Pár nap és itt a 3. X

Lassú kínkeservességgel telnek néha a napok. Ritkán érzett sikerrel, felszabadultsággal és hálával. De többnyire ugyanott találom magam.

Négy nap múlva 30 éves leszek. Lassan rejtegetnem kell mindenhol az életkoromat. Hja. És csak arra gondolok, hogy milyen rohadt gyorsan eltelt egy újabb év, és hogy az egyetlen örömöm - nagyrészt - D.volt. Hogy már mennyire elegem van az insta likeolókból, akikkel évek óta nem váltottam egy szót sem, nem is értem, hogy igazából még mit asszisztálnak az életemhez. A kozmetikázott, jobbnak hazudott életrmhez. Persze jól esnek a like-jaik, nem az... csak aztán ott vannak még a "barátnők" és Marco-ék... akikkel meg 2-3 havonta váltunk pár szót a messengeren, aztán oltári gyorsan be is hal a beszélgetésünk. Meg ott van Anna, aki amióta bepasizott, már nem ír annyit. Hetek óta hitegetjük egymást, hogy beszéljünk egyet élőben, ill.hát online, de nem tesz semmit érte. Arra gondolok, hogy hányszor ébredtem azzal a közönyös szomorúsággal, hogy "ismét egy nappal öregebb lettem".

Abban a "szerencsés" helyzetben vagyok, hogy a COVID 2.hullámának tetőpontján ér engem a születésnapom, amikor be fogok menni dolgozni. Itt ér ez a karácsony és ez az újév is. Valahol belül építgettem és erősítgettem egy világot, ahol szeretet és hála van bennem, ahol hiszem, hogy minden jól fog alakulni az életemben. Ahol mindenkinek, még a ritkásan válaszoló "barátaimnak" is tervezek valamilyen nagylelkű ajándékot adni.

Legalább nem az én hibám lesz, ha ez a 30.születésnapom egy totális csőd lesz. Hanem a vírusé. Hogy nem tudok egy bulit tartani, hogy nem köszöntenek fel 100-an az üzenőfalamon. Hogy nem hívnak sehova szilveszterkor, mert idén elmarad. Koncentrálhatok arra, amit igazán akartam, amire igazán vártam: és ez az, hogy az "elkészült" (költözhető) lakásomban felállítsak egy kis karácsonyfát, meghitt, szeretteli és hálás légkörben eltöltsük az első igazi, közös karácsonyunkat D.val.

Nem mintha meg lennék róla győzödve, hogy ő jó nekem, vagy meg tudna változni - a hozzáállása esetleg. Azt tudom, hogy megértette, amiket mondtam neki. De azt nem, hogy mennyi benne az akaraterő arra, hogy változtasson is. Attól tartok nem sok. Neki igazából úgy lenne jó, ahogyan neki kényelmes. Csak én ezt már nem igazán hagyom. Mégsem teljes a siker. Az ő fejében még mindig a felelősség hárítása, saját énképenek a zavara, a kisebb ellenállás felé menetelés - és a "ha van szex akkor minden rendben, nem is kell változtatni" van. Dehát most mit tegyek. Mint mondtam, egész évben ő volt az egyetlen számomra elérhető ember. Fizikai valójában is. Még számíthattam is rá. Meg kell egyelőre elégednem ennyivel. Hogy legalább már nem azt hajtogatja folyton, hogy neki valaki más kell és nem én. Kezdhetek azon gondolkodni, hogy nekem kell-e ő. És megint ott tartok, hogy MOST IGEN. Kell a születésnapomon és a karácsonyomkor. Akkor is várom a csodát, amit hónapok óta várok, ha ő mégis csalódást fog okozni!  De persze közben rengetegszer arra ébredek, hogy nem hiszem el, hogy már megint ezt teszem magammal és hogy már megint ez történik velem. Egy részem igazából kétségbeesetten kapkodna BÁRKI más után, amíg még a 2. X-ben vagyok. És mik a lehetőségeim? Egy srác, akivel 1x randiztunk, jó volt, de aztán 10 napig nem keresett, én meg azóta nem válaszoltam neki. Egy másik, aki nagyon nyomulós volt és rám akarta erőltetni, hogy ugyanaz legyrn az álmom és az elképzelésem, mint neki, miközben kva tiszteletlen volt, szavamba vágott, butább nálam, irritáló hangja van, unalmas, és még a feje se szép. Lassan egy éve már, hogy koptattam, és visszagravitáltam Danihoz. Aztán ott egy harmadik, akivel nem is találkoztam, mert nem volt kedvem, nem értem rá, ő is összevissza hülyített, komolytalan, felelőtlen ember, épp azt tervezte, hogy légi irányítónak megy - hát a COVID az ő számításait is keresztül húzta, gondolom. Van egy negyedik, akit tinderről álnéven halásztam össze, majd igaziból bejelöltem, ő visszajelölt és itt véget is ért a dolog. Meg van még a végtelen számú egyéb lehetőség, és ha nem lennék ennyire földhözragadt, akkor talán jobban - sokkal jobban keresgélnék. Hátha van vki jobb a D.nál. Persze sok csalódás, pofára esés van ezen az úton, de lehet, hogy ott vár rám mr.annálisjobb! Akivel még kezdeni is lehet valamit.

Nem tudom, elméletben szépen hangzik, de amilyen régóta nyitva tartom ezt a lehetőséget, olyan régóta azt érzem, hogy ez inkább csak egy zsákutca. Interneten már csak a maradékból mazsolázhatok, akik nem kellettek senkinek. Amikor pedig akad egy esetlegadaninál jobb, annak meg nem én fogok kelleni (pl dan). Megtanulhattam volna már mostanra, hogy ez így van. Mondogathatják a barinők  akik velem egyutt szintén a HIYm-n nőttek fel, évente 2x szarnak egyet a fejemre, és akkor is csak a nagy ő mítosszal etetnek - hogy ugyan, randizzgassak, majd lesz jobb, meg a szokásos hazugságok. Mondogathatják, de én meg azt akarom, hogy D.ból legyen jobb. 

Csak tudjátok, mostanában elbizonytalanodtam, hogy ilyen lesz-e valaha. Hogy nem-e csak egy végtelen, kilátástalan dagonyázásban vagyok-e ezzel az emberrel, a fantáziám által megszépítve és kiszínezve a valóságot. Mondjatok, amit akartok, de sajnos mindig, akárhonnan nézem, és akármit is próbálok, D.nak van legnagyobb tőkesúlya. Miért is lenne akár elméletben is olyan baromi egyszerű és könnyű találni valakit, aki orvos a klinikán, (nincs barinoje vagy felesege), akar engem és viszonylag kevés női konkurenciától kell tartanom, akit ismerek valamennyire, tehát ismerős számomra, akit évek óta puhítgatok, lassú sikerekkel, akihez emlékek fűznek, akivel jól kijövünk, aki sosem túl sok, akivel együtt nevetünk, akivel tökéletesen passzol a testünk, akire néhanapján még fel is tudok nézni... akiben megbízom. Tényleg miért is lenne könnyebb azt mondani, hogy fene ebbe a sok vesződésbe, ez sose fogja megkérni a kezem, sose fogunk összeköltözni, ideje lenne lépnem... mert mégis így hova a bús picsápa?

Pandémia van! Egy évet elrabolt az életemből, gyakorlatilag.

Tudjátok, elegem van néha tényleg a sok bénázásból. De ez ellen elsősorban nem úgy tudok tenni, hogy random fiúkkal randizok akikhez semmi kedvem és szakítok a danival.

Hanem úgy, hogy én igyekszem jobb lenni. Igazából egy részem meg azt várja, hogy ha vége megint a fertőzési hullámnak, sokkal aktívabb életet éljek.. immáron a saját lakásomban, ami egy biztos kiindulópont lesz a végre megnyíló világba kilépéshez. Addig is tehetek, amit tudok. Haladhatok a PhD-s dolgokkal, igen, sokszor hétvégét, jól belőtt frizut, újabb trendibb ruhákat és ad hoc próba szerencse randikat feláldozva, de legyünk őszinték, tényleg kurvára nem értem rá ilyenekre, amúgy is minek randiznék járvány idején, és amúgy mindig mkin maszk van. Most nem szépnek kell lenni, most túlélni kell és szakmailag haladni amíg még részmunkaidős vagyok. A végeredmény persze ez: utolér a 30.szülinapom, ebben a fagyott, depis, unalmas létezésben, ahol mindig nyugalomra intem saját magam, amikor kirobbanni készülne Ania.

De persze ilyenkor is, most is igyekezhetek jobb lenni. Jobb nő lenni. Kár, hogy az idő ellenem dolgozik. Kár, hogy egyszerre ennyi fronton kell helyt állni. Kár, hogy valami egyéb teendő MINDIG elsőbbséget élvez. Hogy őszinte legyek.. nem, nem vagyok elégedett magammal, az életemmel. Viszont eddig sem tudtam kitörni belőle, változtatni rajta, szárnyra kapni hirtelen. Ted Mosby női verziójának érzem magam, ami még annál is rosszabb.. mert én ugye meg sem próbálhatom.

Jaj Anita, dehát olyan egyszerű. Csak egy kis odafigyelés kérdése a jónőség, meg self-brandinget is nyomatni kell durván. Jó, tudom, nem kevés energia és idő gyantázni, kozmetikázni, bőröt ápolni, hajat festeni és megformázni, körmöt lakkozni, outfitet összerakni, és az idő nagy részében felesleges is, mert úgyse látja senki.

Azt hiszem, hogy igazándiból másokhoz képest talán még szerencsésebb is vagyok. Ez most mindenkinek egy ilyen, nehéz, bezárkózott, nyomasztó időszak. Szerencsés vagyok, mert nincs veszélyben az állásom, sőt, értem, hogy mi történik. Szerencsésvagyok, mert kaptam egy ingyen lakást, és kaptam egy saját lakást, befejeztem a cikkem végre, részt veszek más study-kban is, mindegyik rokonom él még... 

Még szerencsésebb lennék, ha lenne most egy gyerekem. Dehát ezt ki tudja megmondani. Nagy csalódás és törés volt az életemben az, ahogyan Dani viselkedett és reagált a hír hallatán. És igen, én újra átélném, ugyanolyan örömmel töltene el... és nem... D nem viszonyulna máshogy és nem állna mellettem. Még mindig ugyanaz a csökött, megátalkodott önző pokolfajzat.

És ő az egyetlen, aki mellettem állt.

Valaminek változnia kell, bár fogalmam sincs minek. Valaminek történnie kell, de franc se tudja, hogy minek. A lassú, reményteli várakozás közepette, csak remélni tudom, hogy ennek nem ugyanez lesz a vége már megint: dehát ő fél elköteleződni, mér akarnék én tőle ilyen komolyat, minek állítom ilyen nehéz döntések elé?... 

Tudjátok, ha van Isten, szerintem úgy kellene küldenie egy férfit az életembe, mint ahogy nyáron, véletlenül és váratlanul Dan karjaiban találtam magam. Könnyedén, egyszerűen, kérdések és kétségek nélkül, spontán. Csak tudjátok, ő se volt más, csak egy komolytalan kaland. Ezt akarom, basszameg? Én se bírok megmaradni vki mellett a seggemen, ahogy D.sem? Tleg tiszta Ted Mosby.. mondogatom, hogy mennyire komolyat akarok, közben meg várom a bulikat, társaságokat, ugyanúgy én is... várom néha titokban még Fl.D.t is... nyitva tartanám a külföldi munkavállalás lehetőségét, ha itthon nem jó... sőt, az is lehet, hogy valahol én is elhiszem még mindig, hogy van egy lelkitárs  aki nagyon az, és a többi szívfájdalom csak átmeneti állomás az életünkben, amikből mind tanultunk és tapasztaltunk valamit, és ez így csodás. Akármennyire is mondogatom, hogy fujj, nem, és mire volt jó a sok szenvedés és fájdalom? ...

Tudjátok, azt hiszem mindenki számára vonzó az az elképzelés, hogy nincsenek következmények, és hogy van sok választás. Még nők számára is. Számomra is. Hogy hatalmas, végtelen a világ és bárhol otthonra lelhetsz, és hogy mindig akad majd valami felfedezni való. Hogy megteheted, hogy fütyülve mindenre és mindenkire, te sokkal inkább olyanabb legyél, mint amilyen te vagy (jelentsen ez bármit is), a saját elképzeléseid, vágyaid és várakozásaid szerint éld az életed (akkor is, ha az élet milliószor pofán vág, hogy na azért nem úgy van az), hogy megteheted, hogy jössz-mész az emberi kapcsolataidban, ameddig és ahogyan az neked kényelmes, hiszen a közösen átélt jó élmény számít egyedül, a többi nemkívánatos (akkor is, ha lassan tényleg kihal a barátság és maradnak ezek a felszínes, social media kontaktok).

Minél fiatalabb valaki, annál vonzóbb számára, hogy szabadon önrendelkezhet, self-motiválhat, hogy az életed a saját alkotásod, és lenéző lehet azokkal szemben, akik már megállapodtak, már dolgoznak, már hitelt törlesztenek, már kompromisszumokat kötöttek, mintha ez tényleg, valóban aszexualitással társulna és ezzel szembeállítva csak a vad fiatal szabadság létezne, mint értékes, és még szexuálisan is valamennyire értékelhető létezésforma.

Persze nőknél más egy kicsit, mert ha szültél végre, akkor leszel igazán boldog asszonyság. Vagy ha férjhez mentél. Az nem kompromisszum, meg lúzerség, meg aszexualitás - épp ellenkezőleg, az a mennybe meneteled, kb. Akkor kezdődik igazán az életed. Akkor alkottál végre valami lényegesen fontosat. Dicsőség, boldogság, hála, szeretet minden irányból. Mindegy hány éves vagy, mit akartál volna még az élettől, partnered jóképű-e ÉS megfelelő IS-e, vagy csak úgy beérted valakivel. Nem azt akarom mondani, hogy nem kéne jutalmazni az anyaságot, hát hiszen én is alig várom, hogy anya lehessek... de tudjátok mit, igenis szeretném ezt olyan önfeledt boldogsággal átélni, mint két évvel ezelőtt. Nem azon aggódni, hogy mi lesz, hogy lesz, hogy fogja érinteni és megváltoztatni az életemet, visszafordíthatatlanul.

Viszont érett férfiak aggasztóan nincsenek. De ha vannak is, azok meg már ugye, "aszexuálisak". Tudjátok, csak remélni tudom, hogy azért csak bejön nekem is az, ami szüleinknek és nagyszüleinknek is bejött.. meg ritkán-néha még a saját kortársainknak is... az, hogy majd szépen lassan, együtt váljunk aszexuálissá... felépítve valami nálunk fontosabbat...és stabilat.

Tudjátok, ezért fordultam a vallás fele, mert már tényleg elegem van és beteg vagyok ettől a kulturától. Holott én magam is egy nagyon szabadságszerető ember vagyok. De tudjátok, a "szabadság ígérete" eddig csak átgondolatlan kilengéseket, fájdalmakat, csalódásokat és kudarcokat hozott az életembe, némi pillanatnyi extázis és megőrülés után. Igen, elhittem én is, hogy milyen jól hangzik, amit mindenhol hangoztatnak. Aztán, mintha át lettem volna verve. Semerre nem vezettek ezek a "go with the flow" kilengések. Egy éjszakára vonzónak és sikeresnek érezhettem magam, aztán másnapra ugyanolyan önbizalomhiánnyal küzködtem. Egy éjszakára, sötétben, valaki, aki részeg volt, és látta, hogy szemezek vele, kapott az alkalmon. Aztán soha többé nem keresett. Ennyit erről. Becsapás volt.

Tudjátok, én tényleg kezdem megérteni, hogy az igazi szabadság az, amikor nem kell menned a flow-val... egyáltalán semmit nem kell tenned mások nyomására, ami nem helyes, vagy ami nem emeli a lelked, vagy visz előre az életben. Lehet, hogy ez másnak unalmasan hangzik. Hogy ez egy unalmas képet fest, ahol te csak azt teheted, ami helyes, és sose vadulhatsz vagy őrülhetsz meg egy kicsit.

Én is ezt gondoltam valamikor. Pedig nem így van...

Az élvezet és az öröm, valóban két teljesen más fogalom. És már elhiszem, hogy szabadság az akkor van, amikor az élvezet iránti vágyaid nem tartanak fogságban, nem határozzák meg a döntéseid és a sorsod... mert saját tapasztalatból mondom, hogy nem vezetnek sehova. Sose vezetett engem semmi jóra, ha csak a saját fejem után mentem.

Az öröm, pedig egyszerűen az élet öröme. A hála, hogy élsz. És higgyétek el, szabadnak kell lenni belül ahhoz, hogy ezt átélhessük. Mert nem világi mércével mérjük magunkat, nem szorongunk, hogy jajjaj, a szomszédnek több vagy nagyobb és akkor én már értéktelen vagyok és gyűlölnöm kell őt.... szabaddá kell válni ezektől a mércéktől, ahhoz, hogy az ember a saját életében az örömöt és Istent megtalálja. Ami valahogyan egy és ugyanaz. Mert nem várhatod el egy földi halandótól sem, hogy 100%-ig értsen és támogasson, ebből adódnak sokszor a csalódások és keserűségek, hogy még a legjobb barátod sem ért meg, még ő sem azt mondja, amit hallani remélsz... de hinni abban, hogy van egy Isten, aki megért  meghallgat, szeret, megvéd és erőt ad... jó irányba befolyásolja a sorsodat... az már félsiker. Higgyétek el.

Mert megszabadít az önszégyentől, amire alapszik az élvezet-élmény-szórakoztató-szépség és egyéb ipar. Megszabadulsz a lelki ürességtől, és betöltekezik a szellemed. Máshogyan látod és értelmezed a világot.

És valóban, már ez képes jobb irányba fordítani az életedet. Itt már csak egy porhintésnyi akaraterő és némi önálló tett kell ahhoz is, hogy valóban épüljön.. valóban építsed az életed.

De értitek a különbséget? Építesz, hosszabb távon, szabad vagy a káromlásoktól....

Vs a benned uralkodó ürességre, unalomra, céltalanságra és kilátástalanságra alapozva felpiszkálnak mindig, hogy menj és garapj egy jó nagyot az életből! Felenergetizál az izgalom, de ez rosszfajta, végül ott állsz széttárt karokkal.. hamar jött és hamar ment az élvezet, újból sötétség és üresség köszönt be, ahonnan nagyon könnyű újból elcsábítani, eltéríteni, szinte könyörögsz érte, hogy történjen végre valami... pedig ezek mindig csak a pillanatnak, a mának szólnak. És hatalmasat pusztítanak rajtad. És igen, erre hitted azt, hogy szabdság. És erre gondoltad, hogy nem illúzió csupán, ami egyre és egyre jobban kiszipolyoz és teszi tönkre a jövőd, a tartásod, a belső békedet. A cenzúrázatlan vadságra hitted azt, hogy szabadság. Hogy bármit megtehetsz. Következmények nélkül. Pedig ez volt az igazi átverés. Következmények mindig vannak. És minél jobban hozzászoksz ehhez az életstílushoz, annál kevésbé fogsz tudni lemondani róla. Mindig vonz és hív egy újabb lehetőség, amivel szembeállítva a vallásos létet - az unalomnak és rabláncnak fog tűnni.

Igen, talán ez az ördög kedvenc csúfolódása: jónak lenni unalmas.

Ha visszagondolok az életemre, azt látom, hogy mennyire jók voltak az én szüleim... de azt is látom, hogy milyen kár, hogy nem értették és nem tudták eléggé, hogy mennyire sorsrontó tud lenni, amikor csak a világi, anyagi mércékkel foglalkozunk. Azt is látom, hogy mennyiszer szükségem lett volna arra, hogy elmondják, hogy Isten szeret. Mennyiszer megbizonyosodhattam volna afelől, hogy értékes és szerethető vagyok, pedig mennyiszer nem éreztem így!

Szóval itt vagyok, közel a 30-hoz, ami csak egy szám. Mindig volt bennem egy Istenhit, és ez mindig meg tud újulni.

Tudjátok, nem vagyok tökéletes, és nem vagyok tökéletesen elégedett az életemmel, hiszen tarthatnék már előrébb is... de miért is nem tartok? Mert elhittem, hogy az impulzus-élménykeresés maga a következmények nélküli szabadság... hát íme, itt a következmény. Gondolom sok csiszolnivaló van még magamon. Itt vagyok valahol félúton a teljes megtérés, és a józan ész között. De azt is tudom, hogy nem fentiek tényleges igazságtartalma a kérdés. Hanem az, hogy mi használ neked, és mi nem.

Kár, valahol nagyon kár, hogy ilyen későn... hogy egy abortusz kellett ahhoz, hogy elvezessen ide, ahol védve érzem magam a világ gonoszságaival szemben. És tudjátok, Isten számon is kér, hogy mihez kezdtél az életeddel, a lehetőségekkel, amiket kaptál az élettől? Megálltál- e erős lábakon, hittel, vagy hagytad, hogy mindenféle erők leromboljanak és tönkretegyék a sorsod?

Tudjátok, nem tudom, fogalmam sincs, hogy Isten milyen szerepet, milyen férjet, milyen életet szánt nekem... az orvosival én mindvégig úgy éreztem, hogy az utamon vagyok. Pedig nagyon sok áldozatba került és kerül még mindig. De hol marad a család? Hol marad a női mivoltom? És honnan is tudhatnám, hogy D.-e akit nekem szánt, vagy valaki más? 

Tudjátok mit, én nem fogok keresni senkit, én nem fogok írni senkinek. Egy kicsit defektes vagyok, igen, mert együtt vagyok vele, bizonytalanul abban, hogy helyes-e, megérdemelt-e, akarom-e, akarja-e, Isten is így akarja-e... de most ő van itt mellettem a szükségem, és ennek most már lehet, hogy így kell lennie. És lehet, hogy nem örökké. Lehet, hogy még meg kell fizetnem bizonyos nagyon súlyos árakat bizonyos nagyon súlyos bűnökért... de ha irgalmat nyerek, kiderül és megtudom, hogy ki az, akit nekem szánt az ég. Akinek a sorsomban szerepelnie kell, akinek ott a helye  akit nekem szántak, aki az életem meghatározó része.

Honnan is tudhatná ezt az ember, ugye? Milyen butaság is, se a saját akaratunkban, se a saját vágyainkban nem vagyunk képesek megbízni. Nem tudhatjuk, hogy jó-e vagy rossz-e, helxes-e vagy helytelen-e az, amit mi akarunk...

És most úgy érzem, van még áldás ezen a kapcsolaton. De jobban Isten igéje szerint kéne járnunk. Isten nem csak simogat és szeretget, hanem számon is kér és dorgál is. Abba kéne hagynom a dohányzást. Igen, ez is külvilágfüggőség, ami visszatart és nyomorba taszít. Némi pillanatnyi élvezetért. Szörnyű, borzalmas dolog, és igazából csak azt mutatja: még mindig túl nagy bennem az önszégyen ha ezt meg tudom tenni saját magammal.

Istenem.. mi legyen az egyezségünk? Én leszokom a dohányzásról és megkapom Danit, hittel teli, igaz emberként és hű társként? Vagy fordítva? Megkapom őt az ő szeretetét, odaadását, hogy társakká válunk .. boldogságban és örömben járunk .. és akkor leszokom a dohányzásról? 

Istenem, ki tud egy ígéretet, egy garanciát mondani?

Tudom, hogy sok a bűn és a vétek, még az én életemben is, még mindig. És néha vissza-visszaesek az ürességbe, és nem változtattam az életmódomon igazán, hát nem változott az életem sem. Talán kevés az erőm. Nem mentegetni szeretném magam. De nem én estem ebbe a verembe. Mások löktek bele.