A hétvégétől félni

Amikor csitul a zaj körülötted, amikor elvonulhatnál pihenni, regenerálódni, lazítani, barátokkal találkozni, de már sejted, hogy senki nem fog ráérni, üres a ház, nyaggat a kutyád, amúgy is, ott van neked a hétvége, hogy szakmailag fejlődjél, hát nesze, csináld meg a lehetetlent még egyszer és még egyszer, nem volt elég a szigorlatokon, nem volt elég az államvizsgán, a komplex vizsgán, a 3.nyelvvizsgán, mindentaggyálbele -

Állj. Engem már egy nap a klinikán is annyira leszív, hogy én utána hazamegyek és sokáig semmire nem vágyom,  csak arra, hogy végre szűnjön a feszítés, a hátamon cipelt magyaregészségügy lekerüljön onnan, 1-2 óra, mire előkotrom magam alóla, ha ez nem lenne, én nem is tudom hova tűnnék, végigfutna rajtam az élet gondolkodási időt sem hagyva..

Ugyanolyan kérdőjelekkel teletűzdelt a programom, mindegy, hogy együtt vagyunk-e Danival vagy sem.
Sokan ráérnek majd, de majd csak jövő héten. Mi a bajom akkor, de tényleg? Tanulnom is kéne, gyakorolni kicsit a németet.

Félek.

Félek a sötétségtől, a szomorúságtól, hogy beszippant, és igazából semmit nem fogok megcsinálni, amit megcsinálhatnék egy hétvége alatt. Se pihenni, se töltődni, se haladni nem fogok. Egyszerűen csak ütközöm a jéghegynek, szétroppanok.

Félek, baromira félek ettől a magányos hétvégétől. Mert bár ez csak egynek tűnik, ez nem egy. Ez mindegyik hétvégém. Mindegyik hétvégém ilyen.
Csak eddig megnyugtatott valami gondolat, hogy azért mégiscsak van valakim. Azért mégsem annyira méltatlan az én hétvégém. Igaz, mindenki másnak  a hétvégéje az pihenés, programka, összebújika, valaki mellé lefeküdni - erről szól... najó nem mindenkinek, de a nagy átlagnak ... Erről szólna nekem, ha elégedett lennék az életemmel, mert úgy haladna, és ott tartana, ahol lennie kell.

Félek, h Danikának lesz máris valami jobb programja. Nem fog otthon ülni, ahogy szokott. Egy kis konferencia, egy kis sörike, egy kis bulika, akármi. 

Ő ott van az életben, tele lehetőségekkel, hogy lépkedjen.

Én meg lófaszt nem tehetek, csak hogy legyek kurvára nő. Nem érek rá baszdmeg? Vagy kurvára nem lesz kajám jövő hétre, tiszta ruhám, német tudásom, vagy mehetetek kitenni magam újabb kurvanagy csalódásoknak, legalább elmondhatom, hogy történt valami. Igaz, főzni, enni nem tudtam, de legalább legyeskedtem körülöttem faszok és így aztán kurvára rendben van minden, nem csúszik semmilyen projekt az életemben, mert lám, ez is zajlik.

Rám csak a vákuum vár. Ezért féltem lerombolni Danival, mert nincs a helyére építve semmi. Nincsenek a barátok, akik mindig ott vannak. Nincsen a családom, nincsen senkim, csak én és a kutyám. És akkor még legyek kurvára jónő is, mikor csak sírni akarok, a sehova se tartozás fájdalmában szenvedek, nincs támaszom.

Annak is meddig örüljek, hogy kidobtam azt, aki nem segített ebben semmit, csak hagyta hogy cipeljem egyedül a terheket? Semmi mást nem kínált csak egy kis ölelést, egy kis melegséget aztán menjek a dolgomra? Tényleg jobb nekem enélkül? Hol van az, aki segít? Hol van az, aki segít?

Hol van?

Hol?

HOL? Hova menjek segítségért? Amikor nekem csak család kell?

Rettegek a hétvégétől, igen. A szétfolyó időtől. Az egyedül cipelt terhek súlyától. 

Már megint a szar időmenedzsment, már megint túl lelkes és túl lelkiismeretes voltam, már megint a magány. Felrobbanok, vagy elfolyik a vérem.