Megfelelési kényszer - mi gyengít és mi erősít téged?

Itt most egy gyors kitérőt tennék arra, hogy minden rendszer az entrópia felé halad, és az energiaminimumra törekszik, így hát a fizikai szervezeted is öndondoskodás nélkül egyszerűen csak hanyatlik, feléli tartalékait, vagy éppenséggel ellentétesen: többet is raktároz, mint amennyi szükséges volna - azaz, a lustaság ellen NEM tenni a legkönnyebb - és az ember néha engedjen is a kísértésnek, mert pihenni is fontos - DE, valamiféle belső, vagy külső kényszerítő tényező az aktív életre, könnyen beláthatjuk, hogy SZÜKSÉGES is, és JÓ is.

És most egy gyors lóugrással áttértnék arra a része, ami a te kogníciód az adott kényszerítő tényezőről - 

1. Csinálod, mert muszáj? Életveszélyes fenyegetettséget érzel, ha elmulasztod? Bűntudatod van, ha nem tudtál megfelelni?
2. Csinálod, mert így neveltek, hogy így a helyes? Bűntudatot, fenyegetettséget érzel, ha mulasztasz a kötelességeidből?
3. Félsz, mert úgy érzed, rengeteg veszítenivalód lenne? A sok minden, amit felépítettél magadnak, az életedben, mind kockára kerülne, ha te nem tennéd a kötelességeidet?

Még talán a 3. eshetőség az, ahol a félelem pozitív színezetet kap, hiszen benne van a felismerés, hogy a korábbi eredményeidben munka volt. Az, hogy te lettél valaki, amögött munka volt, és nem szeretnéd a saját elért eredményeidet kigáncsolni, magad alól kihúzni a talajt. Mondhatni, akinek nincs veszítenivalója, annak már mindegy, hogy most bukik-e egyet, vagy felemelkedik. De alapvetően nem kellene, hogy azt érezzük: nincs veszítenivalónk. Hiszen ez azt jelenti, hogy valami gödör mélyén vagyunk. Ahova nem véletlenül kerültünk.

De mit kezdjünk azzal a stresszel, ami feszít minket? Aminek az lett volna a célja, hogy cselekvésre motiváljon, problémamegoldásra ösztönözzön? Hogy lehet egy félelemre alapozott rendszert rendszeres félelemmel fenntartani? Röviden a válasz: sehogyan.

Kicsit távolabbról nézve a képet, az élet olyan mint egy játékos, aki néha kihív téged. Néha megríkat, de keményen. Néha ajándékokkal jutalmaz téged. És te akkor jársz jobban, ha nem okokat keresel, mert logikus okok nincsenek, hanem egyszerúen elfogadod a kihívást, bátran beleállsz, a pingpongütővel a kezedben, és felkészülsz, hogy visszapasszold a labdát.

Élvezni kell ezt a meccset, élvezni kell a nyereményt, a sikereket, nevetni, amikor igazságtalan, megadni magad a nagyobb akaratnak, ha szivatni akar, hát szivasson, te csak erősebb, okosabb, és dörzsöltebb leszel tőle. 

Érdekes paradoxon, hogy néha a legnagyobb pofonok után tudják összeszedni magukat az emberek. Ami korábban addig nem ment, mert szétfolyt a figyelem és az energia jelentéktelen dolgokra - mintha el kellene jutni egy mélypontig, ahhoz, hogy a dolgokhoz, a változtatáshoz az ember tényleg erőt kapjon. 

Kissé túl tág ez így most, túl általános, térjünk vissza a megfelelési kényszerre. Kiknek szeretnénk megfelelni? Magunknak, a külvilágnak? Jó ez nekünk? Ha jó, akkor mi a rossz benne?

Ezt szeretném kicsit kibogozni. A megfelelési kényszerünk jó, mert eredménye a sikeres alkalmazkodás, ami jó nekünk is, a környezetünknek is. Ha félelem nélkül nem megy, akkor miért rossz egyáltalán, ha van bennünk félelem és stressz? Miért mérgezi a mindennapjainkat, miért betegít meg a megfelelési kényszer? Miért akadályoz minket az önérvényesítésben,a  boldogságban?

A stresszel és a félelemmel az a baj, hogy ha túl nagy a falat - túl nehéznek túnik a teljesítése, akkor nyomasztólag, bénítólag hat, -  mindent a cél érdekében, hiszen félek, hogy egyáltalán képes leszek-e a teljesíteni, amit teljesítenem kell? És az ember bekerül egy ördögi körbe, ahol sok energiára lenne szüksége ahhoz, hogy teljesíteni tudjon, de folyamatosan időnyomást él meg, hogy nem tud a munkából elvenni azért, hogy feltöltse magát, csak úgy ímmel-ámmal, épp a szükséges minimumot adja a szervezetének. Én nem mondom, hogy  nincsenek kötelezően ilyen időszakok az ember életében - például egy fontos vizsga előtt - egy határidős nagy volumenű munka alatt - a baj az, ha krónikusan túlvállaljuk magunkat, és azt gondoljuk, hogy nincsen más választásunk, muszáj, mert .... A) ezt mondták nekem B) így neveltek engem C) az élet ilyen stb.

Holott, nem ezek az indokok kellene, hogy vezéreljenek. Kényszerítő tényezőknek kényszerítő tényezők, ha így gondolkodunk, de ezt fogjuk fel egyszerűen csak eszköznek! A kényszerítő tényezőket tekintsük a barátainknak. Hiszen, ha nem lennének, nem vennénk a kezünkbe az ütőt, nem nyernénk meg sosem azt a meccset, csak ülnénk a kispadon - talán gondtalanul - de semmiképpen sem szenvedéllyel!

A kényszerítő tényezők az eszközeink, akárcsak az ütő a kezünkben, hogy rugalmasan válaszolni tudjunk a kihívásokra, visszapasszoljuk az életnek azt a labdát. A muszáj, mert különben mi lesz - gyengít minket, értitek, ugye? Félünk, kicsire húzzuk magunkat, túl sok minden van kockán.

A másik hozzáállás: a muszáj egy segítség - erősít minket, ugye ezt is értitek? Hiszen majd akkor milyen jó lesz, ha ma megcsinálom, amit meg kell, mert kényszerítem magam rá - így holnapra kevesebb dolgom marad! Nem torlódnak fel a teendőim, nem havazok el, nem kell krónikus időnyomásban és stresszben, félelemben és rettegésben élnem! Egy kis adag muszáj a mai napon azt szolgálja, hogy hosszú távon egyensúlyban lehessek az életemmel és a teendőimmel! Hát mennyire klassz dolog ez!

Marad egy kis mozgásterem a kreativitásra és a spontaneitásra - hiszen enélkül az élet csak mókuskerék! Cél nélküli energetizálódás és energiavesztés nap mint nap ugyanúgy!

A túlélési program egy nagyon erős program bennünk, és amíg nyom, feszít belülről, addig bizony nincs nyitottságunk egyébre az életben. Nem tudunk felfedezni, megélni pillanatokat, nem tudunk tükrök lenni, mert ezek a dolgok afölött következnek, hogy a túlélésünk biztosítva van. Mindig ez a legalsó szint, amit ki kell tudnunk pipálni, és a félelem egy nagyon erős hajtóerő arra, hogy csak nehogy elhasaljunk az életben.

Fontos tehát, hogy ne vállaljuk se túl, se alul magunkat.  Képesek legyünk félretenni az időnyomást, és kilépni az ördögi körből. A megfelelési kényszer pszichológiáját fordítsuk vissza, úgy, hogy felismerjük: minket szolgál a kényszer. Barátunk, nem pedig az ellenségünk. Tudjuk, hogy az élet áradásával ellentétesen hat. Tudjuk, hogy jó volna néha csak úgy sodródni, hagyni, hogy a dolgok történjenek. Igen, ezt néha megengedhetjük magunknak. 

De nem mindenki olyan szerencsés, hogy egy Kanári szigeteki luxusszállodába sodorja őt a víz. Van, aki a Blaha Lujza aluljáróban végzi. Hajókapitánykényt mikor bízhatod a hajód a vizek sodrására? Csakis kontrollált körülmények között. Amikor esteledik és szelcsend van, és megpihensz egy kicsit a ringásban. Az életünknek pedig mi vagyunk a saját kapitányai, akár tudtunk róla, akár nem. Akár akartuk, akár nem.

Ennek a megéléséhez kívánok magatokat erősítő, és nem pedig gyengítő gondolatokat, hozzáállást!