A világ legegyszerűbb válasza minden párkapcsolati problémára

Legfőképpen férfiaknak szól, de igazándiból nekünk is, nőknek.

Férfi vagy, szerelmes és szeretnéd azt a bizonyos nőt meghódítani? Akkor talán vizsgáld meg mindig a viselkedésedet a nap minden percében, minden tetteddel, minden döntéseddel az alábbi szemszögből: a gyereketek büszke lenne rád, az apjára? Ettől, amit most postoltál? Ettől, ahogyan most viselkedsz? Ettől, ahogyan most éled az életed?

Nőként pedig az alábbi kérdést kellene feltennünk magunknak: örülnénk, ha ettől az embertől lehetne gyerekünk Hajlandóak lennénk az egész életünket feláldozni rá, érte, értük? Ha a válasz NEM, akkor nem ő a mi emberünk.

Persze szerethetjük őt a maga valójában, de hova vezet ez? Nekünk fogytán az időnk. Persze remélhetjük, hogy olyanná formázhatjuk őt, ami illik a képbe, de amíg így is leállunk foglalkozni vele, addig NEM érez kényszert a változtatásra.

Én is tudom, hogy ez a kérdés már eldőlt bennem, tudom már, hogyan döntöttem. Nagyon nehéz, mert ott van a kockázat, hogy ha kilépek, megváltozik és mégiscsak megadhatná, mégiscsak olyanná válhatna, és akkor én lemaradok róla. Akkor valaki más kapja az én tökéletes pasimat. Akivel már annyi mindent tervezgettem és építgettem, már csak ő hiányzott hozzá.

De lehet, hogy ezek totális légvárak, csak az én fejemben léteznek. Lehet, hogy az érzés csak bennem ennyire erős, benne nem.

De ha ő nagyon egyszerűen nem alkalmas, hogy érezhetek? Hát úgy, hogy kipótolgatja az elmém azt, ami nincs itt ott. Megszépítgeti a valóságot, így tudom az ábrándját szeretni. Úgy, hogy ez így egyszerűbb, mert ott van egy kézzelfogható tökéletlen, de ismert valaki. Úgy, hogy az ember ha szeret, mindig reménykedik és mindig újabb esélyeket akar adni. Egészen addig, amíg az a másik teljesen le nem öli ezt és hamvaiba hull minden. Egészen addig még az ember reménykedik. Talán egy teljesen reménytelen reményt táplál, mert olyan valakit akar látni a másik ember, aki soha nem volt, soha nem is lesz, mert nem is akar olyanná válni. Na ez a kemény.

Az a legkeményebb, hogy mindig azt remélem, én a döntéseimmel motiválom arra, hogy arra menjen amerre én is szeretném, ami nekem jó lenne, ami NEKUNK jó lenne. De nem ez történik, valahogy. Nem siet ezzel, hogy hú ha nem teszi, elveszít. Inkább olyan, mintha teljesen hidegen hagyná. Ha elmegyek, ha maradok, úgyis mindig visszajövök. Miközben meg annyi lehetőségről maradok le, hogyha nem nyitok más felé.

Nagyon gyorsan észrevettem eddig mindenkinek a hibáit. Nem volt igazi nyitottság bennem. Pedig el kellene tudni talán már tényleg engedni azt, aki ennyire pofátlanul nem törődik a sorsunkkal. Nem magamat hibáztatni miatta. Megtanulni, amit tanultam ebből, alkalmazni is, és nyitni már arra a jobb lehetőségre, kinyúlni érte és megszerezni magamnak. Nincs kifogás. Nincs siránkozás. Nincs bűntudat. Egy kis szomorúság talán..

De a "nála hagyott részem" tulajdonképpen én vagyok. Nem én halok meg ebben, hanem ő. Akinek hittem. Én tovább megyek, tovább élek. Szeretetben, szerencsében, bátorságban és szerelemben.

Most már nem megyek többet vissza. Vagy eljön értem, vagy nem - és akkor bánja. Bánni fogja, én tudom, én így érzem, de ez sem lehet kifogás többé. Nekem kell fognom a boldogságomat és elvinnem tőle. Mert nem méltó rá. Vagy mondjuk úgy, túl sokáig stoppolta és természetesnek vette, hogy van neki. A lényem, a szívem, a mindenem.

Hát elviszem magammal, tovább.

Nem kap belőlem többet.

Nem hagyom, hogy megtörjön, nem hagyom, hogy újból tönkretegyen.

Na ehhez legyen az ember lánya elég erős.

Én tovább élek és majd próbálok. Próbálok, próbálkozok, ezerrel. Odateszem magam és próbálom újból és újból, semmi másra nincs időm, nem is lehet, és ez tényleg így van!

Nem gondolhatok arra többet, ami miatt szomorú vagyok, ami miatt kétségbe esem, ami nem miattam nem működött.

Én köszönöm szépen jól vagyok. A lehető legjobban. Imádom az életem, és imádom a lehetőségeim. Nem adok magamból annak, aki csak elveszi a fényem és szomorúságba taszít. Aki nem tudja hogyan kellene bánnia velem. Nem is érdekli. Ilyen emberre nincs időm, sem energiám többé.

Tovább él valahol bennem, az, ami szép volt, az én megélésemben, de ez én vagyok. Ő csak véletlenül kapcsolódik ehhez a dologhoz. Mert éppen rá vetítettem azokat a csodálatos dolgokat, amiket érezni tudok, és ő nem tudott ezzel a varázzsal mit kezdeni. Akkor elviszem magammal.

És kurvára csak egyszer. Most már további figyelmeztetés nélkül, most már hátra se nézek. Csak viszem tovább magammal az emlékeinket és bízom a jó édes élet csodájában, hogy menni fog ez fájdalom és szenvedés nélkül is.

És én mindent megélek az életben, amiért megszülettem. Mindent megélek, amit szeretnék. Minden úgy lesz, ahogyan nekem a legjobb lesz.

Csak nem szabad elhinni, hogy a boldogságom és a szerelmem nem bennem van, hanem rajtam kívül. Bennem van, nyilvánvalóan. És most elviszem magammal máshova. Túl sokat kapott belőlem.

Nem érdekel mi lesz. Nem érdekel a következő taktikai lépés.

Ha ő nem az az ember, akinek remélném, akiért feláldoznám az életemet is, csak gyerekem legyen tőle, akkor nem ő az én emberem, és kész.

Legyen ez az ő gondja a továbbiakban, túl sokáig volt ez csakis egyedül az én gondom. Túl sokáig akartam férfit formalni belőle, és még mindig nehezen engem el. Hogy nem akarhatok olyat, amit ő nem. Hogy nem miattam van, nem én hibáztam, nem nekem kell mashogy próbálnom vele.

Neki kéne máshogy próbálnia velem, és ez ilyen egyszerű. Én tudom, hogy megkapom majd magamnak azt a férfit, akit szeretnék magamnak. Ha nem tőle, akkor majd mástól. Aki esetleg már készen is van, nem kell sokat bíbelődnöm vele.

Az a baromi fájdalmas és baromi nehéz, hogy ő az, aki majdnem olyan. Ő az akibe eddig fektettem a bizalmamat és mindenki más olyan távolinak tűnik tőle. Ő olyan közelinek tűnik ahhoz a férfihoz, akit szeretnék magamnak, mások pedog olyan távolinak tűnnek tőle. De ha ez az igazság, ha ez a valóság, akkor úgyis úgy kell lennie, hogy ő lesz az. Ebben hiszek, mert csakis ebben hihetek. Egy dolgot nem szabad nekem soha többet: leállni vele és komolyan foglalkozni vele egészen addig, amíg ő nem válik azzá, aki jó nekem.

Addig pedig foglalkozhatok magammal. Őrizhetem a szerelmemet, a szerelmünket. De én a gyermekem apját keresem. És meg fogom találni.

Mert így kell lennie, nem is lehet máshogy. Ezt szeretném az életembe, ezért ez fog történni az életemben.

Ilyen egyszerű. Mert én teremtem a vágyaimmal az életemet. A csoda bennem van, nem rajtam kìvül. A csoda mindig házhoz jön, ezért nem kell sosem kétségbeesetten keresgélni.

Ezért akkora szerencse az, hogy én nő vagyok.

Érzem őt, sokkal több mindent érzek, mint amit megmutat, mint amivel ő maga egyáltalán tisztában lenne. Tudom, hogy el fog jönni, meg fog érkezni.

Nekem semmi más dolgom nincs, csak hogy felkészüljek rá. Ezért csodálatos szolgálni egy férfit egész életeden át, a személyeddel, mert amikor nincs ott, akkor is ő  a munkád. Akkor is él az álmaidban. Akkor is dolgozhatsz érte, ha nem látod, nem kézzelfogható. Felkészítheted magad az eljövetelére. Jobbá válhatsz érte, miatta. Akkor is  ha nem látod. Akkor is, ha nincs melletted még.

Pont ezzel leszel tökéletes nő neki, mert nem lesz szükséged rá. Érzed őt akkor is ha nincs melletted, ha nem jelentkezik, ha mással van elfoglalva. Az élet ilyen egyszerű és szép, mert a teljesség benned van. Ő csak egy vetület. És az a vetület, aki alkalmas is lesz a feladatára, az nem fog cserben hagyni.