- Tudok egy jobb játékot - mondta a Sátán. -

- Tudok egy jobb játékot - mondta a Sátán. - Játsszatok Istent. Legyetek Mindentudók. És Istennek nagyot dobbant a szíve és azóta járják a Sátánnal ezt a táncot: ez a szeretet és az értelem harcaként képeződik le bennünk. Isten tudta: az emberiség egyszer eljut a Mindentudásig - de az Isten szelíden mindig arra int óvva, hogy haszontalan nekünk, mert elég az, ha ő tudja. A Sátán pedig mindig üvölt, hogy ébredj fel rá, mennyire isteni vagy, Isten semmivel sem különb, ne hódolj be neki. És eléd szórja az összes Isteni titkot. Ez egy régi mizéria kettejük között. - Képes voltál őket öntudatra ébreszteni? Képes lennél elárulni nekik a titkainkat, olyat, amit ember nem tudhat? Mi van, ha rosszra használják? - Ugyan, nem bízol a saját teremtményeidben? - ezek ilyen mindennapos perlekedések Isten és a Sátán között. Mind a kettő ugyanis elég intelligens ahhoz, hogy ismerje a másik észjárását, és az Isten szeretete a Sátán iránt, és a Sátán gyűlölete az Isten iránt - láthatatlanul, de áthat mindent: egy dolgot nem tud csak a Sátán: ha legyőzi Istent, ez a világ elpusztul. És hiába lesznek az emberek Mindentudók. Isten nélkül nincsen Sátán, és nincsenek emberek sem. Ezért érdemes mindig kétkedéssel fogadni az értelem szavát, és ezért érdemes önként alárendelődni annak, ami körbevesz. Igen, a Sátánnak igaza van - de az Istennek terve van. Ami így szép, így szenvedélyes, így egész. És így perlekedünk mi minden nap az Istennel: nem látod, hogy pusztít, miért nem pusztítod te őt el? És Isten mindig azt mondja: szeretem őt is. Akkor is ha egyszer elpusztít téged is és minket is? És Isten mindig azt mondja: nekem az a dolgom, hogy teremtsek, neki az a dolga, hogy pusztítson. És én szeretem őt is. És akkor így perlekedünk a Sátánnal: látod ember, azt hitted az Isten kegyes, de ennél kegyetlenebbet te nem láttál még, fogadok. Vedd kezedbe a sorsod, én megmutatom hogyan. De tudod Sátán én igazából szerintem csak azért élek, hogy te találkozni tudj az Istennel, rajtam keresztül - arra a fájdalmasan rövid időre, amíg megélhetjük mi itt mindannyian, hogy az igazán erotikus pillanat az az, amikor bennünk, emberekben találkoztok egymással te és az Isten. Te, a halál bennünk a halandókban akarsz találkozni a halhatatlannal. Csak egy köztes állomásnak használsz minket. És Isten szeretettel néz ránk, mert a szeretete végtelen. És a Sátán elismerően néz ránk, mert nagyobb öntudatra ébresztett minket, mint amire számított. És az igaz és a lényeges közötti különbségtétel ránk maradt. Kívül vannak ők, vagy bennünk? Nem lényeges. De amikor egymásra nézünk és amikor magunkra nézünk, tudnunk kell: az örökkévalóság csak egymás által létezik. Ugyanúgy keressük egymást, ahogy az Isten keresi a Sátán alázatát, és a Sátán keresi az Isten elismerését. Nem ugyanerről szólnak a kapcsolataink? Keressük, megtaláljuk, aztán újból elveszítjük és újból megtaláljuk, addig világ a világ amíg ez a körforgás tart. Nem ez a lényeges. Az Isten mindig szelíden óvva int: nekik egymással van dolguk, nekünk pedig egymással. És a segítség mindig ott van. Mert hiába van igazság és hiába van Mindentudás. A tökéletlen világ és a tökeletlen élet akkor is a legszebb és a legcsodálatosabb esélyünk, amink van. Ez a lényeges. Isten szelíden arra vezet, hogy bízz benne. A Sátán megkörnyékez, hogy ne benne bízz, csak magadban, és lásd az Isten hibáit. Az értelem a legveszélyesebb tudás, amit magunkévá tettünk. Értünk lassan már tényleg mindent, csak azt, hogy élni miért jó - azt nem érthetjük meg soha. Ez mindig egy fal, amit csak úgy bonthatunk le, ha egymásban imádjuk magunkat. Ezek azok a kivételes pillanatok, amikor nincs Isten, és nincs Sátán. Eggyé lehetnek. Eggyé lehetünk. És már lényeg sincs. Csak fájdalmasan rövid örökkévalóság és a rutinszerű hozzászokás a gyötrően egyszerű paradoxonokhoz. Jobb lesz minden, vagy fejlettebb. Több is és kevesebb is. Felépül és elpusztul. Isten csak arra kér szelíden, hogy élvezd minden percét - és ha örülsz, veled együtt örül. És ha beszélsz néha vele, az egész világ veletek örül.