Amikor az utak nem együtt folytatódnak tovább

Olyan vagyok ilyenkor mindig, mint a kutya, aki nem érti, miért hagyják el egymást az emberek. Miért, hogy tudnak szívtelenek lenni, hogy tudják elhinni, hogy valami jobbért, valaki jobbért?

És emiatt most bűntudatot, zavarodottságot, szomorúságot, fájdalmat érzek. Mert most engem kísértett meg a démon: el, távol abból a helyzetből, ami nem jó nekem. Sose vagyok elég erős hozzá, ezért mindig engem hagynak ott. Sose kapom azt a bánásmódot, amit szeretnék, sose azokhoz az emberekhez kerülök közel, akikhez szeretnék. Így most engem kísért az egó-m: hányszor akarsz még pofára esni? Hányszor akarsz még olyanok után futni, akik nem kíváncsiak rád, nem szeretnek, nem tartanak elég jónak? Hányszor akarsz még leállni velük, foglalkozni velük, törődni velük és hányszor akarsz még csalódni és rosszul érezni magad miattuk? Hányszor akarsz még felelősség nélkül áldozat lenni? Hányszor akarod még a kezedet önző emberek kerekébe törni? Hányszor akarod még elszúrni, hányszor mész még pasikhoz vigasztalódni a saját hibáid és a magad által teremtett szerencsétlenség miatt? Tényleg, mi ebben a jó?

Nem is tudom. Valami biztonságérzet van benne. Valami mélyről jövő kötődés és szeretet van benne, ahol az sem érdekel, hogy ő érez-e irántam, nem tud érdekelni, ez csak egó és önzés.

Megijeszt és megrémít, hogy szabad vagyok elmenni innen, és nyitni valami és valaki jobb felé. Bűntudatot érzek amiatt, amire készülök. Nem értem másnak hogy lehet ennyire könnyű tenni magáért. Nem értem másnak hogy lehet ennyire könnyű önzőnek lenni és csak úgy elsétálni, miután telebeszélte a saját fejét azzal, hogy neki az úgy jobb lesz, anélkül a másik ember nélkül. Talán másoknak sem könnyű ez, csak ők erősebbek és kitartóbbak. Isten tudja mi okból, de azt tartják, kisétálni csak egyszer lehet, többször nem. Visszatáncikálni nem lehet. Előzetes figyelmeztetések nélkül egyszercsak a fájdalmas megszakítás mellett döntenek, mert csak, mert ők így látják jobbnak a maguk érdekében. A másik már nem számít.

Talán felelős dolog ez. Talán csak az egó, ami legalább nyertes akar lenni a veszteségben. Legalább hiányozzak baromira és fájjon kurvára a másiknak, hogy megszakítok vele mindent. Nem kap tőlem többet szeretetet, jó érzéseket, törődést. Megvonom tőle. Amolyan sértődötten amiért nem kaptam vissza, amit reméltem ettől az egésztől.

Talán egy alaposan és racionálisan átgondolt döntés. De azt hiszem még ebben is megilleti a másikat a tájékoztatás arról, hogy miért is döntünk így. Miért is döntünk a fájdalom mellett, hogy megtalálhassuk másban azt, ami itt nem működött. Adunk még egy utolsó esélyt még mindig annak, hogy az a másik változtasson. Hányhatnékom van a női büszkeségnek attól a formájától, ami egyszerűen csak azt mondja: nem foglalkozom vele azt csá, majd rájön, hogy hiányzom neki, majd rájön, hogy hülye volt, amikor én már továbbléptem. És akkor majd a képebe röhögök, mert nem fog nekem már kelleni. Képes ilyen ember szeretni bárkit is? Hogy képes ennyire kicsinyes lenni, ennyire szemet-szemért, fogat-fogért, bántani magát is és a másikat is azért, hogy az egója döngethesse a mellkasát, hogy lám most meg te sírsz utánam, de én már mást szeretek? És miért gondoljuk mindig azt, hogy ez az egyetlen helyes út és a legjobb  amit tehetünk?

Aztán van a koptatás, amit sose értettem hogyan képes az ember olyannal tenni, akit elvileg szeret. Talán csak úgy, hogy egyáltalán nem szereti már. Nem fontos neki már. Megkapja máshonnan is a szeretetet, törődést. Van neki máshol is élete, ez a kapálózó másik ember pedig igazából nem fontos. Akár kapálózik még utánam, akár nem. Nekem teljesen mindegy. Egy kis sajnálatot talán erzek iránta, de egyáltalán nem érdekel, sosem tartottam őt igazán értékesnek, szerencsésnek, erősnek. Na az ilyen emberek szokták ezt a helyzetet megelégelni és eltűnni az éterbe. Nem mintha ez változtatna bármit is az ő megítélésükről. Nem mintha önmaguk jobb verziójává váltak volna szimplán ettől, hogy megszakítanak egy barátságot/kapcsolódást. Nem mintha ezzel elérnék, hogy a kapcsolódás egyszerűen jobb fordulatot vegyen számukra. Nem, egyszerűen csak feladják, megszakítják, elsétálnak, de kurvára csak egyszer. És meggyőzik magukat, hogy így jobb, jobb lesz az életük. És újrapróbálják, hogy majd ott. Mert ugyebár nem rajtuk múlt, nem nekik voltak hibáik és gyengeségeik, hanem a másik volt a fasz, mert anélkül, hogy közöltem volna, mit várok tőle, egyszerűen nem kaptam meg, ezért megmakacsoltam magam, és elmentem innen.

Na most én valahol itt toporgok. Vagy nem is tudom hol. Úgy érzem, hogy végre az én kezemben is ott van az a fegyver, amivel könnyedén továbbléphetnék, mit sem törődve olyan emberekkel, akiknek nem számítok. Az sem érdekel hiányzom-e majd nekik, bánják-e majd, egyszerűen a megalázó dolgokat el akarom már kerülni, nem akarok ilyen áron biztonságkurva lenni. NADE ha ez ennyire szép és jó és egyszerű, miért érzem magam olyan rosszul már csak ezektől a gondolatoktól is? Miért gondolom egyrészről úgy, hogy ezt már rég meg kellett volna tennem, és másrészről úgy, hogy VIGYÁZZAK, mert ezzel éppúgy megégethetem magam, mint ha engem hagynának ott. VIGYÁZZAK, mert ez semmiben sem különb attól, mint amikor mások szakítják meg velem a köteléket. Ez csak extra adag felelősség és bűntudat, hogy én döntöttem így. És menekülhetek majd mindig a démonjaim elől, a lelkiismeretem elől, ehhez legyen elég erős az ember, hogy komolyan elhitesse magával, hogy nem tehetett semmi mást, és hogy csakis valami jobb várhat rá. Én nem tudom. Én nem vagyok képes ezt megtenni. Magamért nem. Nem tudok ezzel azonosulni. Nem tudom magam arról meggyőzni, hogy ez az egyetlen helyes döntés. Hogy ez tényleg helyes. Hogy ez tényleg azért van, hogy jobb legyen.