Felkészülni még a hétvégénél is nagyobb fájdalomra

Azt hiszem, bár kétség kívül jó érzésekkel tölt el, ha ilyenekre gondolok: végre meghoztam a döntést és kirúgtam Danit! Milyen szerencse, hogy kiábrándultam! Végre ráéreztem arra, hogy mit jelent az embernek önmagáért cselekedni, felállni, segítenie magát, kihúznia magát a szarból, leKOTORni magáról a parasztokat, akiktől rosszul érzi magát.

Biztosan bánja az a hülyegyerek! Most aztán nagyon juj bebizonyítom, hogy mennyire tévedett és mennyire meg fogja bánni!

A legrosszabb eshetőség azonban mégiscsak az, hogy várom majd Danit, hogy betoppanjon, egy kis virággal/egy kis gyűrűvel, és azt mondja: ő most már biztos benne, ő most már soha nem akar engem elveszíteni. Ő most már érti. Ő most már bármire képes lenne. Csak mondjam merre menjünk, merre menjen ez a dolog. Ő értem és értünk, mostantól. Olyan jó lenne, ha Danika végre megérkezne ebbe a kapcsolatba felnőtt férfiként.

De a legrosszabb az, hogyha soha nem fog megérkezni. Legalábbis nem hozzám. A legrosszabb az, hogy én tényleg nem kellettem neki. A legrosszabb az, hogy jó oké most még biztos egy kicsit fáj neki meg minden, de majd talpra áll, majd feláll és megy tovább. Ahogy Ferike is tette...

Álljálllj --- most én vagyok a Feri! Én vagyok az, aki felnőttebb volt! Én vagyok az, aki döntést hozott!

Én vagyok az, akiben elmúlt, aki észrevette, hogy lehetne jobb is! Én vagyok az, aki kiábrándult, akinek menekülhetnéke volt a fiútól... Aki belátta, hogy nem várható tőle semmi, és nem is kell várni tőle semmit... Én vagyok az, akiben elmúlt, hogy őrülten rá vágyjon. Én vagyok az, aki nem is értette hogyan, de egyszer csak ott találta magát, hogy ami még pár hónappal ezelőtt a legerősebb szíve vágya volt, az mára már szertefoszlott, nem találja, nem érti már, hogy miért is küzdjön, nem találja már, hogy mire is vágyjon.

Már csak annyi maradt, hogy én vagyok az is, akinek szembe kell néznie az életével őnélküle. Mert igaz ami igaz, az kényelmes volt, hogy mi mindig ugribulgráltunk egymáshoz. Szolidaritottunk egymással a világ szarságaival szemben. De a saját szarságainktól nincsen, aki megvédjen. A saját félelmeinktől, a saját démonjainktól nincsen aki megvédjen. Én vagyok az, aki beleviszem magam a dzsungelbe, mert kényelemre törekszem, mert néha könnyelmű vagyok, én vagyok az, aki néha lusta felszólalni az érdekeiért, aki néha lusta keresztbe szervezni valamit, akit csak később lep el a szar és addig lusta foglalkozni vele.

Én vagyok ez, igen és magamat hibáztathatom csak miatta, igen. Én vagyok az, aki nem evett és nem aludt eleget. Én vagyok az, aki tegnap Tinderezett és nem mosott hajat. Én vagyok az, aki menekül a vákuum elől, a sötétség elől. Én vagyok az, aki nem tudja hogyan és még hányszor zárja le Danit. Én vagyok az, aki örökké reméli, hogy a mese valóra válik egyszer. Én vagyok az, aki mindig halálosan szeret, és érzi, talán, ő is, és hogy kevés, azt is -

Én vagyok az, aki más szférákból érzékel - én vagyok az, aki az eseményeken túl és azok mögött megsejti az érzéseket. Aki megérzi, ha kinyúlna értem, csak nem lehet. Én vagyok az, aki telepatikusan gondolatokat nem, de érzéseket tud érezni! Én érzem, ha az, aki közel állt hozzám, még gondol rám.

Én érzem, ha az, aki közel állt hozzám kikiált és kinyúlna értem, még akkor is, ha különböző okokból - nem teszi.

Már csak annyi kell, hogy megértsem, nem ez kellene hogy legyen az egyetlen tényező, ami megnyugtat engem.

"Magadba fektess" - mondják, és tényleg. Nincsen semmi sietség, semmi megfelelési kényszer. Csak szépen nyugisan, majd elkezdem, aztán majd eljutok valameddig. Emberséggel kéne bánnom saját magammal is. Ennyi. Nem szabad magamtól lehetetlent várni, nem szabad magamtól a maximumot várni. A minimum is jó néha. És az elég jó is tökéletes néha.

Ha jól esik még Danira visszagondolni, akkor gondoljak. Akkor ábrándozzak, álmodozzak, sírjak, sirassam őt meg egy kicsit. Nem kötelező végigsírnom hónapokat. Hanem megengedhetem magamnak. Mert nehéz őt elengedni. Ha nem esik jól úgy szerveznem a péntekemet, hogy egy ronda flörtölős nyalizós köcsöggel tudjak mindenképpen kávézni, akkor nem kell vele kávéznom. Egyáltalán válaszolnom sem kell neki, ki nem szarja őt le igazából. Majd még ír 600 másiknak.

Mégis mennyi idő, amíg megsiratom, hogy hülye voltam? Hogy realizálom, hogy egy ábránd volt az egész, amit valóságnak hittem? Mégis mennyi idő, amíg a realitásvesztettség nyomai elmúlnak bennem? Mennyi idő, hogy ép ésszel túléljem: bolond voltam, olyat hittem valóságnak, ami nem volt valóság?

Mennyi idő, mire elmúlik bennem a gyász és a fájdalom, egy olyan ember elvesztése miatt, aki sosem létezett igazán? Mennyi idő, mire megszokja az agyam, hogy az a test, akit látott nap mint nap - a hozzá tartozó ember, akinek hitte őt - nincs, nem is volt és nem is lesz? Mennyi idő, mire felfogja az agyam, hogy megkísértettem, ahogyan tudtam, helyt álltam - mert azt hittem, ez a helyes, azt hittem ezt kell tennem? Mennyi idő, mire felfogja az agyam, hogy felesleges és értelmetlen butaságokat hitt ezidáig? Mennyi idő, mire megbékélek úgy belül azzal a SOK, egymásnak ellentmondó információval ami irányából jött - hogy egyszer ezeket pozitívan értelmeztem, most meg negatívan - mennyi idő, mire megszűnik az emlék Danival valamennyire is pozitív lenni?

Ferit háát úgy jó 7-8 év alatt felejtettem el. Nem tudom már magam elé képzelni a testalkatát, az arcát, az illatát, a bőre tapintatát, a mosolyát, nem maradt meg ilyen élményem vele kapcsolatban, még így sem, hogy kissé erőlködöm is, hogy felidézzem. Valamikor régen a legfontosabb emlékeim közé tartoztak ezek, most már úgy elmúlt, ahogy a valóságban is, ahogyan már ő sem az az ember, aki volt. Ahogyan már nekem sincs semmi közöm hozzá, neki sincs a saját egykori önmagához.

Meddig engedhetem ezt meg magamnak? Tudni, hogy az egész a valóságban messze távol jár a pozitívtól - de néha-néha visszalopózom egy-egy emlékbe, ami még édes, mint egy kocka cukor. Meddig tehetem meg, hogy bekapkodom ezeket a cukrokat? Mert hamarosan ott találom majd megint magamat, hogy szörnyen hiányzik, borzalmasan érzem magam nélküle, és mást se akarok majd csinálni, csak cukrokat zabálni, ismét megfeledkezve arról, hogy ez mennyire ártalmas.

Mennyi idő, mire felfogom, hogy ez nem szerelem, nem szeretet? Ezek érzések, komoly, nagyon komoly érzések, hormonok, amik azt diktálták: amíg ez a fiatal, egészséges, vonzó hímnemű ember jó rendesen megdug, addig nagyon komoly esélyek vannak itt egy kisbabára! Amíg ez a fiatal, egészséges, számomra vonzó hímnemű ember nem kell senki másnak és igazából hiába akarna, félremenni nem is tudna, addig ő számomra egy főnyeremény! Csak elveszítenem nem szabad! Élveznem, megfelelnem, türelmesen kivárnom - ennyit kell csak tennem, és enyém lehet a gazdag, jóképű, intelligens, kiváló szerető. A majdnem tökéletes jelölt, akivel igazából csak annyi a baj, hogy ... ó hát eszembe se jut, hogy mi, hát senki sem tökéletes.

Hát csak annyi a baj vele, hogy úgy viselkedik, mint egy 16 éves pattanásos idegesítő kamaszfiú, meg néha, mint egy 3 éves hülyegyerek, akinek meg kell mondani mit csináljon, mert magától nincs ötlete, magától nem tudja kitalálni. Az anyja is legyél, meg a haverja is, akit néha ugrat, meg a szajhája is, de adsz egy kis szeretetet és elengedi magát, és egy stílustalan, lusta bunkóvá válik, aki annyit se vesz észre maga körül, hogy a szavai mennyire bántóak. Aki annyit se vesz észre, hogy elmegy mellette az élet, amikor ő mást se csinál, csak begubózik és bezárkózik a kis virtuális világába. Csak annyi a baj vele, hogy én ezt egyszer már bepróbáltam: terhes lettem tőle, és láthattuk, hogyan reagált. Te idióta picsa, soha nem akartam tőled családot. Erre igazából nehéz bármi felmentést adni. Csak annyi a baj vele, hogy amikor jött egy egzisztenciális kérdés: félállás vagy teljes állás/ itthon vagy külföld? Annyit nyöszörgött vissza, hogy muszáj ezt most? Neki most nincs kedve, mert ő most jól érzi magát, mert mindenki iszik. Ha mindenképp ki akarok húzni belőle valami választ, akkor tessék itt van: neki mindegy. Menjek külföldre. Erre is igazából nehéz felmentést adni neki. Milyen érdekes, hogy az agyam hogyan befoltozta ezeket a sötéten vakító foltokat a vásznon. Hátmertsarokba lett szorítva szegény, ha nem lett volna, akkor folyna minden szépen a természetes kis útján... Napersze! Majd ezzel az emberrel! Természetes út.... 31 évesen olyannyira távol van attól, hogy férfi - olyannyira nem érzi ezt a szerepet, hogy természetesen ezzel nem folyt és nem haladt volna soha a büdös életben semmi semerre! Kijárt már neki az a kemény nagy pofon. Jó nagyot csattant is rajta. Igazából ennyi, itt be is kellene fejezni a történetet, le is kellene zárni, és soha többet nem visszagondolni, soha többet nem visszatáncolni.

Csak már megint ez a bizonytalanság. Most nem tudhatom, hogy ez "csak egy szakítás" a sok közül? Várható-e még, hogy felbukkan? Szeret-e még? Én szeretem-e még őt? Hajlandó lenne-e valamit változtatni? Meggondolja-e magát azt illetően, hogy ez volt a helyes döntés? Magába száll és marcangolja magát és széttépi őt az idegfeszültség, hogy éppen elveszít? Magába száll és változtat, vagy legalábbis kifejezi ezt a szándékát?

Vagy igazából marad a fájdalom, a legnagyobb, amire készülünk: hogy teljesen tökmindegy, hogy melyikünk zárta le, melyikünk adta végül a nagyobb pofont - Dani nem férfi, mint minőség, mellette én sem tudtam nő lenni, mint minőség - inkább csak pajtik voltunk, dugópajtikák. Ő a kis Pán Péterem volt, én a kis Wendyje, bizonyára fontos lány az életében.. de nem tudja az ember a sors hengerét elkerülni, hogy ki ne lapítsa ezt a gyerekes "szerelmet".

Vicces volt, kalandos volt - annyira, amennyire-, nevetős volt. Elcsattant még a csók is. A tomboló vadság és a lágy szelídség szerelme beteljesedhetett. Egészen addig a pontig, amíg az óra el nem kezdett ketyegni. Wendynek mennie kell. Péter meg úgy döntött, hogy marad. És itt a vége. Mit lehet még ezen húzni, mit lehet még ezen magyarázni? Mit lehet még ehhez hozzáfűzni? Tudjuk hogyan folytatódik: Wendy hazament és gyerekeket szült, és felolvasta a meséket, és Péter néha még mindig az ablakhoz lopózott, hogy meghallgassa őket. 

Attól fél csak a szívem, hogy ő még csak ennyire sem emlékezne rám. Soha többet nem lopózna az ablakom alá, hogy hallgassa a hangom. Soha többet nem jönne el hozzám, értem. Soha többet nem jönne, mert elüldöztem. Soha többet nem jönne, mert fájna neki, szégyellné magát, mert tudja, hogy elrontotta. Soha többet nem láthatnám én sem őt, mert abban maradtunk egyszer, egy esti veszekedésben, hogy ez így a jó, a helyes döntés. Örökre eltűnne Sohaországban és már én sem mehetnék vele oda vissza, soha, de soha, de soha. Nem marad már más, csak a szürke realitás, amiben nélküle kell sétálgatnom. Amíg ő kis szomorkodás után vígan élvezi tovább, hogy soha, de soha, de soha nem kell felnőnie. És erről az egyről döntött olyan komolyan, akár egy felnőtt. Csak erről az egyről sikerült neki döntést hoznia. Hogy nem dönt senki mellett. Leírni is fáj. Esküszöm. Megint ezt teszem, sokkolni próbálom magam, hogy felkészítsem magam a legrosszabbakra.

Pedig mindenki tudja, hogy nem ez a legrosszabb. A legrosszabb az lett volna, ha továbbra is vergődök egy se füle se farka helyzetben, míg szép lassan ki nem futok az időből.

Igazságtalanok vagyunk Péterrel, megint. Igazságtalanok vagyunk Danival. Olyan könnyű egyszerűen ráfogni, hogy nem felnőtt és nem férfi, pedig nem az ő hibája. Élete két nagy traumájánál vannak elakadásai, olyan szépen kijött ez, ahogy korábban leírtam: 

néha olyan, mint egy 16 éves - ekkor tájt született a féltestvére

Néha olyan, mint egy 3 éves - ekkor tájt váltak el a szülei.

Leromboltam mindent. Mint egy bomba, tényleg úgy. Olyan egyszerű volt, olyan könnyű volt rádobni arra a szemétdombra, amit 3 év alatt összegyűjtöttünk. De akkor vállaljam is érte a felelősséget ugye? Akkor fogadjam is el, hogy ez ennyi volt. Elmentem, kidobtam őt, akkor vállaljam is a következményeket. Akkor fogadjam is el, hogy haén nem kértem belőle, akkor nincsen többet belőle.

Miért nem lehetne ezt egyszer megérteni, hogy amit nyújtott, abból nem kértem? Illetve, amit nyújtott nem volt elég? Miért nem lehetne megérteni, hogy megelégeltem? Miért nem lehetne megérteni, hogy azért szakítottam, mert enélkül nem érez motivációt arra, hogy tegyen értünk?

Miért nem értem meg, hogy mindegy mit csinálok, mindegy hogy trükközök, mindegy hogyan próbálom ezt a szerencsétlent fejlődésre bírni - ő még sellőkről és kalózokról és tündérekről álmodik - nem tehettem már mást, mert nem tudok se sellő, se kalóz, se tündér lenni, sem ezt vele elhitetni, sem őt józan észre téríteni - miért nem értem meg, hogy nem volt út se így, se úgy, se amúgy, se sehogy? Hogy pontosan az történt, aminek történnie kellett és ami elkerülhetetlen volt? Hogy fáj-fáj, persze, hogy fáj, de egy egész életet így leélni - még jobban fájt volna? Hogy nem véletlenül menekültem el onnan, mint aki az utolsó esélyeit menekíti? Hogy már nem is vágytam arra, hogy utánam jöjjön - tényleg csak egyszerűen csak otthon akartam lenni a kis ágyikómban, ahol legalább biztonságban vagyok, messze tőle?

Miért nem értem meg, hogy a cuki pofi mögött egy önző nagy gyerek lakozik? Hogy a gyönyörű Dávid-szobor testben egy sérült lélek lakozik, aki nem tud építő lenni az életemben?

Miért nem értem meg, hogy ahogy ő létezik, ahogyan mi léteztünk az nem normális és nem is működőképes?

Miért nem értem meg, hogy én ennél sokkal jobb vagyok? Miért nem értem meg, hogy EDDIG nem voltam jól, mert azt gondoltam magamról, nekem csak ennyi járhat? Miért nem értem meg, hogy én nem ő vagyok, nekem semmi közöm hozzá? Miért nem értem meg, hogy szeretetre ÉRDEMES vagyok, részéről is ÉRDEMES LETTEM VOLNA, az a kis könyöradomány amit adott, azért én nem megyek oda többet... Miért nem értem meg, hogy csak nekem volt fontos, hogy mi lesz így velünk?...

Miért nem értem meg, hogy vannak helyrehozhatatlan bűnök? És az, hogy elüldözött engem abortuszra és benne is hagyott a pácban, és még kifizetni sem volt hajlandó anélkül, hogy meg ne kellett volna őt fenyegetnem ... Ezek olyan bűnök, amik helyrehozhatatlanok. Lehetne pillanatnyilag egy családkánk, egy kisbabánk, büszkén mutogathatnánk magunkat az ismerőseinknek ... ehelyett csak szégyen van, zavarodottság. És soha helyre nem hozható bántások nyomai kettőnk között. Úgy tűnik, a soha helyre nem hozható bántások is öröklődnek. Az ő családjában is voltak bőven, az enyémben is.

Úgy érzem magam, mintha egy véres csata után lennék. Fáradtan, vérzően, egyedül a harcmezőn.

Na akkor innen tessék most összegyűjteni, eltemetni és meggyászolni a halottakat, aztán felállni és újrakezdeni ezt az életet. Nem kell semmi hatalmas vár - igazán, Ön tudja, mik a preferenciái. Teremtsen csak a csatamező helyére egy kedves kis kunyhót egy aranyos kis tavacskával, szép fákkal, virágokkal, gyerkőcökkel, akik szaladgálnak odakinn és élje boldogan és békében az életét. Nem az Ön dolga az, hogy harcoljon és csatákat vívjon. Nemes, szép, meg minden, de kurvára felesleges. Ön csak teremtsen békét, harmóniát és rendet maga körül. Önnek ez a dolga, az Istennek az, hogy a megfelelő időben odaküldje Önhöz a megfelelő férfit, akinek majd az lesz a dolga, hogy megvívja ezeket a csatákat szívesen és örömmel Ön helyett. 

Pihenjen, kedvesem, látom, hogy fáradt. Látom, hogy mindent beleadott, látom, hogy majd belepusztul még a győzelembe is, annyi áldozatot hozott meg időközben. Sírjon csak kedvesem, ez már nem magácskán múlt. Igazságtalan volt az élet Önnel is. Ön megtett mindent, amit tisztességes, jóérzésű asszony tehetett. Ön bizonyosságot várt ettől a férfitól, aki végtére is tanúbizonyságot is tett: a saját méltatlanságára. Ne sírjon, kérjem, kedvesem. Ez igazán nem az Ön hibája. Önt itt mindenki szereti, értékeli, nagyra tartja és tiszteli. Egyedül ez a fajankó, nem volt képes megfelelően kifejezni magát, a szándékait, az érzéseit és a bizonytalanságait. Sokan együgyűnek és hasznavehetetlennek is tartják ám. Higgye el nem veszít vele sokat! 10-ből 9 ember Ön mellett állna, és az az 1 ember, aki nem, az meg az ostoba anyja, nem más! 

Ennyire nem-férfi nem lehet senki! Higgye csak el kisasszony, hogy ezért történt mindez így, ahogy történt. A Jóisten nem bírta már nézni, hogy hogyan gyötrődik Ön az ő férfiatlanságától, és hogyan gyötrődik ő is az önnön férfiatlanságától! Ön volt az a gyújtóbomba, aki képes volt az egész világát megmozgatni, a lágyságával elcsábítani, majd az egészet egy hirtelen mozdulattal porrá zúzni! Higye el, ön volt az egyetlen, akinek erre képessége, adottsága és hatalma volt, ön volt az egyetlen, aki elvállalta ezt a feladatot, a Jóisten megbizatását. De azt is lássa meg, hogy ő is feladatot vállalt Önnel kapcsolatban: mást nem is adott, de a testét azért edzette keményen, hogy ön gyönyörködhessen benne. Mást nem is adott, de a testével arra ébresztgette Önt, hogy ne féljen a társadalmi normákat szembeköpni és felélessze Önben a gyönyörű férfi test iránti szenvedélyt, mint Istenadta jogát, hogy Ön, mint nő élvezkedhessen benne. Tudja, hogy hány nő van, aki sosem tapasztalta, sosem tudja? S oda az egész élete anélkül, hogy valaha is megismerte volna ezt a típusú szeretőt.

Tudom, ön most amiatt szomorkodik, hogy ezek a nők bezzeg sikerrel elkeltek, ezeket a nőket feleségül vették, ezek a nők már anyák, ezek a nők elismert tagjai a társadalomnak. Ezek a nők a kis csemetéjük szemébe nézhetnek, végigkövethetik - ahogyan felnőnek, növekednek. És ön nem másért, hanem ezért küldte el a fajankót melegebb éghajlatra. Mert Önben is ott ég a vágy, hogy anya lehessen. Ön pontosan elég okos ér értelmes ahhoz, hogy látni tudhatta: Önben hormonok munkálkodnak, Isteni akarat szerint! Önben hormonok munkálkodnak. Ön valójában az egyik legszerencsésebb nő, akit valaha is ismertem. Olyan szerencséje volt eddig a férfiakkal, ami kevés nőnek! Higgye el nekem. Ott volt az első barátja, az elhalmozta Önt mindennel, még a gondolatait is kitalálta! Isten adta egy ajándék volt az, hiszen általa tudja milyen támasz is tud lenni egy férfi, sajnos viszont egy kissé buta volt Önhöz. Aztán ott volt az a híres színész! Hát röpdösött is a lelke, érthető is, mi itt Önt mindannyian megértjük. Ez a helyes és vicces és melegszívű férfi mutatta meg Önnek, hogy sztárfiúkat is érdemel, ő mutatta meg Önnek, hogy milyen kitartó és anyja helyett anyja tud lenni - de lakozik Önben ennél több is, s ekkor érkezett ez a Dániel, hogy elő is tudja magából csalogatni a Szexi nőt.

Tudja, mi itt mind a szívébe látunk, ismerjük minden titkos vágyát, ismerjük az ürességet is, amikor valahogy sajnos: keresné az ideált, keresné a magasztost egy férfiban, és jóformácskán alig találja. Vagy ha igen, azt már házas férfiakban véli felfedezni. Tudja, mi itt mind értjük Önt. Néha hamarabb, mint hogy Ön értené saját magát. Kedves Kisasszony, nem okkal történik minden, de mindenképpen, vágyból!

Ön vágyta ezt a munkát, Ön vágyta ezt a szenvedélyes szerelmet, Ön most megtorpant. Ön most még vágyik egy gyermekre is. Vagyis nem is tudja. Hogy ezt ön vágyja magától, vagy a társadalom vágyja Öntől. Mindenesetre Ön teljesen úgy érzi, hogy valamiféle élet törvényének engedelmeskedik, ahogyan eddig is annak engedelmeskedett.

Kisasszony. Tudja, minden igazából elrendeződik, nekünk itt ez a dolgunk, hogy elrendezzük Önnek. Önnek nem ez a dolga, hogy azon aggódjon mi hogyan lesz. Önnek az a dolga, hogy sose feledkezzen meg saját isteni lényéről és nagyságáról, önnek az a dolga, hogy ebben az életben megszülessen Önben egy valódi vágy, önnek az a dolga, hogy ebben az életben menjen, látsszon, tegyen, néha magáért, néha másokért, Önnek itt ennyi dolga van, hogy helyzetekre reagáljon, Ön egy túlélő, Ön egy hős, Ön egy igazi Nő. Képes gondoskodni önmagáról és másokról is. Önnek ennyi a dolga az életében.

A többit bízza az Isteni gondviselésre. Táncoljon az éggel, ha éppen férfi nem akad. Sose feledje: a lelke tapasztalni és tanulni akart. Ahogyan a fajankóé is. Zárja most már őt a szívébe, kellemesen, búcsúzzon el tőle, kívánjon Őnéki szerencsével, hálával, szeretetteli tapasztalatokkal teli további utat ebben a rövid életben. Tudja, Ön ha igazán szerette őt, olyat kíván őmellé, aki mellett békére, nyugalomra és boldogságra lel.

És tudja mások is, akik igazán szeretik Önt, pont ugyanezt kívánják Önnek. Égben köttetett és Égben elvágott szálak ezek. Ön félt elkezdeni, Ön félt befejezni, Önnek igaza volt, sokat kivett Önből ez az egész, de Ön volt az Egyetlen, és az ön számára is ő volt az Egyetlen, akire szüksége lehetett az útja során - hogy azt élhesse meg, amit meg kellett, hogy azt élhesse meg, amit meg akart. Ez egy kölcsönösen Égben köttetett szövetség volt. Önöknek mindenki drukkolt. Önöket minden Égi kedvelte.

Önöknek milliónyi újabb és újabb és újabb esély járt, hogy újrakezdjék. Tudja, ez valószínűleg sosem zárul be teljesen ez a kapu, mert olyan mély az Önök közti vonzás.

De Ön úgy döntött, hogy most elmegy ebből. Ezt mindenki érti, és elfogadja, és helyesli. Tudja, nem tud elrejteni egyetlen érzést sem a szívéből. Tudja, nem tud elrejteni egyetlen gondolatot sem, amit mi nem látnánk. Tudja, a véletlennek is vannak törvényszerűségei. Hogyne tudná, hiszen tanult statisztikát: Poisson-eloszlást mutatnak ezek az események.

Tudja, néha minden összejön, aztán sokszor sokáig semmi. Most itt Önnek mindenki azt javasolja, tanácsolja, hogy: pihenje egy kicsit ki magát. És aggódjon kevesebbet affelől, hogy mi hogyan lesz, hogyan válik valóra, azt bízza csak ránk.

Ön csak merjen kapcsolatban maradni a lelkével, az őszinte érzéseivel, vágyaival, és vágyja meg azt, amit szeretne! Pihenjen, Kisasszony, és ne legyen olyan szigorú önmagával és másokkal. Semmi nem érkezhet az ideje előtt, tudja. Senki nem érkezhet hivatlanul. Semmi nem történhet erőből. Tegye le már a kardot, gyógyuljon és higgye végre el önmagáról: Ön egy VALÓDI NŐ! Nincs oka aggodalomra, nincs oka kétségbeesésre. Önt imádják az égiek, ön különös becsben van a szíveinkben. Önre rámosolyog újra és újra és újra a szerencse. Csak tudja Hölgyem, Poisson-eloszlásban. Ezért hát kérem, ne aggódjon percet sem, minden sikerszéria eljön, amikor eljön.