A faszom a klinikába.

Jól lefáradtam. Semmi magánéletem úgysem.

48 ortop rtg maradt megíratlanul ma.

D.val nem futunk össze sosem. Nem jelentkezik, totál fel van szívódva, neki ennyi.

Nekem meg ezerrel ismerkednem kellene.

Csak telik az idő. A nap híre h D.I. reggel rámköszönt a büfében, szal tudja, h ki vagyok.

Most megint félelmetes a jövő, és a jelen is. Egész életemben annyira próbáltam mindig mindent jól csinálni. És mire megyek vele? Nincsen akivel tervezhetnék, így szart sem ér az egész. De ha legalább idejekorán tudatosítottam volna, hogy az életet pasi nelkül is meg kell tudni tervezni.

Haladni kell a dolgokkal, nem szöszölni és tökörészni. Önbizalom kell, önfegyelem, és hogy megálljunk a saját lábunkon. Erő és magabiztosság kell. És élvezni is tudni kell egy kicsit az életet. És h mikor lesz időm foglalkozni a lelkemmel, mikor lesz időm öngondoskodásra? Basszameg a klinika.

A franc se tudja, hogy hova tűnik ilyenkor az optimizmusom, de kezdem úgy érezni, h engem már csak a D.s emlékmaradványok éltetnek. 

Távolodik, egyre távolibb a valaha álmodott Németország/ Ausztria. Távolodik, egyre távolibb a hetyke tudat: nekem már lehetne egy gyerekem, és lehetne egy semmilyen munkám, amivel viszont jól keresnék.

Ehelyett itt vagyok ezen a baszott klinikán. Évek munkája volt lehántani a megfelelni akarást. Itt meg tonnányi újabb megfelelés vár, és tudom, hogy közben meg olyan kicsi az idő. Olyan kicsi az idő mindenre, amit szeretnénk. Egy szemvillanás az élet.

És miért nem jön D. És miért nem jön jobb. És miért tűnjek el az életből a munkába és a karrierbe? Amikor csak az vár, hogy a nap végén kapaszkodom az emlékekbe, amiknek már semmi jelentőségük.

Faszom abba, hogy telik az idő.

Faszom az egészbe. Faszom D.ba. Faszom a klinikaba.