Az élet kihívásaira adott válaszaid

A pszichés egészség talán legfontosabb összetevője az, hogy az élet kihívásaira hogyan válaszolsz. Arra jutottam, a kiégés egyszerűen az, amikor elmegy a kedved. Tudod, hogy egy kihívás jön, és azután egy újabb, és te ahelyett, hogy felvennéd a kesztyűt, félredobod. Hogy hagyjon mindenki békén, ez túl sok, ez megoldhatatlan. De muszáj és mész és csinálod. Csak éppen fele olyan hatékonyan, mint ahogy csinálhatnád. Csak úszd meg, csak sikerüljön, aztán megint mindenki hagyjon békén. Igen, ezt csinálom már egy ideje, mert olyan lehetetlen kihívásokkal kellett szembenéznem. De mégis megcsináltam! Miért nem tudok ennek örülni, magamban hinni? Mert azt gondolom, hogy csak úgy megúsztam. Mert nagyon magasan van a mércém, és tökéletesen akarom tudni, tökéletesen teljesíteni. És tudom, hogy ez azért már tényleg lehetetlen. De azzal, hogy kerülgetem a kihívást, félve, rettegve, egy pokollá válik az életem. 

Eszembe kell juttatnom azt az alkalmat, amikor 3t kaptam szemészetből. Majd mivel volt még időm, úgyse volt szociális életem, fogtam magam, elővettem a könyvet, és elmentem újból vizsgázni. Ekkor már felkészült voltam. Magabiztosnak éreztem magam. Egy leendő doktornőnek, aki a szemészetet talán még jobban is tudja, mint az aktuális vizsgáztató, de ezeknél az embereknél az utcán, biztosan jobban tudom. És megcsináltam 5-re.

Mégis, mindig az első gondolatom a kihívásokra az, hogy hagyjatok békén. Nem az, hogy hogyan kezdjek neki? Miért? Talán túlzott luxusban élek. Hiszen megvan mindenem anélkül is, hogy szenvednék és küzdenék. Mindig elkezdeni a legnehezebb.. Sosem tuti a siker.. Sosem tuti a jutalom. Akkor miért csináljam? Ez a luxus, ami miatt kiégek. Mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az élet kemény küzdelem, és nem a jutalomért kell küzdenem, hanem magamért. Egyáltalán nem az lesz a nyertes, aki a legokosabb, vagy a legszorgalmasabb. Hanem az, aki töretlenül hisz magában. Megmássza a legmagasabb hegyet is, nem félve attól, hogy mi lesz ha nem ér fel, vagy leesik, vagy nem fogja bírni. Az a nyertes, aki csak összeszorítja a fogát és erős marad. Minden nap mászik egy kicsit, halad egy kicsit előre, töretlenül, nem hagyja, hogy a hegy legyőzze. Minden nap tesz valamit azért, hogy ő győzze le a hegyet. Sok kicsi sokra megy.

A "nem tudom hogy fog menni, de mennie kell" elv is bevált nekem eddig, az a helyzet. Mivel annyira akartam, mozgósítottam minden energiámat és átlendültem. Amikor túl nagy falatnak látszik, olyannak, hogy át se tudom látni, hogy mekkora, akkor szoktam ezt mondani.

De mi lenne, ha azonnal, amikor jelentkezik a kihívás azt mondanám: hogyan kezdjek neki? És eltervezném. És ha valamelyik módszer rossz, akkor kiprobálok egy másikat. Mindenkinek más tanulási módszer válik be.

Tegnap valamiféle elragadtatottságot éreztem. Hogy nemsokára itt a vége, és meg fogom csinálni. Vége lesz a szenvedéseknek. Megpihenhetek, büszke lehetek magamra. Megtanulom az élet leckéit is, egyre és egyre okosabb leszek. Furcsa volt ezt érezni, mert korábban azt gondoltam, hogy folytatódik a szenvedés az egyetem után is. Tegnap mégis életemben először éreztem, hogy megérte az egész. A sok szenvedés, a hosszú út. Úgy éreztem, hogy végtelen lehetőségem van. És nem számít, hogy ki van mellettem. Szerettem magamat.

Az, hogy mára elmúlt... és jött az újabb kihívás, amivel hagyjatok már békén... Az most mellékes. Hiszen elkezdeni a legnehezebb. Minden nap újra és újra. De választhatok, hogy nyertes vagy vesztes akarok lenni. Fejben dől el.