. Ez a mai post lényege. A rossz hír ugye az, hogy elképzelhető, hogy annyira elárvultnak érzem magam ebben a világban, hogy mintha senkit nem érdekelne mi van és mi lesz velem.. a rossz hír része, hogy lehet egyébként, hogy ezt bizonyos mértékben saját magamnak köszönhetem, mert szeretem az őszintét, ami olykor brutális is tud lenni... mert szeretem a mélyet, ami olykor időpazarlás is tud lenni... és annyira, annyira nehezemre esik úgy istenigazándiból kíváncsinak lennem egy másik emberre: hogy tényleg szereti ezt meg azt, hogy tényleg elment moziba múlt héten, hogy tényleg mit tervez a jövő hetére?, nehezemre esik úgy istenigazándiból szeretnem egy másik embert, aki számomra teljesen megfejthetetlenül működik általában, mert én reálos vagyok, nem humános, nekem ez nem egy "ugorjuk át azt az alapvető paradoxont, hogy mindenki önző, de mégis van bennünk önzetlenség is" és koncentráljunk arra, hogy nyíljunk meg az embereknek, és nyissuk meg őket és ápoljunk velük remek kapcsolatokat, és helyezzük őket dobozokba: ő ilyen, amaz meg amolyan, nagyszerű, és szedjem le róluk az elsőre még definiálatlan nyereségeket, hiszen ezért tartunk fenn kapcsolatot, hát nem, én azt hiszem nehezen ugrom át ezeket az alapvető undorokat, de amennyire taszít a felszínesség, meg kell h mondjam, ugyanannyira tud taszítani a túlzott "lelkizés", "filózás", főleg az, ami átlépi azt a határt két ember között, ami még komfortos, és mindkettőnek jóleső.. Mert van az a lélektorzító túlőszinte művész ember, és van az az egyenesen beléd gázoló ember, akinek valamiért CSAK TE KIFEJEZETTEN annyira érdekes vagy, hogy élve akar felboncolni, és még csak a látszatát sem akarja fenntartani annak, hogy a kapcsolatotok biztonságos felszínen is mozoghat, te is nyerhetsz vele, nem, itt szigorúan az ő mély lelki dimenzióinak a kése alá fekszel babám, hát ettől világnak tudnék futni. Szóval valahogy a konformista és a művészlélek közötti arany közepet szeretem, és magamat is szeretem ennek remélni, ezért hát inkább vagyok konformista, és reál, nehogy túl sok elművésziesedés legyen bennem, mert az gyenge, életképtelen, és önimázsromboló.

Erő kell ahhoz, hogy az önimázst az ember tudatosan felépítse, fenntartsa és tovább építse. Akkor is ha körülötte szar minden, akkor is, ha semmi kedve, akkor is, ha nincs egy igaz barátja, akkor is, ha fáj, rossz, akkor is ha jelentéktelennek tűnik.

És akkor ez most a jó hírem: nem kell, hogy másokat érdekeljen, hogy mi van velünk. Nem kell, hogy szeressenek. Az pláne nem kell, hogy mindenki szeressen. Hogy mindenkinek tetsszünk. Hogy életünk szerelme mellettünk legyen és fogja a kezünket. Persze kétségkívül ha ez utóbbi van nekünk, akkor könnyebbnek tűnik minden. De ha még őt sem érdekli. Ha még a szüleinket sem érdekli. Ha a barátaink is mással/magukkal vannak elfoglalva és őket sem érdekli. Ha senkit az égvilágon nem érdekel mi van velünk.. MInket akkor is kell hogy érdekeljen! És egy idő után, ahogy felnövünk, ez válik az egyetlen biztos ponttá.

Önző? Egocentrikus? Felelősségteljes?

Kényes kérdések ezek. Mert én sem azt állítom, hogy ez feltétlenül morálisan a legjobb. De látjátok, milyen világban élünk? Egymás ellen versenyzünk a javakért, a pasikért, a nőkért, az előléptetésért, a több pénzért, a jobb minőségért, a hosszabb életért, a frissebb levegőért, a nagyobb élettérért, a jobb génekért, az egészséges utódokért, és rá van öntve az egészre az a máz, hogy mindenki legyen egyenlő, mindenki szeressen mindenkit, legyünk jó és erkölcsös emberek, akik mindig segítenek másoknak, stb, stb, magunkhoz képest fejlődjünk, és akkor ez elmegy teljesen szellemi szférákba, hogy mi által lesz a 2 évvel öregebb önmagad fejlődöttebb, mint a két évvel korábbi .. a Biblia meg szerintem egészen durva túlzásokba is tud esni atekintetben, hogy mennyire mondjunk le mindenféle önrendelkezésünkről, bízzuk Istenre és majd őtőle megkapjuk azt, amire szükségünk van az életben maradáshoz.

Főleg ugye nőként kell úgy általában nagyon szendének, kedvesnek és stb stb-nek lennünk. De én azt mondom, hogy cseppet sem kell meglepődni akkor, ha a barátságok nem valódiak.. ha a ffiak csak dugni akarnak, ha a nők csak esküvőt akarnak, ha mindenki félti kicsit magát, a nyertes pozícióját, nem kell meglepődni, ha nem érkeznek angyalok, hogy meghallgattatott a panaszod...

A jó hírem tehát, hogy nem kell más emberektől függni. Meg lehet szabni a függés mértékét. De amikor senki sincs ott, hogy segítő jobbot nyújtson, neked akkor is ott szabad lenned, sőt ott KELL lenned magad számára, hogy kihúzd saját magadat a mocsárból. Ez kutya kötelességed, és egyáltalán semmi szánalmas nincs benne. Te tudod a legjobban mennyire kell neked a részvét önmagaddal szemben. A szeretet önmagaddal szemben. Hogy érdemled ezt és azt, hát ne félj kérni. Ne félj kinyúlni érte, és megszerezni magadnak. De tudod a legjobban, hogy kivé szeretnél válni, mi a legfontosabb neked a saját életedben, és azt... azt végképp te tudod a legjobban, hogy KI AZ, AKIT SZERETSZ.

Félek az emberektől, mert félek attól, hogy úgy rángatnak majd engem, mint egy bábut, ahogy ők akarják, mert ők értenek ahhoz, hogy hogy kell ezt. De nincs szükségem rájuk. Nem egy baszott való villában élek, ahol engem kell mindenkinek kedvelni, nehogy kiszavazzanak. MY LIFE. RIGHT NOW. MY RESPONSABILITY. 

Azt hiszem, az a legérdekesebb ebben, hogy sokáig aszerint definiáltam magam, hogy mások milyennek látnak. Gondolom ez valami tipikus női dolog. Bár azért a ffiak is eléggé függeni tudnak a visszajelzésektől ... Még persze most is hajlamos vagyok erre. De hát látjátok, így a legkönnyebb elveszni telejsen. Ha már nincs ott Berci, hogy csorogjon a nyála, ahogy néz rád, ha már nincs ott Marcsi, hogy irigykedjen, ha már nincs ott Lacika, hogy kacsintson rád, akkor téged már nem is határoz meg semmi? Egy irány? Egy elképzelés? Hogy merre mész, és milyenné válsz? Nap mint nap?

Na ez az. Ez a rossz és a jó hírem is egyben.

Az ember szedje csak össze magát, és másokért, vagy éppen magáért, tisztelje meg a többi embert azzal, hogy a legjobb formáját nyújtja, a legjobb arcát mutatja, ami csak telik tőle! Mindig, mindenkivel szemben érvényes! Néhány elgyengült pillanat megengedhető, de nem sok. EZ FONTOS!