Vajon a szabadság nem veszély-e?

Micsoda nagyra értékeli a kultúránk az egyéni döntési szabadságot... de vajon amikor legyintesz, hogy hát ha menni akar hadd menjen, meg majd ő akkor biztos nélkülem lesz boldog... honnan tudod? Honnan tudhatnád? Attól még, hogy ő most ezt mondja? 

Ez egyáltalán nem szeretet.. belelököd a másik embert abba, hogy a saját maga árnyoldalait kövesse.. habár mi mástól jönne rá arra, hogy ne erre visz a boldogsága, ha nem attól, hogy kitessékeled és jóváhagyásodat adod, hadd csináljon csak, amit akar? Mi mástól ijedne meg, hogy az az út a pusztulásba visz, ez viszont szent és maga a boldogság?

Egy részem igenis gúzsba kötné őt és számon kérné rajta amit rosszul tesz... az ő érdekében és a mi érdekünkben. Ha egyszer rosszul nevelték, akkor mi mást tehetnék, mint hogy megpróbálom én őt kikupálni...? Egy részem pedig igazából már csak szabadulna tőle és ettől az egész helyzettől. Igaz, hogy helyes, okos a maga módján, meg tudott mindig hallgatni engem, életem legjobb szexe - de nézzük már kicsit reálisabban ezt az embert. Nem elég intelligens (hozzám), folyamatosan azt hajtogatja, hogy nem akar velem lenni, titkolózni kell magunkról az abortusz miatt, egy puffogó méregzsák akinek semmi iránya, ötlete nincs az életére. Ha próbálnám őt térítgetni, annak meg előre borítékolom milyen hatása lenne. Minek hallgatsz ilyeneket? Ez szánalmas.. én sose fogok ilyen faszsagokat hallgatni... es stb es stb. Nincs közös jövőnk. Az az ő szeszélyes kívánságaira épülne, hogy éppen szeret-e velem lenni vagy sem. Ugyanakkor viszont basztat, hogy ha kedvesebb, sokkal kedvesebb lettem volna, akkor lehet, hogy röhögve-könnyen megnyertem volna magamnak. Lehet, hogy én sem gondoltam ezt igazán komolyan. Inkább csak sarokba akartam kényszeríteni, hogy kibukjon már hányadán állunk.

Az még a Bibliában is áll, hogy a feleség lehetőleg ne legyen ilyen baszogato. Na de hát igen, én a magam módján így fejeztem ki, hogy nekem fontos ennyire még ez az egész. De ha fontos volt, akkor miért nem nyugodtam le és miért nem figyeltem jobban oda magamra? Miért adtam meg magam a kétségbeesésnek, hogy itt ugyan ebből nem lesz soha semmiféle összeköltözősdi meg gyerekesdi? Talán én magam sem hittem benne.. ennek az embernek olyan sok mindenben kéne változnia, olyan sok mindenről kéne lemondania... amikhez még csak motivációt sem érez... veszett fejsze volt.

Hiába a sok jó, ami köztünk volt. Annyi nem volt elég. Kellett volna egy mélységes mély elhatározás is, hogy én veled és te velem .. egy felvállalt közös szövetség. Hiába volt szeretet, szenvedély.. talán szerelem is.. ha nem volt meg az erkölcsi alap. Ha nincs meg az erkölcsi alap, akkor ez szanaszét szedi saját magát.

Hiába imádkoztam, hiába hittem, hiába hitegettem magam... ennek az embernek egészen más dolgok voltak a fejében és a szívében. 

Nem, azt hiszem jól tettem tényleg, hogy kilöktem őt abba a sötétségbe, ahova annyira vágyott. 

Most már itt az ideje magammal foglalkozni. Lehet a másikat jobbnak remélni, mint amilyen, de attól még nem lesz jobb. Lehet remélni, hogy megváltozik, lehet remélni, hogy megteremti az alapokat a boldogságotokhoz, mert azért ő is csak szeret. Neki is csak fontos vagy. De ha 5 év alatt nem ment, akkor most miért is lenne máshogy? Igen, Anita, olyan embert szerettél, aki nem létezik. Azt hitted, hogy ő azért jószándékú. Nem. Ő egy önző, pitiáner, rosszindulatú alak. Aki valahogy ahhoz azért ért, hogy ilyen mézes-mázosan ártatlannak álcázva magát a közeledbe férkőzzön. Már csak az a búja- bánata, hogy ezt még nem emelte mesteri szintre, még nem nyírt ki elég áldozatot. Azt hitted, hogy majd az erőforrásaitok közösek lesznek, mi? Hogy két lakásból azért egészen jól el tudtok majd boldogulni, mi? Hát nem, kérem alássan. Az az övé, ez az enyém. Mondom, hogy egy önző kis gennyzsák. Nincs értelme tovább puhítgatni, lágyítgatni. Bemutatta, hogy mit tudott. Már akkor, amikor elbaszott az abortuszra.

Tényleg-tényleg Anita, csak azt az ábrándképet kéne elengedni, amit ez a fasztransz okozott. Nem nagy ügy, nem olyan nagy, na. Akit szerettél, nem létezik. De létezhet olyan ember, aki ugyanazt szeretné majd, mint te. Akit szerettél, csak azért se volt hajlandó boldoggá tenni és megadni neked amikre vágytál. Mert egy gonosz ember! Képtelen szeretni. És nem, a te szeretetedtől sem lesz jobb. És az imáidtól sem lesz jobb. 

Attól az egytől lenne jobb, ha az akarna lenni. De miért is akarna ő olyat, amit nem akar - csak azért, hogy beleilleszkedhessen abba a szerepbe, amit én szántam neki? Nem sokkal egyszerűbb megoldást olyat keresni, aki önként befoglalná ezt a pozíciót?

Igen, tudom én mik vannak itt kockán. Már nem 26 éves vagyok, mint amikor D.val összejöttünk. Már nincsenek barátnők körülöttem, szociális háló. Olyan vagyok, mint az utolsó kis szerencsétlen  aki lemaradt mindenről. Az egyetemnek rég vége. Itt már csak selejtből tudok válogatni, és be kell majd érnem valamelyikkel. Tudom, hogy nem találok még egy olyan srácot, aki ennyire vonzó nekem, akivel ennyire jó a szex, és akivel ennyire egzisztenciális biztonságban tudhatnám a saját és a gyerekeim jövőjét. Tudom, hogy nincsen még egy srác, akivel ennyire könnyű lenne játszadoznom, mert hagyja magát... tudom, hogy nincsen még egy srác, akivel ennyi élvezetes pillanatot élhettünk volna át. 

De az a gond, hogy a végén nem maradt belőle semmi. Ott álltam a folyosón, körbenézve, hogy vár-e kint rám, és már nem volt sehol. Otthagyott köszönés nélkül. Ez egy klasszik rosszfiú- jó lány sztori. Mennyire belelovalltam magam pedig abba, hogy márpedig nekem ne a biológia meg ne a társadalom mondja meg, hogy kivel legyek, amikor én vele szeretek lenni. A magányos és szomorú karácsonyokról persze megfeledkeztem. A basszus megint egy év eltelt és pont ugyanott áll az életem. Az a gond, hogy ő magasről leszarja, hogy én mit akarok.

Annyira imádja saját magát, annyira sérült az ő személye...  az a gond, hogy hiába menthetne meg attól, hogy nekem le kelljen mondani rólunk azért, hogy egy rendes fickó mellett lehessek, aki pl egyáltalán nem biztos, hogy ennyire boldoggá tenne... nem fogja megtenni, mert az neki sose szerepelt a tervei között, és annyit azért nem jelentek neki, hogy megpróbálja.

Klasszik rosszfiú esete. Ugyan, Anita... annyian belesétáltak már ebbe. És igen, pontosan igaz, hogy bosszantó. Kibaszottul baromira bosszantó. Hogy borítékolható mi lesz a vége. Hogy nem tehetsz ellene bármit. Max azt, hogy elfogadd: ha ő megváltozna, már nem ia szeretnéd annyira - ha ő nem változik meg, nem lesz alkalmas apukának soha - ez a fickó egy mellékszereplő volt az életedben, aki valami szempontból igenis sokat adott. De aztán pán péter visszatért sohaországba, te pedig visszatértél a valóságba. 

Ugyan, ne sírjál már egy meseország után. Na. Ne tedd tönkre az életed olyan miatt, akinek feleannyit nem számított ez az egész, mint neked. És inkább kösz szépen de maradna gyerek, öntörvényű és szabad. Ezt irigylem tőle? 

Hogy sose lesz alkalmas arra, hogy családja legyen?  Hogy én meg tudok hozni egy bölcs döntést, ahol kiegyensúlyozottság, boldogság, nyugalom várhat rám - míg a másik képtelen erre? És még rengeteget fog vergődni és szenvedni, és végre megtapasztalja már ő is milyen az, amikor összetörik a szíve és mennyi hamis ábrándot kergetett?

Nem tudom... tényleg. Egy részről bosszant az igazságtalanság és hogy teljesen felesleges volt a dacom. Másrészt meg egy adott ponton túl rájössz, hogy a homokviharral szemben hiába menetelsz egyedül - csak magad alatt vágod a fát. A végeredmény úgyis az, hogy előbb el kell veszítenie ahhoz, hogy igazán megbánja, előbb pofára kell esnie és felfognia, hogy örökre elcseszte, ahhoz, hogy elkezdjen változni ... és ha történetesen én ebbe a végletbe csúsztam, hogy itt voltam az elején, akkor így esett és kész. Ha a kettővel későbbi bnoje lennék, már sokkal jobb esélyekkel indulnék az ő szíve kegyelméért. Fáj vagy nem, de ez van. Én viszont megkaptam az egyik legértékesebb kincsét: én lehettem az első szerelme. Hogy ez miért nem lehetett életre szóló, arra nincs megnyugtató válasz. Ilyen ez a kor, nem elég menő dolog, hiába tudtam, hiába küzdöttem ellene. Hiába óvtam és védtem őt a csalodástól. Nem lehet telhetetlennek lenni. Az élete összes hátralevő percét és figyelmét meg majd megkapja valaki más. Már ha egyáltalán. Az, hogy jelenlegi formájában nem érdemes a párkapcsolatra, az teljesen biztos.

Csak hiányzik. Hiányzik az a biztonság. Hogy tudtam, hogy menni akar, de úgysem fog. Mert nem hisz magában. Mert nem hisz semmi jóban. Hiányzik a hit amibe ringatott. Gyűlölöm hogy ilyen ronda a vége. Hogy kerülgettem mint a forró kását, hátha sose lesz igaz. Aztán bekövetkezett.

De tudjátok, amikor már a 3-4.újév kezdődik úgy, hogy számot vetsz és meglátod, hogy még mindig egy semerre se tartó kapcsolatban vergődsz és egy újabb évet elbasztál rá... akkor szinte imádkozol egy olyan évért, ahol végre túleshetsz egy csalódáson, törjön már össze a szíved, csak legyél már olyan kapcsolatban aminek értelme is van, amit fel is tudsz vállalni...mert még az is jobb, ha te se voltál különb, mint sok másik nő  te is ugyanúgy seggre estél, te is ugyanúgy feladtad, érted is megérkezett a 30-as baltás, te is ugyanúgy beérted valaki akárkivel, akivel lehet jövőd, te is ugyanúgy feladtad az elköteleződésre képtelen kisfiút, hiába hiába hiábavaló volt minden próbálkozásod, nem te nyertél a végen, hanem ő : csakazért sem lehetett volna, amit te akartál -mert nem... mert eleve hülyeség volt... mert nem kényszeríthetsz mást arra, hogy szeressen... nem nem kényszeríteni nem kényszerithetsz... legfeljebb arra manipulálhatod, hogy szeressen.. és majd jön valaki más, aki ezt jobban csinálja, te meg előkapsz egy kevésbé balhés embert, akit könnyebb szeretni és ő is könnyebben szeret téged. És akkor majd ezzel éled le az eletedet. Békében, szenvedélymentesen. Mert meghoztad a bölcs döntést: emez nem alkalmas apának mert még maga is egy nagyra nőtt hülyegyerek, hiába vinnéd a génjeit..nézd csak meg milyen nyomorúságos élet egyedül nevelni egy gyereket.. amaz meg alkalmas lehet rá, hát annyit egy szerelem sem ér, hogy teljesen hülyét csináljak magamból és egyoldalúan tönkretegyem az életem.

Csak egy finom kis vanilia maradt utánad. Oda akarnék menni, ahol te vagy. Odamennék és ölelnélek, jó szorosan, hogy ebben az univerzumban én mindig ott lennék veled. De a masikban, itt a valoságban, le kell, hogy cseréljelek. Mert alkalmatlan vagy. Mert nem szeretsz eléggé. Mert nem hallgattál rám. Mert csak összeomlott ez a gyenge lábokon álló tákolmány. Hiába is takargatnám én már a lelkes öleléseimmel, hogy valami életet leheljek belé. 

Ez már nem rajtam múlt, hanem rajtad. Mégis, miért van bennem az az érzés, hogy de bizony tehettem volna még többet? És hogy megint nem leszek elég erős hozzá.. megint szükségem lesz rá.

I just go with the flow.. remélem, hogy mi mégis kivétel leszünk. Hogy mégis megembereled magad. Hogy mégis összeszeded magad. Hogy mégis akarni fogod  te is, úgy ahogyan én is akartam.