Te édes, drága időhúzás

Kedves D. Te drága, drága időrablóm, édes buja kiskedvencem..

Tegnap rég nem érzett erő birtokában találtam magam. És igen, hirtelen azon kaptam magam, hogy mire os várok én még. Ez az ország, és te  ezzel a végtelen cinizmusoddal... csak tönkre akarjátok tenni a jövőmet. Igaz, te nem szándékosan. Tanult tehetetlenség- erről hallottál már? Ebben vesztegelsz. Te is, és néha én is.

Menni kéne, mennem kéne most már. Ez az, amit látott eddig mindenki körülöttem, csak én nem. Én máshogy gondoltam, én máshogy éreztem...

Miért vagy még mindig vele? Miért nem lépsz már tovább? Estek néha nekem, és én mindig csak a támadást érzékeltem ebből. És ők nem értették, miféle ragaszkodás tart engem melletted, de biztosra vették, hogy nekik van igazuk, és hogy te csak tönkreteszel.

Nem értették, pedig én tényleg nem akartam menni. Nem értették, hogy nem hülye vagyok, hanem veled láttam a jövőmet, és csak vártam és reméltem, hogy megteszed végre az ahhoz vezető lépéseket. Nem értették, hogy nem bolond vagyok, hanem jó volt nekem veled. Ahogyan most is az. Bármikor az. Úgy imádom a hangod, minden érintésed, a lelked, a fájdalmaid, a benned szunnyadó komoly férfit, a társaságod, a morgásaid, a visszafogottságod, a szerénységed, a lényed. Nem értették, hogy nekem te jelentetted a világot... hogy én magunknak drukkoltam, hogy felmentettelek és megbocsátottam mindig, pedig annyira de annyira ritkán adtál rá okot. Nem értették, hogy sosem csak benned kerestem a hibát, hanem magamban is.

Pedig lehet, hogy te tényleg sose szerettél. Vagy valamikor korábban kiszerettél belőlem. És minden bánatom, minden fájdalmam csak annak a következménye volt, hogy már csak önző mód kihasználtál, hogy csillapítsam a semerre tartó életed fájdalmát és magányát. Hiába kértem tőled többet, mást. Elszórakoztuk, elütöttük az időt, és olyan gyógyír volt ez mindkettőnk számára. Most is az lenne. Most is hiányzik. A gondtalan szárnyalás, a hit a másikban, hogy fogtuk és el nem engedtük a másik kezét.

Sosem értettem miért lépnek emberek MAGUKÉRT. Én itt akartam tölteni veled, melletted az életemet, a jövőben is. Építkezni akartam, helyrehozni, jobban csinálni. Veled, érted. Fekete lyuk volt a szívemben és a lelkemben nélked, már a gondolat is bántó volt, hogy mások szerint nekem nem veled kéne lennem. Te voltál a kissé cinikus, realista és én voltam a rózsaszín lelkű álmodozó. Úgy kapaszkodtam beléd, mint életem utolsó lehetőségébe, hogy lehet kivel családom. Hiszen te értesz meg. Hiszen veled fejeztem be.. az orvosit. Egy folyton megújuló kihívás voltál, egy cél, ami mindig ott volt valahol előttem, karnyújtásnyira, és sose értettem mi hiányzik még ahhoz, hogy a boldogságunk végre teljes legyen.

Nem tudom, hogy ki rejtőzik még benned, hogy milyen potenciált láttam én benned, de tudtam, hogy képtelen vagyok elengedni téged, bármennyire is rosszul bántál velem, mert nélküled elveszett lettem volna. A fájdalomba, hogy összejöhetsz mással belehaltam volna, és semmi de semmi indokot nem éreztem és nem láttam arra, hogy otthagyjalak. Na ezt nem látták és nem értették mások, hogy én egy elképzelt jövőben láttalak téged. Ahol együtt utazunk Németországba, ha már van egy gyerekünk, és összeszedünk annyi pénzt, hogy aztán vehessünk itthon egy nagyobb házat. Milyen butaság, ezt már most is megtehetnénk. Megengedhetnénk magunknak.

Nem látták, hogy én ezt láttam, ezért küzdöttem, ez volt a lelkembe és a szívembe égve, mint valami szent küldetés. Nem látták, hogy ami mindig elbizonytalanított, az a folyamatos csalódás volt, amit okoztál. Ugyanis te egyáltalán nem lépdeltél ebbe az irányba.

Ezt a jövőt láttam, és azt kell mondanom, hogy ez bizony már az a jövő. Csak te nem érkeztél meg bele. Most jutottál el oda, hogy talán lehetne jövőnk. Hogy ezen elgondolkoztál. Szóval még csak elkezdtél gondolkozni azon, amit én 4 éve alapnak vettem. Vagy csak mondod ezt nekem, ki tudja. De nem csodálkozom, hogy nem látod a jövőd. Hiszen sosem építetted. Leragadtál az egód sérelmein, haladt melletted az idő és még mindig csak az érdekelt, hogy hogyan lehetnél vonzóbb férfi. És én mindvégig hiába mondtam, hogy ha teremtő potenciállal rendelkeznél, mint akiben van perspektiva...

De nézd, nem hagytalak elmenni. Nem hagytam, hogy menj a buta fejed (pardom farkad) után, mint ahogy azt egyszer hagytam F.vel. Én makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy nekünk szép jövőnk lesz és így kell, hogy legyen. És biztos nem véletlen, hogy hiába próbáltam ismerkedni mással, nekem rád volt szükségem, és nem találtam senki nálad jobbat.

Istenem, mennyi szép közös pillanatot éltünk mi át. A testmeleged volt az ígéret, a társaság, a csoda, hogy mégsem vagyok én annyira egyedül ebben a világban. Melletted nyugalmam volt. És ahogy írtad egyszer te is, neked is mellettem.

Tudod, unfair volt a szituáció. Annyira lefoglalt, hogy nehogy elveszítselek, amikor annyira menni akartál, hogy észre sem vettem mennyire lejjebb adtam minden elvárásomból, a sztenderdjeimet mennyire elveszítettem veled szemben... és itt vergődtem ebben a kellemetlen pokolban, hogy te bármit megtehettél velem, meg is tetted, miért is ne, hiszen csak jól akartad érezni magad te is. Mindig a káromra ...

Tudod, most fordult a kocka. Eddig nem tehettem mást, de most meg már nem tehetek egyebet, mint hogy nem fogadok el semmi rám nézve káros megnyilvánulást, kezdeményezést, ismét lehet büszkeségem.

Tudom, bizonytalan dolog ez a jövő, de ez az egy helyben topogás olyas valami, amit többé nem tudok elfogadni.

Tudod, csak azt éreztem tegnap, hogy elegem van már ebből a sok bénázásból, amit én itt művelek veled. Hogy az asztalra csapnék most már, hogy elég volt már ebből, én ennél többet érek és érdemlek! Hogy te úgy baltázod el az életed ahogy akarod, de az enyémet nem fogod! Nem édesgetsz vissza a mézes-mázos szavaiddal, csak hogy még egyszer a mának élve jól érezhesd magad, aztán ott álljál széttárt karokkal, hogy neked aztán fogalmad sincsen semmiről és te nem tehetsz semmiről. Gyűlölöm egész egyszerűen ezt az attitűdöt és nem érek rá többet leállni foglalkozni vele.

Próbálkozzál, ha akarsz. Tegyél le valamit az asztalra ha akarsz. Válj azzá, akinek reméltelek, és akkor talán maradok.

De tudod, olyan pontra érkeztünk, ahol lassan semmi veszítenivalóm nem maradt. Te élj tovább a mának és a múltnak, de én ehhez túl jó vagyok. Nekem még mindig rengeteg a lehetőségem, mert megteremtettem magamnak. Nekem még mindig renegeteg a tervem, mert tudok és merek álmodni. Téged meg csak megesz az irigység és felzabál a saját lustaságod. Aztán elsüllyedsz a saját önsajnálatodban. És ismételgeted, hogy te aztán nem változol.

S lám azért mégiscsak hajlandó vagy, hogyha megkövetelem tőled. S látod szükség volt már nagyon erre a fordulópontra. Mert így talán még lehet együtt esélyünk. De a túl késő ijesztően, ijesztően közel van.

Ha nem látom benned többé a jövőnket, akkor elhagylak. Bizisten. Ebben az időhúzásban én többet nem veszek részt.

Tudod, hirtelen saját magamat láttam magam előtt. Mint egy súlyoktól megszabadult, csodálkozó szemű lányt, aki mostantól felkel majd reggelente, összerittyenti magát és végre okosan él, ahogyan eddig is kellett volna. Ijesztő volt és egyben felszabadító is. Hogy talán nincs is szükségem rád. Talán csak visszahúzol. Hosszú idő volt a gödörből kimásznom, de nem te segítettél ki belőle. Tudod. Hogy itthagyhatnék minden csapot-papot. Ania felszabadulhatna. Csak ezt az erőt éreztem és hirtelen nem hittem többé semmi buta ábrándban veled kapcsolatban.

Tudod, ők azt nem értették, hogy még nem voltam ezen a ponton. Ahol egzisztenciálisan erős lennék. Ahol a saját problémamegoldóképességem és a saját tehetségem kéz a kézben járva megadná minden nap az önbizalomlöketemet. Ahol az ambícióim nem takargatni való nőietlen tulajdonságok. Én világot jártam, én láttam, máshol milyen az élet. Te csak a saját szemétdombodon kapirgálsz. Én célt akarok érni. Neked nincs is célod.

Tudod, elérkezett az a pillanat, amikor lassan kikerültél a célkeresztemből. És mások ezt nem értették korábban. Hogy minek is vagyok én veled úgy mégis.

Oxytocin.

Ezért voltam veled. Semmi másért.